Pesti Napló, 1901. május (52. évfolyam, 119-147. szám)
1901-05-01 / 119. szám
Régi dal régi gyűlölségről. Budapest, április 30. Egy fiatal jogász, aki nem tűrte, hogy a szabad tanítás csarnokában, az egyetem falai közt, vallásáért meggyanúsítsák hazafiságát és becsületét, szembeszállt a dühtől elvakult és a gyűlöletre fanatizált tömeggel, és magyar szóval, magyar bátorsággal dobta vissza a sértést azokra, akiktől eredt. A dolog tettlegességre került. A többi, mint mondani szokás, «lovagias utón» fog elintézést nyerni. Ki volt ez a fiatal jogász ? — Ez az ifjú fia Kornfeld Zsigmondnak, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatójának, aki külföldi származású, s egy negyedszázad előtt, midőn Magyarországba jött, még egy szót sem tudott magyarul. De megtanult. És azóta, ha nem is tökéletesen, de mindig magyarul beszél. Magyar honpolgárrá lett, és gyermekei már nemcsak nyelvben magyarok, hanem, mint a példából látható, szívben és természetben is. A hazafiságért és a becsületért nekimennek az életveszélynek is. És teszik ezt egy olyan tudósnak, egy olyan egyetemi tanárnak védelmében, akit azzal vádolnak, hogy tanítványainak szívéből ki akarja irtani a hazafiságot, ki akarja irtani a vallást, és a cinikus önzést prédikálva, ki akarja irtani a becsület idealizmusát. No, szép foganatja van a tanításnak ! — midőn éppen azok, akik őt védik, éppen azok mutatkoznak a legérzékenyebbeknek a hazafiságra és a becsületre ! De ime ott állunk, hogy Kornfeld Zsigmond, az apa, kétségbeesett arccal aggódván fia sorsán, bus tépelődései közt azokat a kérdéseket vetheti fel magának, hogy : hát ezért lettem én magyarrá ? ezért dolgoztam, fáradtam s alkottam a magyar kereskedelem megalapításában ? ezért öntöttem egész családomba magyar érzést, magyar gondolkozást? — ezért álltam oda közvetítőnek a nemcsak a közgazdasági, hanem a társadalmi egységet is fenyegető éles ellentétek kiegyenlítésére ? — És ezek a kérdések jogosak. És ezek a kérdések mind olyanok, melyekre a magyar társadalom, ha igazságosan akar ítélni, felelni nem tud, hanem kell, hogy pirulva süsse le szemeit. De hogyan is explodált ez a botrány ? — mi adott okot erre a csúf verekedésre az egyetem falai között ? Az adott okot, hogy egy tudós egyetemi tanárt, aki a jogbölcsészetet tanítja, az ő hallgatói köz**’ ^egyesek a nyilvánosság terén (természetesen anonim) denunciáltak. Az eset tehát, ha a formában némileg eltér is, de lényegében ugyanaz, ami néhány év előtt történt a Varga Ottó esetében. Varga Ottó a magyar történelmet tanította és a Habsburgok korszakát magyarázva, az igazat mondta. Akadtak azonban tanítványai közül olyanok, akik az «igazat» úgy fogták fel, mint «felségsértést». Gyermekészszel nem tudván felfogni mi a történelem tanárának kötelessége és hivatása, indignálódtak a tanár nyilatkozatain s azokat kiszakítva a maguk összefüggéséből, tovább adták. S ebből egy nagy botrány keletkezett. A tanárt felfüggesztették, ellene vizsgálatot rendeltek el. A dolog a király füléhez jutott, és ha a király is olyan objektív és olyan igazságos lett volna, mint azok, akik a tanítványok bemondásait felségsértéssé fújták fel, akkor Wlassics Gyula már régen nem volna miniszter. Ámde, hogyan viselkedett akkor ugyanaz a sajtó, mely ma ünnepli a «bemondó» tanítványokat és máglyára ítéli a bevádolt egyetemi tanárt? Tiltakozott az inkvízió ellen, tiltakozott az ellen, hogy higgadt és tárgyilagos vizsgálat nélkül ítélhessenek a bevádolt tanár felett, védte a tanítás szabadságát minden önkényes beavatkozás ellen. Nos urak ! és ti ezt most mind elfeledtétek ? Nem jut eszetekbe, hogy ha Varga Ottóval úgy bántak volna el azok, akik őt a bemondások alapján bevádolták, mint ahogyan most ti bánták el Pikter Gyulával, hogy akkor Varga Ottó már régen el lenne csapva és meg- A szegény úr. —A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Abonyi Árpád. Augusztus végén, délután hat óra körül egy teljes hadi pompával felszerelt tüzérkáplár bukkant ki abból a hatalmas erdőségből, mely «Naszódi havas» néven van a térképen megjelölve, valójában azonban Padura maré (nagy erdő) az ő zengzetes oláh neve az ittott szétszórtan lakozó magyarság száján is, akiknek legjava részét már rég magába nyelte a Traján-utód. Mondják, egyetlen néger elegendő, hogy megfertőzze az egész kékvérű angol arisztokráciát. Ezen az egykoriban tiszta magyar vidéken viszont bebizonyult, hogy egyetlen oláh tyuk száz magyar kakast is beterel a maga fajtájába. Oláh itt immár, három vármegyén keresztül, fel egész a Ciblesig minden. A «Padura maré» óriási tölgyei alól kibukkanó tüzérkáplár előbb letörülte forró homlokáról a verítéket, azután megveregette lova nyakát s fölállt a nyeregben, hogy jobban lássa a hegység felé húzódó keskeny havasi völgyet. ■— Rézangyalát ennek a nagy vidéknek ... fakadt ki ajkán még egy utolsó szittya akkord, miközben elindította lovát s bekanyarodott a völgybe vezető göröngyös mezei után. Lépésben haladt. A ló zablája csupa hab. Ágyéka izzadt. Nagy utat tehetett az izmos kincstári állat, mig fiatal gazdáját kihozta az erdőségből s leindulhatott vele a völgybe. Türelemmel és kitartással mindenesetre jobban győzte, mint a hátán nézgelődő fiatalember, kit nem annyira a lovaglás, mint inkább az augusztusi forróság bőszített föl. Persze, — gondolta nyilván a derék állat, miközben nagyokat prüszkölve, botlott bele az utón heverő kiszikkadt sárgöröngyökbe, — ilyenek ezek a békétlen székely virágszálak, még ha a káplári rang fényét birtokolják is — azonnal sok nekik a szolgálat. Holott mi igaz gyönyör az ilyen augusztusi manőver más vérbeli katonának, aki nem virágszál, hanem csak engedelmes szolgája az ő ágyújának és egyéb semmi. Ilyenkor — hat hétig — ő nyugodt és a tiszt urak szurkolnak eszük nélkül, lévén a nagy hadgyakorlat az ő vizsgájuk. S oh de jól esik Unterkanonic Pitelkának, meg a többi kanoniknak, ha az indián szinű kapitányt amúgy istenigazában lehordja valamelyik haragos aranygallér. Hátha még ezt a haragos aranygallért is lehordja egy még haragosabb molnárkék tábornoki kabát! Nincs ennél tisztább öröm a világon. A mezei után lefelé poroszkáló káplár nem annyira kapitányát és aranygalléros tüzérdivizionáriusát, mint főleg a térképcsináló «indzsellérek»-et okolta azért, hogy imhol már több mint hat óra óta szenved a forróságtól. Ha újra megcsinálták volna azt a mappát (rézangyalát ennek is !) nem kellene itt lődörögnie, hogy kitapasztalja, megjárható-e vájjon ágyukkal is ez a rongy havasi út föl a «Lunka plasevicáig» — ahol az ellensége hadtest, állítólag, már három nap óta állást foglalt, — vagy csak baltának való legyen ? A mappa azonban 1883-ból való. Azon renyhe indzsellérek azóta nem reparáltak rajta semmit. — így aztán ki muszáj ezt az utat is tapasztalni, nehogy elkárosodjanak valamiképpen a drága felgeskék (Feld-Geschütze.) Megesett már ezekkel az 1883-ból való mappákkal egynéhány cifra komédia , felette jó tehát, ha igen ügyelve nyomulnak előre ezen a medvének alkalmatos vidéken az ágyuk. A sehol véget nem érő erdőségen keresztül idáig eljöhetnek, — lássuk azonban, mi lesz tovább? A káplár most egy kiszélesedő legelőhöz ért, melyen vagy hét darab tehén heverészett egy félig elúszott vadkörtefa árnyékában. Ott hasalt mellettük a pásztor is, s éppen oly bámész szemekkel nézegette a feléje közeledő lovas katonát, mint a tehenei. — Hej, brátya, — kiáltott rá oláhul a tüzér, miközben megállította lovát, — hová visz ez az út? Az ember föltápászkodott a földről, s gyanakodva hátrált a körtefa mögé. Kimeresztett szemeiben megjelent valami nagy ijedtség attól a félelmetes katonai hatalomtól, melyről soha jót nem hallott, mindig csak rosszat. Most szemtől-szemben áll vele — először életében. Hátrált a szegény ördög, s gyámoltalanul simogatta tenyerével térdén a kikopott condrát. — Állj meg, brátya, a fütyülődet!. .. riadt rá boszankodva a tüzér, — nem eszlek meg. Hová visz ez az út? — A kastélyba — felelte az ember, s levette alázatosan a szalmakalapját, csakhogy kiengesztelje a haragos katonát. — Miféle kastélyba ? — Az uraság kastélyába. — Akkor hát falu is van itt valahol ? — Van, domnule, de nem itt, hanem túl 52-dik évfolyam. 119. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre _ 28 kor. — tűl. Féléne _ 14 » — B.Negyedévre _ 7 , —. „ Egy tara— _ 2 , 40 , ' Egyes szám _ 8 tül Vidéken— „ _ 10 _PESTI NAPLÓ Szerkesztőség: VI., Teréz-körut 21. it Kiadóhivatal: VI. Teréz-körut 23. Budapest, 1901. Főszerkesztő: Ifj. Ábrányi Kornél. Főmunkatárs: Surányi József. Szerda, május 1. Apróhírdetések éra" Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint. Hegjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Mai számunk 22 oldal