Pesti Napló, 1896. március (47. évfolyam, 60-90. szám)
1896-03-01 / 60. szám
a régi átok. Budapest, február 29. Régi vétke a magyarnak, hogy amikor kívülről veszély fenyegeti, akkor fér meg legkevésbbé egymással. Így volt ez csaknem kivétel nélkül ezer esztendő óta. Amiig külső ellenség nem bántott, valahogy csak megvoltunk egymással. De a Visszavonás istenátka rendszerint olyankor jelentkezik nálunk, ha vállvetve kellene kívülről felénk közelgő bajok ellen védekezni. Hogy tíz évszázad során keveset felejtettünk és semmit sem tanultunk, bizonyítják ezt a mi mostani közállapotaink is. Ausztriában mintegy varázsütésre leszerelődnek a legélesebb politikai ellentétek s a leglángolabb pártgyűlölségek s létrejön, ami két évtized óta lehetetlenségnek tetszett a Lajtán túl: egy állig felfegyverzett, szilárd egységű közvélemény ellenünk. S ez a közvélemény sajtóban és népgyűléseken, kereskedelmi kamarákban, tartománygyűléseken és magában a birodalmi parlamentben elrikoltja a hadüzenetet Magyarország ellen és a Magyarországgal megújítandó gazdasági egyezkedés ellen. És ily viszonyok közt, ahelyett hogy tömörülnénk, ahelyett hogy félretennék a pártpolitikai indulatokat, elnémitanák a hatalomért való versengés szenvedélyeit s békét kötnénk ha csak néhány napra is, ha csak addig is, amig az osztrák támadásra nyugodt méltósággal, a megfélemlítés kísérletére higgadt önérzettel megfelelünk: — ezek helyett mit teszünk? Csatarendbe állunk — egymis ellen. Az ellenséges hadoszlop ott nyomul felénk, de ami nem ő reá, hanem egymásra tüzelünk, így volt ez ezer esztendőn át s bizony elég rosszul volt. Ha a magyar nemzet ezeréves fennállásában históriai csodát kell látnunk, az igazi csoda nem az, hogy tatár, török és német nem tudta ezt a hazát elpusztítani, hanem ít£ a gondviselés csodatétele, hogy a meghasonlás gonosz szelleme nem tudta ezt a nemzetet megsemmisíteni. Ezen lehet szomorködnünk, haragra gyűlnünk miatta, de elvitázni nem lehet azt a keserves faktumot, hogy a kiegyezés hadjáratának taktikai előkészítése közben máris összevesztünk egymással s hogy Bécsnek van ezer oka rá, hogy sikeres, gyors és egyöntetű sztratégiai felvonulásának ezt az eredményét a legélénkebb megelégedéssel fogadja. És itt azzal az őszinte szókimondással, amelyre mindenkor igyekszünk, lehetetlen elhallgatnunk, hogy ebben a szomorú állapotban egyforma része van kormánynak és ellenzéknek. Ausztriában sem úgy születtek az egyhangú tartomány- és birodalomgyűlési határozatok, hogy valakinek eszébe ötlött hirtelen egy Magyarország ellen irányított indítvány, azt hevenyészve előadta s valamennyi párt, a hazafias ihlet szentléikétől megszállva, egyhangú szavazattal hozzájárult az elfogadásához. Ott is kétségtelenül gondosan előkészítették a javaslatokat s a szavazásokat, a különböző pártok vezetőinek bizalmas értekezése útján. Hogy így történt, s hogy másképp nem történhetett, azt bizonyítja a Magyarország és a kiegyezés ellen intézett manifesztációk rendszeres volta s iránybeli egyöntetűsége. Hát minálunk nem lehetett volna-e ugyanígy eljárni? Amit az ifjúcsehek s a német szabadelvűek, a szlovének és az ultranémet antisemiták meg tudtak csinálni, arra a magyar parlament pártjai vájjon képtelenek voltak-e? Képtelenek voltak-e a pillanatnyi önmegtagadásra, a politikai ellentéteknek néhány napnyi, vagy talán csak néhány órányi félretételére s az ad hoc egyesülésre egy nagy nemzeti és állami érdek megvédéséért? Hiszen odaát Ausztriában a politikai viszályon kívül még nemzetiségi szenvedélyek is szítják a pártgyűlöletet, holott a mi parlamentünkben megvan legalább a magyar fajnak egysége. És mégis úgy jött, hogy amazok megbékítitek ellenünk, mi pedig összevesztünk egymással az ő javukra. Hivatkozhatunk reá, hogy a Pesti Napló a kiegyezési vita első percétől fogva kívánatosnak tartotta a magyar parlamentnek e tárgyban való egyhangú megnyilatkozását, akár az Apponyi javaslatának alapján, akár olyan alapon, hogy ehelyett a kormány vagy a többség valami elfogadható, de egyenlő értékű szurrogátummal áll elő. Ezen az erős elvi bázison állva s hivatkozva arra az elfogulatlanságunkra, amelylyel a politikai bírálat tisztét végezni szoktuk, elmondhatjuk tehát szabadon azt a véleményünket, hogy sem a kormány, sem ír többség, sem az ellenzék nem mutatott komoly igyekvést a magyar parlament egyhangú megnyilatkozásának lehetővé tételére. Hogy elvi ellentét gróf Apponyi és a szabadelvű párt között e tárgyban nincs, azt kimutatta ma Tisza Istvánnak érdekes és igazán jeles felszólalása, aki okoskodása egész vonalán párhuzamos után haladt gróf Apponyinak hétfőn elmondott, épp oly érdekes és szintén kitűnő beszédével. Kiderül e két felszólalás kritikája révén a hatvanhetes alapon álló pártok legteljesebb egyetértése a kiegyezési problémának úgy közjogi, mint gazdasági és taktikai részére nézve. Ehhez a nagy harmóniához képest szót sem érdemlő csekélység az az egyetlen eltérés, hogy Apponyi a maga javaslatának szavazás alá bocsátásával, ellenben Tisza István a vita során különböző oldalról kifejtett nézetek tartalmi megegyezésének konstatálásával kíván az osztrák kihívásokra felelni. Ezek után kérdhetjük, vájjon nem volt-e könnyűszerrel elkerülhető az osztrák front felé mutatott meghasonlásnak szomorú látványossága? Ha Apponyi a maga indítványát előbb a kormánynyal közli, az utóbbi őt talán meggyőzheti arról, hogy bajos a kabinetnek s a többségnek ily életbevágó TÁRCA. A tábornok. A Pesti Napló eredeti tárcája. Irta Tscury Zoltán. A régi postautca ócska öreg utca, csupa régi házzal, ami mind egyformán éktelen folytatása egymásnak. Nem figyeltem meg, hogy van-e aszfaltja, de azt hiszem, hogy nincs. Ez igazságtalanság is lenne a többi utcával szemben, amelyek azon a tájékon szintén vannak olyan régiek és megviseltek, mint a régi postautca. Aztán meg keskeny is. Ha szembetalálkozik benne két kocsi, ugyancsak vigyázzanak a kocsisok, nehogy összeakadjon a tengely. Ha az ember kinéz az ablakon, nem lát semmit, csak a másik szürke öreg házat, aminek napról-napra fakóbb a színe és málik rajta minden. Csendes is. A szomszéd lármás eleganciája nem zavarja, a szép fényes publikum megijed a szürkeségétől, tovább megy a másik utcán, aminek mind a két oldala csupa tükör. Az fordul be éppen, akinek dolga akad valamelyik ócska házban, hordárok, cselédek és siet mindenki tovább ki a nagy világba. Mikor már meghosszabbodik az éjszaka, leesik az első dér és mindig átlátszóbbak lesznek lomb hiányában a fák, egy öreg, kemény katona húzódik be telelő stációra a régi postautcába. Begubózza magát néhány hónapra itt a nagy város kellő közepén az ismeretlenségbe és várja a tavaszt. Fit se hozhat neki valami rendkívüliséget, de ilyenkor mégis jobb a dolga. Esztendőről-esztendőre csak a másik szürke házat nézni, érezni, hogy körülötte mindenfelé pezseg, forr az élet, anélkül hogy neki része lenne benne, rettenetes volna. A nyári stáció haládatosabb. Visegrádon mindjárt a Duna mellett egy kis szoba, kert és beláthatatlan világ mindenfelé, hogy hiába téved bele a szeme, nem éri a véget. Ez a szabad gondolkozás, a nyugalom világa, nem igen tolakodik bele senki. Intenzív és tiszta benne minden érzés s a vén toronynyal és a méltóságosan hömpölygő Dunával okosabban el lehet beszélgetni, mint az emberekkel, akik mindenre azt mondják, hogy hazugság. Ma harmadnapja havazott Budapesten, de ha a kőnyomatos újság helyett az én tábornokom írná meg ezt egy újdonságban s aláírná a nevét is: Görgey Arthur — kórusban jönne rá a felet: — nem igaz. — De hiteles okmányaim vannak rá. — Nem igaz. — Nézz körül ember, magad is látod. — Nem igaz. Aki hallani akart tőle sokat, tele akarta szedni magát ennek a megkeseredett lelkű vén katonának a keserűségével, az jobban is tette, ha a visegrádi kertben kereste fel. Az öreg magyar generális ott nem érzi maga körül nyüzsögni a világot, megnyílik a maga valóságában s azt a csodálatos természetet, ami körülveszi, betölti panaszszal, mert csak az az igazságos bíró. Valakinek, aki jóval előttem járt nála, a visegrádi kertben mondta el erről a maga szentenciáját: — Öcsém! Elhiszi-e, hogyha én elkövettem volna azt a borzasztó bűnt, amivel vádolnak, itt megmaradhatnék ? Fölégetné a talpam ennek az országnak a földje. Kijönne medréből a Duna, elsöpörné a virágaimat, lezuhanna ez a vén hegy s agyonverne engem. Amit a hegy nem akar megtenni, arra vállalkozott évekkel ezelőtt egy szegény kis preparandista, akinek sorshúzás útján jutott az a szerep, hogy eltegye láb alól Görgeyt. Ki is utazott Visegrádra egy rossz pisztolylyal s az első ember, akivel találkozott, éppen az öreg tábornok volt, bő szürke kabátban, a fejéri óriás szalmakalappal. A kis preparandista előbb információkat akart szerezni magának arról, hogy hogyan bánjék el az öreggel és kikérdezgette ezt a vén kertészembert. — Erős-e a tábornok jól lát-e ?— A vén kertészember azután megmondta, hogy a tábornokkal nem jó kikötni, mert aki élülről támadja, azzal elbánik alaposan, ha hátulról törnek rá, hát arról persze nem tehet. És abban a tüneményes szép világban merészen, nem a kis preparandistáné, hanem az egész világot kihíva maga ellen, állott az öreg katona, akinek az a végzete, hogy minden tudatlan és kicsi ember gyűlöli mint a pestist s térdre esve hunyorait kegyelmet a prototípusa ennek a gyermekeszül világnak. A tábornok egyszerű uram bátyám alak jégbe takargatva. Hozzátartozói szeretettel ölelik körül, erre fölenged, az idegent azonban csak nehezen engedi közel magához. Majdnem csodálkozva fogadja s ha valaki azt mondja, hogy « Negyvenhetedik évfolyam» A m-gelf ée esti kiidé* cg.iitt, tgy*?r'rre kindre Budaueaton és a vidéken: egész évre 14 frt — kr. Félévre ___ 7 ,, — ,, Kejryedévre 3 ,, 50 „ Egy hónapra... 1 „ 20 „ Egy szám éra Budapesten: Reggeli kiadás ... ... 4 kr. Esti kiadás.............. 3 w Szerkesztőség: VI. Teréz-szürut 21. ss. 00. SZ.PESTI MPLC esti kiadás kft!8akülön kézhez t.postán küldve Budapestért és s vidékén: R.?ss évre 38 frt— ä®, Félévre... ___ 9 ., — m Negyedévre _ 4 „ 50 rt Egy hónapra — 1 „ 60 „ . Egy szám ára a vidékei. Reggeli kiadás _ _ ti kj, Esti kiadás... ... _ 4 m Kiadóhivatal: VI., Térés körút 33. amit Budapest, vasárnap, március 1. 1896. Mai számnk huszonnégy oldal.