Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)

1894-11-01 / 302. szám

szám. truttapest, csütörtök PESTI NAPLÓ 1894. november 1. : a Vígszínháznak lehetnek-e elegendő számú és a főváros közönségéhez méltó magyar művészi erői. Mi azt hiszszük és meg vagyunk róla győződve, hogy lehetnek és lesznek is. Akik a színházak életét figye­lemmel kisérik, tudják, hogy a művészeti erők igenis megteremnek ott, ahol tér van a megnyilatkozásukra. Ha egy színház valamely genret teremt magának, annak a genrenak akadnak művelői is. A fő dolog az, hogy legelőször is az a színház meglegyen. De ha van szükség erre a negyedik színházra, aminthogy valószínű, hogy van, hát miért nem pró­bálkozik meg a létesítésével a maga lábán járó ma­gánvállalkozás? Hiszen, ha a Vígszínház közszükség­letnek felel meg, akkor tele házai lesznek s fenn fog állhatni szubvenció nélkül is. Ha pedig szubven­cióra szorul, akkor nem felel meg sürgős közszükség­letnek. Ha rizikóval jár a létesítése, mert vegye ép­pen a főváros ezt a kockázatot magára, az a fővá­ros, amely amúgy is szörnyű mód szűkében van a pénzügyi eszközöknek ? Minálunk szokássá vált, hogy minden vállalkozás a szubvenció mankóival teszi meg az első lépéseit, meg sem próbálja a maga lábán való járást. Erről a hagyományról nem ártana letenni oly időben, mi­kor az adóprés legridegebb működése mellett is megszám­lálhatatlan milliókra rúg a főváros fedezetlen szükség­lete. Ha a közgyűlés mai szavazatának ez volt a rugója, nem pedig a művészetért hozandó áldozatoktól való nyárspolgárias idegenkedés, úgy a közönség könnyen bele tudna törődni. A városatyák vitájáról a következő tudósítás ad számot: Száz meg száz érdek hadakozott ma a főváros köz­gyűlésén, amikor a Vígszínház Részvénytársaság kérvénye került tárgyalásra. Olyan izgatott hangulat uralk­odott a közgyűlésen, hogy alig akarták­, meghallgatni Rózsavölgyi Gyula taná­­csost, aki a tanács előterjesztését referálta el. a tanács, mint az már ismeretes, azt javasolta, hogy adják meg a színház megnyitására az engedélyt, adjanak a színháznak negyven esztendőn keresztül húszezer forint évi szubven­ciót, a szubvenció fejében a főváros törzsrészvényeket kap s a színház kilencven év után a főváros korlátlan tulaj­dona lesz. Kötelezzék a részvénytársaságot, hogy évenként legalább háromszáz előadást tartson, amelyekből kétszáz ki­zárólag magyar legyen. Végre a színházban havonként legföljebb tíz idegen nyelvű előadást tarthatnak. Percekig tartó: Nem kell! Nem fogadjuk el! és más felkiáltások szakították meg a tárgyalást. A túlzsúfolt te­rem fülledt levegőjében valamennyi városatya egyszerre akart szóhoz jutni s a Ráth Károly főpolgármester ko­­lompnak­ beillő csengetyűje félénk hangon figyelmeztette a rajongókat a rendre. Dezsényi József volt az első, aki szóhoz jutott. A különben érdemes városatya, aki rendkívüli buzgalommal szokta megbírálni a vásárcsarnokok építési költségeit, egy­általán nem látja be azt, hogy a vásárcsarnokok mellett a főváros közönségének miért van színházakra is szüksége Kijelentette ugyanis, hogy a fővárosnak már van elegendő színháza, újakra tehát nincs szükség s a törvényhatóság józan fővel nem terhelheti meg az adózó polgárokat, (szó­nok ekkor szivére tette kezét), olyan anyagi áldozatokkal, amilyeneket a tanács javasolt (A budaiak s a józsefvárosi ellenzék részéről taps és helyeslés jutalmazta a szónokot.) Dr. Havass Rezső messzebb menő koncessziókra volt hajlandó, ő a tanács javaslatát elfogadja, de csak olyan föltétel alatt, ha a színházban az előadási nyelv kizárólag magyar lesz. Ha a részvénytársaság ezt a tételt nem fo­gadja el, akkor azt hiszi, legjobb, ha a tanács a Roth és Benedek-féle nemzetközi színház megnyitására vonatkozó­lag tesz javaslatot, mert ezek az urak szubvenció nélkül létesítik a színházukat. A vásárcsarnokokért lelke­sedő Dezsényivel szemben azonban elismerte, hogy a fő­városnak végre is szüksége van új színházra, mert pél­dául a Nemzeti Színház bérletes előadásaira alig lehet bejutni, miután mindössze negyvenkét jegy kerül eladásra. A közgyűlés türelmének a fonala ekkor újra szaka­dozni kezdett. Szavazni akartak minden áron s a nagy zúgásban teljesen elveszett dr. Rácz Károly hangja, aki a tanács javaslatát el akarta fogadni. A folytonos zúgásnak az elnök azzal a kijelentéssel vetett véget, hogy a vitát, amig szónokok jelentkeznek, nem zárja be. Ekkor csönd lett és dr. Preyer Hugó kezdett beszélni. Hosszas beszédének háromnegyed részében agyon­dicsérte a minden hazafias eszmét lelkesen felka­roló városatyákat, akik mindenütt elsők azokban­­a kérdésekben, amelyek a főváros javait célozzák. A hosszú beszéd vége felé kezdett a színházról be­szélni. Lelkes hangon jelentette ki, hogy a fővárosnak színházra van szüksége, de csak magyar színházra. (Helyes! Úgy van!) Ne olyan részvénytársaság nemzetközi törekvéseit segítsék előre, amely több mint egy esztendő óta­ propagált eszméje és célja javára csak 50.000 forint alaptőkét tudott összehozni, hanem vegye kezébe a színház­­építés ügyét maga a főváros, amely a kormánynyal együtt teljes garanciát tudna szolgáltatni arra, hogy az építendő színház magyar lesz. Ne a nemzetköziséget, hanem a magyar kultúrát fejleszszék Budapesten. Ha negyedik szín­házat akarnak építeni, építsék azt Budán, amelynek a szín­házra égető szüksége van. A tanács javaslatát nem fo­gadja el. (Élénk helyeslés.) Dr. Kenedi Géza nem nemzetközi volta miatt ellenzi a Vígszínház támogatását. Meg van győződve róla, hogy Magyarországon, a főváros három nagy színházának művé­szeit kivéve, nincs olyan művészi gárda, amely a Vígszín­ház deszkáiról kielégíthesse a fővárosi közönség igényeit. Tisztán művészeti szempontból nem fogadja el a tanács javaslatát. (Zajos helyeslés.) A vitának ezzel vége szakadt. Az elnök elrendelte a szavazást s a közgyűlés túl­nyomó többséggel elvetette a tanács javaslatát és megta­gadta a Vígszínház­ részvénytársaság részére adandó tá­mogatást. ben örökíti meg és özvegyéhez részvétiratot intéz. Degri Alajosnak azt az indítványát, hogy a társaság egyik tagja emlékbeszédet is tartson fölötte, később a zárt ülés tette szóvá és Vadmi Károlyt bízta meg e feladattal, aki a februári ünnepies közülésen mutatja be az intim termé­szetű­ megemlékezést. Beöthy Zsolt titkár bemutatta Lukács Móric két kötetben megjelent munkáit és néhány kisebb előterjesztést tett. Ezután megkezdőd­tek a felolvasások. Vadnai Károly Immakulata grófné című szatirikus regényéből mutatott be két részletet: a regény elejét és utóját. A regény hősnője egy mindig elég szerencsés, de sohasem boldog nő, aki zajos ifjúság után pietistává lesz és buzgón imádkozik — a polgári házasság behozatala ellen. A regény érdekes vonásokat ad a Schmerling-féle korszakból és az akkori magyar társada­lom életéből. Élénk hatást tett különösen a befejező rész, amely azzal a pointtel csattan, hogy a kegyes grófné hiába imádkozott, mert a polgári házasság mégis csak meglesz Magyarországon. — Vértessy Arnold A mi kutyánk címen jókedvű kis rajzot olvasott föl. Valaki negyven fo­rintért vesz meg egy eltévedt kutyát, hogy a családjának örömöt szerezzen, de később, mikor a kutya zord és ve­szélyes modorával az egész h­áznépet rémületbe ejti, még öt forintot fizet a volt gazdájának, hogy vegye vissza a kellemetlen állatot.­­ Harmadiknak Heinrich Gusztáv mu­tatta be érdekes kommentár kíséretében Lederer Ignáctól az eddai Helyi-dalok fordítását, amely egy készülő teljes Edda-fordítás bevezetője. A két dal a XI. századból való és romlatlan pogány jellegű; a kereszténység hatása sehol sem érzik e dalokon. A tartalmukat tevő monda északi kelta és más germán népeknél sem ismeretes. A fordító h­­ven tükrözi vissza az eredetinek úgy tartalmát, mint alakját. Mind akettőről fo­galmat adnak a következő sorok: F U I M U S. — Justh Zsigmond hátrahagyott regénye.­­ 1 e (E regény lenyomtatása vagy fordítása törvénybe ütközik.) Ezalatt a háttérben vagy tíz cseléd, inasok, huszárok, szobaleányok sürögtek-forogtak, majd fel­lökve egymást, es lévén azzal a nagy dologgal fog­lalva, hogy a két fiú porköpenyét felvigyék az elő­csarnokba. Gábor tűkön állt, nem magáért, —■ mit bánta mindezt ő — de öcscséért, akinek érzékeny lelkét tudta, mennyire bántani fogja ez a kissé valóban furcsa fogadtatás. Azalatt felértek az előcsarnokba s ott nagy­bátyjuk, Márfay Miklós, Niki bácsi, mint ahogy a család hívta, várta őket. Fején hímzett sipka, (az egyik vén leány hímezte) sötétzöld bársony reggeli öltöny a testén. Kicsiny, vézna ember volt, arcvoná­sai finomak, szúrós mandulavágású szemei voltak, csak úgy, mint majd minden Márfaynak. Keskeny orra, vékony szájszéle volt. Bajusza, szakálla ritka, finom szálú, arcbőre sárgás fehér, tele ránccal. Borot­válva bízvást vénasszonynak lehetett volna nézni. Haja simán lefésülve kandikált elő a kacér háló­sipka alól. Folyton idegesen izgott-mozgott, hol a vállán rántott egyet, hol az egyik keze feje mozdult meg. — Hé, he, szólalt meg vékony, rikácsoló han­gon, tót kiejtéssel — he, he, hát pontatlanok va­gyunk. Nagy urakhoz méltón, kik ilyen magamféle szegényemberhez jönnek. — De hiszen, édes bátyám, egy órával jöttünk az ebéd ideje előtt, hogy mertünk volna elkésni, hiszen tudjuk jól a házi szokást. — He, he, spektábilis. Jól van. Hiszen nem is azért mondtam . . . vagy mi. Ami szerény aszta­lunknál nem tesz különbséget egygyel több vagy (*) A Kisfaludy-Társaság ülése. A Kisfaludy-Tár­saság október havi ülését ma délután öt órakor Gyulai­ Pál elnök szomorú jelentéssel nyitotta meg. Bejelentette Tomory Anasztáz halálát és néhány meleg, szép szóval mutatott rá arra a kapocsra, amely az elhunytat a Kisfaludy-Társasághoz fűzte. A Társaság elhatározta, hogy emlékét jegyzőkönyve­kevesebb ... aki nem eszik, éhen marad. Nicht war, Kiseken ? Lizi némán, mereven bólintott a fejével. — Jertek, fráterek, menjünk a dohányzóba. Fräulein Adelgunda, két terítékkel többet. A lovak­­nak zabot, szénát. Kocsisnak bort . . . inast is hoz­tál? kérdte mosolyogva Lőrinchez fordulva. — Vadászt, bátyám ... tudod, a négy ló igen sok bajt okoz. Előre nem látott eshetőségekre is kell számítani. Azért merészkedtem... — He, he. Az én koromban két lóval jártunk. A két ló lassan járt, szép apátok .. . atyusom, spó­rolós ember volt. Hja .­.. más idők, más emberek. Mi egyszerűek voltunk. E percben méltóságos márfai Márfay Miklós, a pápai Szent-Gergely-rend vitéze és kamarás komor­nyikja kitárta a nagy lovagterem ajtajának két szár­nyát, amelynek küszöbénél két, aranypaszománttól alig látszó hajdú állott mereven s a társaság nagy hajlongások között eltűnt a nagy tölgyfaajtók mögött ... 21. — íme, öcsém, Anna húgom idősebb fia — a Márfay — mutatta be Miklós Gábort egy kicsiny, összetöpörödött úriembernek, aki a dohányzó nagy kerevetéről felkelve, eléjök tipegett. — Örülök, örülök, domine spektábilis, hogy lát­hatom. Ismertem apját, nagyapját, kedves urak voltak, jó urak, okos urak ... a főispánnál, ked­ves uramöcsém atyjánál patvaristáskodtam. Hm . . régen volt, nagyon, nagyon régen. Öreg a legény szó eszi a csontját, öreg rom. . . Mondta volna tovább, de Márfay Miklós egy méltóságos mozdulatával elcsitította, mire az öreg rom megingó térddel meghajtotta magát, remegve kezet nyújtott s ismét visszatipiskélt a nagy kere­­vethez, amelynek puha, finom párnái között úgy el­tűnt, hogy éppen csak a kopasz tarkója, meg a nagy csibukjának a vége látszott ki. Bánfalussy Péter volt, Márfay Miklós őrült vendége, aki harminc év előtt A felolvasást és a bemutatott részeket zajos taps ho­norálta. Bakó Antal Firenzi-részlete következett volna még­­de az idő előhaladottsága miatt ez a felolvasás a jövő ülésre maradt. A zárt ülésen többek közt megválasztották az opera­szöveg és regénypályázatra beérkezett pályamunkák bí­rálóit. A librettókat Szigetiiy József, Ábrányi Emil és Ponori Theiwreich Emil, a regényeket Bercik Árpád, Beöthy Zsolt és Herceg Ferenc bírálják. Beöthy Zsolt egyúttal bejelentette, hogy a népszerű felolvasásokat jövő larsan­egy hétre jött hozzá látogatóba s azóta nem mozdult ki a Márfay-kastélyból. A másik szoba ajtaján most egy magas, igen elhanyagolt külsejű ember lépett ki. A meghatároz­hatatlan életkorú, de úgy látszik, még elég fiatal férfi világos kék szemei ártatlan kifejezéssel tekin­tettek körül. Tompa orra, kócos nagy szakálla, óriás homloka, amely kopasz tarkójába veszett, az antik­­világ bölcseire emlékeztetett. Sokratesnek is hívták, de Czobor Lipót volt a becsületes neve. Az Ádám öcscse, a „vándor bölcs", a kóbor festő, volt a fiú, három vármegye csodája, akiről legendákat beszéltek azok, akik nem látták még soha, akiről azonban még csodálatosabb történeteket tudtak elmondani azok, akik mindennap látták. Az „öreg kutya“ (ez is egyike volt számos csúfneveinek, amelyekkel önmagát szokta illetni) oda csúszott hátulról a két fiúhoz, s hamiskásan, sunyin rámosolyogva, lopva megérintette a vállát. — Pók király, ismersz még? A két fiú hirtelen visszafordult s elfelejtve a Miklós bácsi fagyos világát, elfelejtve illemszabályt, merev házi szokást, mindent: egyszerre átölelték az öreg kutyát s örömükben majd megfojtották. — Hát te mit csinálsz itt? — kérdte Gábor közvetetlenül — azt se tudtuk, hol, merre bandu­kolsz s egyszerre itt akadunk reád. Poldi helyett Niki bácsi felelt a kérdésre. — Hm. Hát ez úgy van, fráter, hogy ez az unokaöcsém néha ellátogat hozzám s nem fél attól, mint sokan, hogy szerény házamban elunja magát. Lőrinc helyre akarta Gábor ügyetlenségét hozni: — Most, hogy Gábor is itthon van, igen gyak­ran fogjuk tiszteletünket, tenni kedves bátyámnál. Gábor azonban nem figyelt reájuk. Egy sa­rokba vonta az „öreg kutyát“ s e kérdést intézte hozzá: — Rég nem láttalak Poldim, hány éve már, hogy utoljára találkoztunk? (Folytatása következik.) Tudomány, irodalom. Remegett Helgitől, A rettenetes hőstől Minden ellensége Messze vidéken, Valamint a farkas elöl Felriadva futnak Egymáson keresztül Könnyű lábú kecskék. Kimagaslott Helgi A királyok körében Mint a sugár kőrisfa A tüske bokrok között, S mint a karmatcsepptől Csillogó szarvas Messzire megelőz Valamennyi vadat, Felnyujtva a felhőkbe Fényes agancsait!

Next