Pesti Napló, 1903. április (54. évfolyam, 90-118. szám)

1903-04-01 / 90. szám

90. szám Budapest, szerda , PE*STI NAPLÓ. 1903. április 1. 3 noszágát szóvá teszik. Felszólalására­­ szimpá­tiáit nem igen gyarapította. Ez a kis leleplezés eltartott egy óráig, azután ismét a katonai javaslatok taposó mal­mába kerelt bele a t. Ház. Csávolszky La­jos és Pichler Győző beszélték ki az ülést. A képviselőhöz ülése. — Kezdete délelőtt tíz órakor. — Elnök: Dániel Gábor. Lukács László benyújtja a készfizetések fel­vételéről szóló törvényjavaslatokat. Pozsgay Miklós visszavonja a középiskolai tanárok ügyében a kultuszminiszterhez intézett in­terpellációt, miután időközben a miniszter már in­tézkedett. (Törvénytelenségek a bizottságban.) B­átkay László a pénzügyi bizottság tegnapi ülésén történtek miatt szólal föl. 13k­ nem tagja a pénzügyi bizottságnak, jelen volt a­ tegnapi ülésen, mert ezt a Házszabályok a képviselőknek megenge­dik. A pénzügyi bizottságnak huszonkilenc tagja van, s a bizottság csak úgy határozatképes, ha legalább tíz tag jelen van. A tegnapi ülésen jelen volt az igazság­ügyminisztérium kilenc tisztviselője s négy képviselő. És mégis ülést tartottak, sőt határozatot is hoztak egy rendkívül fontos ügyben, a bírói kar fizetésének rendezése ügyében. Azon a helyen, ahol a gyorsíróknak kellene ülni, egy fiatal­ember­­ült, az igazságügyminisztérium egy tisztvi­selője s az készítette a jegyzőkönyvet és a tudósí­tást a hírlapok számára. Ez szabályellenes dolog és mivel a tudósítás nem ad hű képet az ülésről, elmond a szóló is egyet mást, hogy a pénzügy­­miniszter egy tegnapi nyilatkozatát megbélyegezze. Azt mondotta ugyanis Lukács miniszter, hogy 1893-ban a birói fizetések rendezése tisztára csak az akkori igazságügyminiszter, Szilágyi Dezső nagy egyéni súlyának volt az ere­dménye. Ez a kijelentés egyaránt sérti az elhunyt nagy állami erő­int s a mostani igazságügyminisztert, mert ebben benne van az is, hogy Plósz Sándornak nincs akk­ora súlya, mint volt Szilágyi Dezsőnek. S tegnap, mikor a bírói függetlenség biztosításáról vol­t szó, a pénz­ügyminiszter ridegen, szinte csikorogva­ kijelentette, hogy­­az államnak nincs pénze. A katonai követe­lésekkel szemben azonban ő is játszassa nagylelkű szerepét. Lukács László sajnálja,, hogy a gyorsírók­­nin­csenek jelen a bizottságok ülésein, mert akkor Rát­­kaynak nem lett volna altek­mt mai felszólalására s nem lett volna alkalma arra, hogy gyűlöletes színben tüntesse fel a pénzügyminisztert. A miniszte­reknek jog­uk van ahhoz, hogy a szakbizottságok tár­gyalásaira a minisztérium referenseit elvigyék, ezt sokszor maguk a bizottsági tagok kívánták, hogy minden részletkérdésre azonnal megkaphassák a választ. Tegnap a hírlapok számára egy tisztviselő készítette a tudósítást, mert az a képviselő, aki ezt a munkát vé­gzni szokta, nem lehetett jelen. A praxis ezt megengedi. A tudósításnak semmi hivatalos jellege nincs. Hogy a jegyzőkönyvet teg­nap­­egy tisztviselő írta, az már csak azért sem áll, mert­­albizottságok üléseiről jegyzőkönyvet nem is imák. Ratkaynak azt a szándékát, hogy a mi­niszter tegnapi nyilatkozatait megbélyegezze, visz­­szautasítja. Ő csak annyit mondott, hogy nem csupán a bírák anyagi függetlenségének biztosításáról kell gondoskodni, hanem­ a többi állami tisztviselőkéről is. Tessék megítélni, van-e valami sértő ebben a bí­rákra ,vagy­­nincsen? Amit pedig Rátkay Szilágyi Dezső és Plósz Sándor összehasonlításáról mondott, azt majd elintézi a szóló magával Plósz minisz­terrel. Rakovszky István szükségesnek tartja, hogy vagy senki se írhasson tudósítást a bizottsági ülé­sekről, vagy pedig engedjék be oda a nyilvános­got. Tegnap az elnök kötelessége lett volna kon­statálni a bizottság határozatképtelenségét. A bi­zottsági ülésekre szinte lehetetlen eljárni. Három óráig­­tart az ülés és a szóló például ma is öt órára a közgazdasági bizottságba, hat órára pedig a pénz­ügyi bizottságba van meghíva. Rosenberg Gyula: A közgazdasági bizottságba sohase tetszik eljárni, pedig tiz év óta. tag. Rakovszky István: Még annak sincs tiz éve, hogy a Háznak tagja vagyok; a közgazdasági bizott­ságnak csak két év óta vagyok tagja s oha mindig eljárok. Rosenberg Gyula: Mindig tagja volt és soha­sem jár el! Rakovszky István: Legyen nyugodt Rosen­berg úr, ha az Adria-vita alatt tagja lettem volna a közgazdasági bizottságnak, mindennap ott­ lettem volna. Szederkényi Nándor a bizottság elnökére há­rítja a felelősséget azért, hogy tegnap nem volt határozatképes a pénzügyi bizottság és mégis határozatot hozott. Az elnök fölszólítja a bizottságok tagjait, hogy a bizottságok ülésein határozatképes számban jelenjenek meg. A Ház ezután áttért a napirendre, a katonai vita folytatására. (Az újoncjavaslatok.) Csávolszky Lajos azzal kezdi, hogy Francia-­­­ország, Németország fegyverkezhetik, mert függet­lenségéért teszi, de a mi függetlenségünket már úgy megnyirbálták, hogy jobban sem lehet. Tessék visszaadni a nemzetnek önrendelkezési jogát, gaz­dasági önállóságát, jólétét, hogy legyen félteni va­lója. Most azt mondja a nemzet: Eb ura fakó, tar­tomány vagyunk, ezért nem áldozunk! Vagy alkot­mányosságunkat féltsük? Mit ér az olyan alkotmá­­ nyosság, melyben a nemzet akarata ne­m érvénye­sül, melyben a nemzeti érzületet büntetlenül sérthe­tik? Kergesse el a király oldala mellől a szűk látó­körű államférfiakat, akik rossz tanácsot adnak neki és kifosztják a nemzetet. Az elnök rendreutasitja a szónokot. (Nagy zaj a szélsőbaloldalon.) Csávolszky Lajos határozati javaslatot nyújt be, mely szerint az 1867. évi NH. törvénycikk oly­képpen módosítandó, hogy Magyarország állami ön­állósága a kormányzás minden ágában érvénye­süljön. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Az elnök az ülést öt percre felfüggeszti. Szü­net után gróf Apponyi Albert foglalja el az elnöki széket. Pichler G­yőző: A függetlenségi párt köte­lessége addig folytatni a harcot, amíg a siker leg­kisebb reménye kecsegtet. A miniszterelnök a tiszta választásra hivatkozva, helyezkedik az ellen­zékkel szemben a kiéheztetés álláspontjára, de a tiszta választás csak fikció, hiányzik belőle az erkölcsi alap, mert a szabadelvű párti választók nem tudták, mire szavaznak, nem mondotta­ meg nekik senki, hogy­ a kormány ezekkel a katonai javaslatokkal fog­ a Ház elé lépni. Az ellenzék régóta ostromolta kérdéseivel a kormányt, mondja meg, igazak-e a katonai követelésekről szóló lapközle­­mények, a kormány és sajtója ezeket a híreket mindig rémképeknek mondotta. A szóló maga is kérdést tett és a miniszterelnök ezt felelte: Cikket mindenki írhat! — Tehát a tiszta választás ismer­tetője ,nemcsak,.az, hogy nem dolgozik a csendőr­­szurony­,a vesztegetés, étel és ital, hanem első­sor­ban az, hogy a kormány a választók elé vitt pro­­grammja mellett, a Ház­ban is megmarad s nem hall­gatja el­­a legnagyobb terheket, melyeket a népre akar hárítani.. A vármegye már megmozdult, a név is megmozdult, ezrével zarándokol ide a magyar nép, hogy tiltakozó szavát a nemzet gyűlése elé vigye és kérvényét az­ elnök kezébe adja. (Egy hang a jobboldalon: Elég baj, hogy fogadja a küldöttsé­geket. Óriási zaj a szélsőbalon. Felkiáltások : Ki volt az? Jelentkezzék!) Az elnök csendet kér. Alibik Béla: Álljon föl, aki ilyet mer mondani! Lássuk, ki az? (Folytonos zaj a szélsőbalon.) Pichler Győző nem tartja érdemesnek, hogy erre a közbeszólásra reflektáljon, mely közbeszólás is azt mutatja, hogy a kormánypártban baj van. (Tetszés a szélsőbaloldalon.) A miniszterelnök azt mondotta, nem engedi, hogy a képviselőház kon­­ventté váljék. Azonban a konvent nem oly vesze­delmes, mint a konventikulumok. A konvent éber szemmel őrködött a nemzet és a nép jogai fölött, m­íg a konventikulumok a nép jogai ellen törtek. Ilyen konventikulumok homályosítják el és vonják e­l­ a­ magyar nemzet jogait, még azokat is, amelyek a 67-es törvényből folynak. A kormány nem ad a népnek munkát, a valuta­rendezés egyre halad, a­ nép helyzete vigasztalan, ha most nem lép a függetlenségi párt teljes erővel a küzdőtérre, akkor kötelességmulasztást követ el. (Tetszés a szélső­balon.) A volt nemzeti párt programmjával fog­lalkozik, fölolvassa, hogy mit írt erről a programm­­ról a kiegyezésről szóló könyvében gróf Andrássy Gyula. Andrá­sy szerint a nemzeti párt programm­­jának veszedelmes éle volt, s Andrássy lehetetlen­ségnek jelentette ki azt, hogy ezt a programmot­­ a szabadelvű párt valaha elfogadja. Tehát vagy Andrássynak nem volt igaza, vagy Szentiványi Árpádnak, aki azt állította, hogy a nemzeti párt programmját a szabadelvű párt magáévá tette. A most folyó katonai vitában gróf Apponyi Albertnek bizonyára nagyon nehezére esik a hallgatás, de még inkább nehezére esik a nemzetnek, mert ha van­ férfiú, akinek állásfoglalását most óhajtja látni a nemzet, akkor ez a férfiú gróf Apponyi Albert. A közös­­jelvényekről beszélve,­ a miniszter­­elnöknek figyelmébe ajánlja Kmety Károly köny­vét. (Éljenzés a bal- és szélsőbalololdalon.) Kubifc Béla: Belőle sem lesz udvari tanácsos! Förster Ottó: De nem is tanácsos neki az udvarba menni. (Derültség.) Pichler Győző: 1902 óta nem volt nagy had­gyakorlat Ausztriában, csak mindig Magyarorszá­gon. Miért tartják ezeket Magyarországon? Mert nem­ tűrnék Ausztriában azokat a pusztításokat, amiket ilyen gyakorlatokkal csinálnak. (Élénk he­lyeslés a széls­ő­be löktet­le­n.) Thaly Kálmán: Valóságos tatárjárás. Pichler Győző: A korona nincs felvilágosítva a­­ nemzet érzületéről. Osztrák hűbér­urak képe­zik az uralkodó környezetét. Miért nem tartja kö­telességének a magyar mágnásvilág a nemzet gon­dolatairól helyesen számot adni, de velük az ural­kodó­ nem törődik. Nem fogadja el a javaslatot és határozati javaslatot nyújt be, mely szerint a hadsereg létszáma állapíttassák meg törvény útján egy állandó mennyiségben. Szaczellák­ György: A küldöttségek fogad­tatásánál magánbeszélgetés közben mondotta, hogy baj ez. Ezt nem a nemzetre, hanem az elnökre értetik, akinek sok elfoglaltsága van. (Zaj a szélső­baloldalon. Felkiáltások: Szerecsenmosogatás.) Ezzel az ülés háromnegyed háromkor véget ért. A kiegyezés tárgyalása: Budapest, március 01. A képviselőház közgazdasági bizottsága ma­ dél­után gróf Andrássy Tivadar elnöklésével foly­tatta a kereskedelmi és vámszövetségre vonatkozó javaslat általános tárgyalását. Nagy Ferenc mindenekelőtt elvileg foglalkozván a vám- és kereskedelmi szövetség kérdésével, úgy találja, hogy a függetlenségi párt első­sorban inkább politikai, mint gazdasági okokból küzd az önálló vámterület mel­lett. Ezzel szemben súlyt helyez annak konstatálására, hogy a vám- és kereskedelmi szövetség soha sem te­kintetett az Ausztriával való közösség kiegészítő alkat­részének, amint ez az 1867. XII. törvénycikkből világosan kitűnik és hogy éppen­ ezért a politikai közösséghez való ragaszkodás mellett is tisztán, gazdasági kérdés, váljon a vámközösség vagy a külön vámterület jobb-e az országra nézve. Ami különben a vámszövetséget a mostani kiegyezés alakjában illeti, szemben azzal, ame­lyet a Bánffy-kormány terjesztett elő, kiemeli, hogy az összehasonlítás nem is lehetséges, mert a Bánffy-féle kiegyezésben hiányzott a vámtarifa, már­pedig ez a vámszövetség feltétele és sarkpontja. A vámtarifa tár­gyalásánál ki fog tűnni, hogy ez az ország érdekei­nek megfelel és ennek alapján szóló kijelenti, hogy a vám- és kereskedelmi szövetség javaslatát elfogadja. Neumann Annin Krasznayval polemizálva azt ál­lítja, hogy az önálló vámterület mellett ma, az elzárkózás korszakában mezőgazdasági terményeink számára más fogyasztópiacot alig tudnánk találni és azért mindaddig, m­íg azt az ipart megteremtenénk, amely képes volna terményeinket konszumálni, oly átmenet nehézségeivel kellene megküzdenü­nk, mely amúgy is annyi viszontagság­nak kitett mezőgazdaságunkat elviselhetetlenül sújtaná. Ehez járul, hogy ez idő szerint nálunk a nagyipar meg­teremtésének még sok előfeltétele hiányzik: hiányzik az­­okosó tőke, a vállalkozó kedv, a kellő szakértelem és erős, iskolázott munkásosztály, amely feldatának meg­felelni képes volna, önálló vámterület mellett tehát a je­len helyzetben két tűz közé szorulnánk, amely ránk ka­tasztrofális hatással lehetne. Amire iparfejlesztésünk ér­dekében első­sorban szükségünk van, az egy helyes, célirányos iparpolitika. Oda kell törekednünk, hogy gyár­iparunk első­sorban őstermelésünkkel kapcsolatosan ha­ladjon és első­sorban oly tömegfogyasztási cikkeket karoljon fel, amelyekre nézve itt a viszonyok kedvezők. Szükségünk van azután képzett munkásokra és munka­vezetőkre. Ezeknek nevelésére legnagyobb gondot kell fordítanunk. Okuljunk Ausztria példáján. Ezeket csak úgy érhetjük el, ha hitelünket függetleníteni fogjuk Ausztriából, ha hitelünk számára meg fogjuk nyitni a vi­lág pénzpiacának csatornáit, vagyis ha rendezett va­lutáinknak zárókövét fogjuk lerakni, t. i., ha felveszszük a készpénzfizetéseket, ürömmel üdvözli ennélfogva azt a javaslatot, amelyet a kormány a készfizetés felvétele tekintetében ma a törvény­hozás elé terjesztett. De ez a javaslat még távolról sem jelenti azt, hogy annak el­fogadásával a készfizetések tényleg fel is fognak vétetni, mert ez a javaslat csak meghatalmazást ad a két kor­mánynak és a miniszterelnök úrnak egész akaraterejére lesz szükség, hogy az ige testté is váljék. Ismerteti azután a va­­lutarendezés nagy munkáját. Ausztriában mindenféle ürügy alatt késleltetni akarják a készfizetések életbelépte­tését, sőt vannak hangok, amelyek a készpénzfizetések tekintetében nemcsak az incertus quando­t, hanem az incertus an-t is hangoztatják. Akik az utóbbi állásponton­­állanak, arra hivatkoznak, hogy a készfizetés felvétele nem konstitutív alkatrésze a valutarendezésnek, hanem az csakis deklaratórius jelleggel bír- és mert a valuta­rendezés bevált, ezzel az eredménynyel beérhetjük és nincs szükség a készfizetések felvételére. Mások , ezt a műveletet halogatni akarják azzal az indokolással, hogy eladósodásunk a külföld irányában igen nagy, hogy fize­tési mérlegünk passzív, hogy az internacionális poli­tikai viszonyok zavarosak és intő példaképpen Olaszor­szágra utalnak, amely 1883-ban felvette a készfizetést, de 1894-ben kénytelen volt azt felfüggeszteni. A szónok kimutatja mindezen ellenvetéseknek alaptalan voltát és végül utal arra, hogy a két állam nem azért hozott olyan nagy áldozatokat, hogy a nagy, sikeres munka most, utolsó stádiumában ismét kérdésessé tétessék. Kü­lönösen pedig nekünk, akik az osztrák pénzpiactól bizo­nyos függőségben vagyunk, kell a valutarendezés ezen utolsó stádiumát siettetnünk, mert csak ez­által fogunk mi is a világ nagy pénzpiacával közösségbe lépni. Endrey Gyula hangsúlyozza, hogy politikai szem­pontból ellenzi a javaslatot, de emellett gazdaságunk önállóságára való tekintetből is, mert érdekeinket vám­közösség mellett megvédeni nem tudjuk. Általában véve arra az álláspontra helyezkedik, melyet a bizottság előtt Krasznay Ferenc hangsúlyozott és ennélfogva kijelenti, hogy a javaslatot nem fogadja el. Isány Lajos miniszter reflektálva az előtte szólott ellenzéki képviselők szavaira, nem akar pontról-pontra az elmondottak cáfolatába bocsátkozni, csak a felsőbb szempontokat kívánja kiemelni. A kérdés tisztán gazda­sági és lényegében akörül forog, hogy a mai elzárkózási rendszer mellett közös vámterülettel, vagy anélkül tud.

Next