Pesti Napló, 1909. szeptember (60. évfolyam, 206-231. szám)

1909-09-01 / 206. szám

2 Budapest, szerda PESTI NAPLÓ, 1909. szeptember 1. 206. szám. mény szolgálatában működjön, mely munkájának még a megközelítő ellen­értékével sem kárpótolja. Összevonva mindazt, amit ezideig megállapítottunk, a bajoknak a lé­nyege mégsem ezekben a tünetek­ben keresendő. Valljuk nyíltan, hogy tudománynyal foglalkozó emberek szá­mára stallumokat kell rendszeresíteni, hogy dolgozhassanak, mert tízszeres és százszoros az a haszon, mely munkájuk után, ha kiváló tehetségek, az államra visszahárul. Nálunk különösen meg kell ezt tenni, mert alig van mód reá, hogy tudós ember másként megélhessen. De ugyanekkor fel kell szerelni a múzeumi intézményt mind­azzal a készséggel, melyet a benne rejlő nagy kultúrérté­­kek és a haladottabb igények követel­nek. Az, hogy sikkasztás történt, a leg­mellékesebb dolog, mert aki lopni akar, vagy a lopásra rá van kényszerítve, Londonban és Párisban is ugyanezt cse­­lekszi. A felelősség itt egyenesen a köz­­oktatásügyi minisztériumra hárul, amely évtizedek óta nem tartott a Múzeumban rendszeres vizsgálatot. És a miniszté­riumé és a parlamenté az a felelősség is, hogy egy száz évnél idősebb szer­vezettel szemben nem teljesítik azokat a kötelességeket, melyeket annak a fejlesz­tése évről-évre követel. Mirevaló akkor a könyvtár, a régiségtár és a többiek, ha a felhalmozott óriási értékű gyűjtemények évtizedek óta romokban hevernek, mert nincs elég munkaerő, mely azokat feldol­gozza. Mirevalók az oklevelek, kéziratok és könyvek, ha száz esztendő leforgása alatt még annyira sem jutott a kormány, hogy regestáikat és katalógusaikat elkészít­tesse. És végül mirevalók azok a ki­váltságos kedvezések, hogy három-négy­féle hivatalt tolnak egyes emberekre, melyek mellett egyet sem lehet aztán elvégezni. A most leesett tégla ezekre a kérdésekre kétségtelenül mind meg fog gos angol home ez­ a rudimentuma annak a kis Angliának, amit ha két angol egy napig együtt van akárhol a világon, feltétlenül épít magának. Az ember szinte keresi a kis asztal mellett kinézve az ablakon, a tennisz­terét . . . Az angol mellett szintén elzárkózott nem­zet — a japáni. Meglepően sok japáni van a kon­gresszuson, ahoz képest, hogy milyen messzi a hazájuk. K i t a s z a t a professzorral, a világhírű bakteorológussal az élükön, vagy harmincan jöt­tek el a tudományos összejövetelre. És minden előadáson ott lehet látni tizenötöt-huszat ezekből a fekete, pápaszemes kis emberkékből, akik va­lamennyi faj között bizonyára leginkább jöttek el tanulni. Mindig együtt vannak és mindig csak egymással beszélgetnek, sétálnak. Ez az elzár­­kózottság azonban talán inkább elszokás. A hí­res japáni mosoly rögtön ott van az arcukon, mihelyt valaki megszólítja őket, udvarias, szol­gálatkész, érdekes emberek, mégis mindig egye­dül vannak. Mintha mindegyikükben egy porci­káját látnak annak a nyugtalanító, félelmes színiksznek, a bámulatos erőre kapott Japánnak, a jövő történelem menydörgéseit magában rejtő felhőnek, úgy hazódoznak tőlük valami öntudat­lan idegenkedéssel. Vagy a kiirthatatlan faji ér­zés ez, amely még a tudós, a kulturemberekben is benn van és a japániban tulajdonképpen, ön­­tudatlanul a négert szagolják, akivel nem lehet egy omnibuszba ülni . . . Vasárnap például, az ünnepélyes megnyitás napján a katonaorvosok teljes díszben, uniformisban jártak egész nap. A kövér, alacsony olasz és francia tisztek a vö­rösben meg kékben játszottak, az angolok pom­pásak voltak, a németek ebben a nagy hőségben marciális sisakokban büszkélkedtek. Mind együtt voltak a teknika lépcsőházában, bemutatkoztak, beszélgettek, egymás ruháját nézegették. És tő­lük egészen külön lézengett egy japáni katona­a maga rendjén felelni. Az a különös csak a dologban, hogy még az ilyen országos érdekű ügyekben is tégláknak kell előbb lezuhanni s egyébként tisz­teletreméltó és kiváló jellemű emberek­nek bajt okozniok, hogy a kormány kö­telességeire ráeszméljen. Ingadozó trónok. Budapest, augusztus 31. Abdul Hamid összedőlt trónjának szom­szédságában egy másik trón is­ ingadozik: a görög királyé. A forradalmak legvesze­delmesebb tünete, a tisztek ellenszegülése, összeesküvése és szervezkedése már el­söpörte a kormányt és a király kénytelen volt amnesztiát adni azoknak a katonatisz­teknek, akik ágyukkal, lovas és gyalogos csapatokkal külön táborhelyre vonultak vissza és onnan diktáltak feltételeket a kor­mánynak és a királynak. A király a köz­hangulat nyomása alatt kénytelen volt el­bocsátani a régi kormányt, amely nem akarta a tisztek követelését teljesíteni és olyan kormányt volt kénytelen kinevezni, amely első­sorban amnesztiát követelt a ki­rályi család katonarangban levő tagjai ellen fellázadt tisztek számára. Kétségtelen, hogy ez nagy megalázta­tása a királynak és meg lehet érteni az atoni jelentéseket, amelyek arról adnak hírt, hogy a király el van keseredve és legjobban sze­retné, ha trónjáról lemondhatna. Igaz, hogy ez a lemondási hajlandóság nem éppen ön­kéntes és nemcsak a király személyes ke­serűsége, hanem a körülmények kénysze­rítő ereje növeli. A nem nemzeti dinasztiák közös tragédiája, hogy azonnal ingadozni kezdenek, mihelyt a nép feltámadt nemzeti érzülete valamely becsületbelinek kikiáltott kérdésben nem tud diadalmaskodni. A nem­zeti becsület, vagy a nemzeti érzékenység kudarca első­sorban a dinasztián szokta megbeszulni magát és a görög királyi csa­orvos. Zöldes-szü­rke kaki-ruhája szinte ropogott az újdonságtól, lapos tányér­sipkája színes strá­­fokkal díszelgett, a lábán lakkcipő. De ez a cipő óriási volt, horribilis terjedelmű, valóságos fe­­norm­én, a ruha mindenféle, egészen különös rán­cokban lógott rajta, rövid lábszárait még rövi­­debbnek mutatta az, hogy a nadrág túl hosszú volt és harmonikaszerű­en esett a cipőjére. Mintha nem az övé lett volna a ruha: egy euró­pai köntöse a keletázsiain. Valóban­­ láttunk már győzelmes japániakat, hősies japánit, felta­láló meg tudós japánit, elegáns japánit azon­ban még nem látott a világ. És azt sem lehet mondani, hogy a színes, pillangószerű ruhák­hoz szokott testek nem tudják viselni a mi szürke ruháinkat, mert hiszen elegáns kínait eleget lehet látni, sőt a kínai férfi többnyire tor­más . . . Nem szimpatikus nép a japáni ! Ámbár: ne legyünk elbizakodottak. Meg­van nekünk, európaiaknak is a mi japánunk. A németek. A német furcsa ruházkodásáról kül­földi újságok humora szakadatlanul szól. És hogy­ milyen igazuk van, azt most mi is láthat­tuk. Van itt például egy pár, férj és feleség, egé­szen olyan, amilyennek a Simplicissimus az Oberlehrereket szokta rajzolni. Az ünne­pélyes megnyitásra a férfi világosszürke lüszter­­ruhában, sárga szandálban és belőle sákandikáló barna harisnyában jött el. Elegy azonban az ün­nepi alkalomnak is hódoljon, óriási fekete cilin­dert tett a fejére. A többi vendégek közt, akik ellenkezőleg, frakkban és szalmakalapban, vagy könnyű sipkában járnak, napsugárban fürdő­ ci­linderével úgy nézett ki, mint valami világító­torony . . . Különben legyünk hálásak a német­nek, a mi főpolgármesterünk legalább nem volt egyedül utcai ruhában a fényes megnyitó-ünne­pélyen. Sád ennek a történeti tapasztalásnak keserű­ségét éli most át. A görög közvélemény a krétai vissza­vonulásban a nemzeti ügy fájdalmas buká­sát siratja és az okokat, amelyek e bukást előidézték, a királyi családban és a királyi család tagjainak államjogi viszonyaiban ke­resi. Ezek a viszonyok eddig nem tűntek fel senkinek, de most, hogy a lelkek keserű­séggel teltek meg és a nemzeti becsületet meggyalázva érzi minden görög, minden­ben visszaélést látnak és mindent felhány­­torgatnak, ami eddig nem is volt feltűnő. A királyi család tagjai személyes sértéseknek vannak kitéve, a király tekintélye pedig po­rig van megalázva. A forradalmi tisztek amnesztiával tér­nek vissza helyőrségeikbe és elviszik ma­gukkal egy királyellenes lázadás büntetlen­ségének büszke öntudatát. Ismerni kell a szoldateszka lélektanát, hogy megítélhessük azt a hatást, amelyet a visszatért tisztek jelenléte és diadalmas gőgje gyakorolhat a hadsereg szellemére. A király nyilván tisz­tában van ezzel és jól tudja, hogy a mon­­arkiák egyetlen alapja és védelme ma a hadsereg, és a királyi hatalom e védelem nélkül porrá omlik össze. Ezért hangoztatja folyton lemondásra kész hangulatát és ezért készül is talán arra, hogy a békés, vagy erőszakos, de egyformán kellemetlen me­nesztést megelőzve, önként távozzék az or­szágból-Trónja veszedelmesen ingadozik. Még nem is olyan régen senki se gondolta volna, hogy a görög trón is csakhamar Európa in­gadozó trónjai közé fog tartozni. Török­ország, Szerbia, Portugália, Spanyolország sorába — mondhatjuk talán Oroszországot is — most Görögország is beilleszthető. Európa egyszerre hat helyen szemlélheti végig a királyság léte és nem létének izgató küzdelmeit. A nemzetközi politika spekulá­ciójának széles mezői nyílnak meg és a ha­talmak elhelyezkedésének jövője, érdekelt­... A hölgyek egész nap könnyű, világos nyári ruhában, vagy utazó­kosztümben járnak. A nők nem igen tanulhatnak tőlük divatot, mert az örökéletű angol szabásnál, vagy fehér blúz­nál egyebet alig láthatnak. Hanem este, a dinene­ken és estélyeken, mintha újjászülettek volna hölgyvendégeink. Egészen ki vannak cserélve. A testhezálló angol ruhák helyett megjelennek a mostani lebernyeges divat f­­­o­rt a n­t formái és bizonytalan színei. A fejeken pedig azok a bársonynyal kerített toque -szerű kis kalapok, oldalt kócsagtollak, amelyek divatja még nem ér­kezett Pestre. Nemes tartása angol nők, ra­gyogó szemű olaszok, ennivaló lábú franciák lát­hatók. Van néhány királynői szépségű orosz és lengyel asszony. Jár itt egy kövér kis francia orvos két tizenhat-tizenhét éves leányával. Egé­szen egyformán vannak öltözve és fejükre borí­tott szalmakalapjukkal, rövid trotteuse-szoknyá­­jukkal ott tipegnek kacagva, akárhová megy az ember, mindent megnéznek, megfognak, minden­hova beütik az orrukat. Borzasztó kedvesek. ft * Amikor az éj leszáll kongresszusi vendé­geinknek természetesen legkevésbbé sürgős dol­guk fejüket álomra hajtani. Megkezdődik részint a társaságbeli élet, részint pedig a híres pest éjjeli élet, amelyről szerző megnevezése nélkü megjelent félhomálykedvelő füzetek annyit re­gélnek. A társaságbeli élet Budapesten is csal olyan, mint másutt. Teljes dresszben ebédelni valahol vendégségben, vagy a szálló éttermé­ben, azután hazamenni a hotelszobába. Egyes társaságok azonban estélyruhás hölgyekkel el­látogatnak az éjjeli helyekre. És csalódottan tér­nek nyugalomra. Párisban, Berlinben az ilyesmi sokkal fényesebb, elegánsabb. De bezzeg, ha látnák társaságuk férfi­ tagvait amint egyedül

Next