Pesti Napló, 1912. július (63. évfolyam, 154–179. szám)
1912-07-02 / 154. szám
Vi I Budapest, kedd „............t ■ I ^ftp PESTI NAPLÓ W2 Julius 2. 154. szám. 3 Szervezkedés a harcra. (Az ellenzék követelései. — Auffenberg urabja milliókat akar. - Tanítók a kormány ellen.) .... ». Budapest, Julius 1. ,4 [ ’(Saját Tudósi tantetó 1.) őszinte szeretet, lángoló lelkesedés az ellenzéki képviselők iránt, mélységes gyűlölet, nemes felháborodás az alkotmány csíny elkövetőivel szemben — ez a hangulat nyilatkozott meg azokon a népgyűlléseken, miket az egyesült ellenzék szombaton és vasárnap rendezett az ország több városában. Szeged, Szabadka és Székesfehérvár jelzik azokat a festációkat, ahova diadalmasat vonult be az a szellem, mely a mai korrupt, alkotmánytipró rendszer rombadöntését tűzte ki táljául. E célnak szólott az a határtalan lelkeselés, mely a népgyűlések szónokait fogadta. Szitva Magyarország legelőkelőbb városainak állásfoglalását, nem kételkedhetünk abban, hogy az ellenzék harca ennek a diadalmas célnak elérésével fog végződni. Ha e cél dolgában még nem tisztázódtak volna eléggé a fogalmak, Apponyi Albert, Károlyi Mihály, Zichy Aladár, Földes Béla és Mezőssy Béla beszédei minden kétséget kizáró módon értésére adták úgy az országnak, mint Lukács Lászlónak, hogy mindladdig nem lesz rend és nyugalom az országban, míg Lukács László és író . Tisza István nem távoznak helyeikre. Az újszerűség szenzációjával Kapfr Károly Mihály beszédének ama paszszusa, mely az ellenzéki pártok fúzióját érintette. Az eszme megvalósulása kétségkívül nagy előnyére válnék az ellenzéki küzdelemnek. Új és nagyon jelentős momentuma a vasárnapi népgyűléseknek, hogy immár olyan képviselők, akik különben született főrendek, a Valamelyik, vagy mind a kettő? — Az arca eltorzult az elfojtott kacagástól. — Egy év múlva én lehetek a harmadik... legalább a famíliában marad. Hirtelen az arcához kapott, hogy egynéhány lágy könyet letöröljön. ..— Vájjon miért fordult vissza? Talán az ő levét kérdezte meg Déritől s kiváncsi volt a személyére. Talán nem is neki szólott az a tekintet, hanem a nevének? A prémje érintése véletlen is lehetett, és végre is, ha szereti az apját .... olyan okos, jó megjelenésű ember.. „ De hiszen ostoba pletyka is lehet, talán egy szó sem igaz az egészből! Már harmadszor szaladt végig a kertjük előtt a „talán“-jaival küzködve, harcolva. Végre megállt a kapunál, egy újabb talán jutott az eszébe, elfelejtette, hogy mit akart s a kulcsot csodálkozva forgatta a kezében. Mikor végre a szobájába ért, a villanyt felgyújtotta s a könyveit meglátta, eszébe jutott a holnapi iskolai nap és a mai találkozás uj szint kapuit. Csakugyan gyerekes hencegés volt Dérinek köszönni, ezzel szinte rákényszerítette,hogy az igazgatónak szóljon. De ha nem köszönt volna, az asszony észre sem veszi, hátha az is csak képzelődés volt és az asszony rá sem nézett?... Talán mégsem fog Déri szólani; a fiatal tanárok rendesen úgy tesznek, mintha nem látnának semmit... Vájjon igazán az apja?... vagy a nagybátyja?... ez a savanyú agglegény annak az asszonynak!!... Abban a percben képzelete meglátta azt, akit szeretett úgy, mint soha, abban a szépségben, amit csak a természet adott meg neki, ami nem függött sem a saját, sem a más gazdagságától. Leborult a karjára és zokogni kezdett... Másnap az igazgató csakugyan behivatta a Szobájába. Finoman, de nem minden gúny nélkül figyelmeztette, hogy tartózkodjék még legutóbb két hónapig az ilyen nyilvános helyek magyarországi törvényhozás felsőházának radikális reformját követelik. E követelés előtérbenyomulása természetes következménye a főrendiház viselkedésének, melyet a házszabályellenesen megszavazott véderőjavaslatokkal szemben tanúsított. A főrendiház mai szervezetében és összetételében nem alkalmas a nemzet jogainak és alkotmányának biztosítására, tehát újjá kell szervezni, hogy a modern Magyarország kiépítésének ne lehessen akadálya. Ez a reform különben is szükséges következménye annak a demokratikus iránynak, mely az utolsó időkben meghódította az egész világot. Az igazi népparlament megszületését semmi sem akadályozhatja már meg s természetes, hogy egy igazi népképviselet mellett többé meg nem állhat egy olyan főrendiház, melyben a törvényhozói jogot egész véletlen körülmények biztosítják. A Tisza-féle tárgyalási módszer más téren is érezteti már hatását. Auftenberg hadügyminiszter látva azt, hogy Tiszával és néhány század katonasággal mindent meg lehet szavaztatni a magyar képviselőházban, az őszszel új követelésekkel lép a delegációk elé. Arról van szó, hogy a közös hadügyminiszter a jövő évi költségvetésbe újabb nagy összegű rendkívüli kiadást akar bevétetni tarackütegek és egyéb hadifelszerelések céljaira. Egyelőre 100 milliót akar kérni, azonban ez az összeg öt éven át évről-évre növekednék. Auffenberg nyilván abban bízik, hogy az őszszel összeülő magyar delegációban is Tisza szelleme fogdominálni. Erre a szellemre épít, attól vár mindent. Hisz ez a szellem szülte azt a gondolatot, hogy Magyarországot az abszolutizmus igájába hajtják, ha az ország nem teljesíti a militarizmus minden követelését. Ezzel az ötlettel, ezzel a fenyegetéssel akarják az őszszel újra megsarcolni ezt a teljesen kifosztott országot? De az ország nem fél már az abszolutizmustól . . . Auffenberg követeléseivel egyidőben hangzott el huszonhatezer magyar tanító követelése. Igen, megszólaltak a tanítók, akikről Tisza István mondotta, hogy nagyszerűen fizetik őket’. Nos, ezek a tanítók megfeleltek Tisza Istvánnak. Határozatiig kimondották, hogy attól a kormánytól, mely csak a Tisza-féle alkotmány-, csínyekkel tud kormányozni, nem kérnek, nem fogadnak el semmit, hanem várnak, míg a törvénytiprók elkotródnak", így határozztt húszon-, hatezer tanító. Pedig a kultúra agyonsanyargatott hadseregének jóval nagyobb szüksége van a pénzre, mint Ruffenberg ármádiájának. A tanítók önérzetes határozatába stílszerűen illeszkedik bele az ügyvédi kamarák tiltakozása. Székely Ferenc hiába fenyegette meg az ügyvédi kamarákat azzal, hogy határozataikat megsemmisíti. E fenyegetés mit sem használ, mert az ügyvédi kamarák nap-nap után tiltakoznak a jégtiprás rendszere ellen s nemes fel-, háborodással bélyegzik meg azokat a gyalázatos cselekedeteket, melyekkel Lukács és Tiszalángba borították az országot. Híreink itt következnek: Szeged tiltakozása. Apponyi és Károly a harcról. — Szegedről jelentik: a nagyalföldi város fa-; Ián soha se látott együtt akkora tömeget, mint a vasárnapi gyűlésen. A város népéhez tömött sorokban csatlakozott a külterület és a tanyák világa. Zászlók alatt vonultak fel a népkörök a Klauzál-térre és itt a Kossuth-szobor körül gyülekeztek. Rendkívül lelkes hangulatban tizezer ember hallgatta végig a beszédeket, bár a nyári nap heve tikkasztóan perzselt. A népgyűlés szónokait, gróf Apponyi Albertet, gróf Károlyi Mihályt, Bakonyi Samut, Szmrecsányi Györgyöt és a kíséretükben volt képviselőket, Fernbach Károlyt, Kun Bélát, Förster Aurélt és Lévay Mihályt már a pályaudvaron nagy sokaság üdvözölte látogatásától, azután úgy is felszabadul az iskolai fegyelem alól. De Kamill megérezte a hangjából az elégedetlenséget, sőt némi lenézést, ami jobban fájt neki, mintha lehordta volna. — Sokkal jobb lehetett, mikor még ordítoztak és nyakleveseket osztogattak a tanárok, akkor legalább tisztában volt az ember velük. Ma mi is urak vagyunk, ők is urak... mondta Rozsnyainak izgatott kérdezősködésére. Délutánra elfelejtette az egészet. Az operába készült, szombat este volt és a holnapja szabad. Elfogta az a zenehangulat, amit nagyon jól ismert, de most lassan kint valami más is vegyült bele; nem az a tiszta vágy volt a művészet után, mely a motívumok halk emlékével kelt és szállott benne, csaknem fájdalmas feszültséggé vált a nyitány első hangjáig, amikor gyönyörűségbe oldódva folyt bele a muzsikába. Most egy másforma kétkedő vágy, egy érzelemmé vált örökös talán lett alaptónusává annak a zenének, ami a lelkében szólt, melynek feszültségét nem enyhítették a nyitány eredő hangjai. És egyszerre világosan érezte, hogy várja az asszonyt, hogy nem a zene miatt van itt, hanem ő érte. Mikor a remegő, vágyó, halkan vontatott, majd felzokogó téma után amint átfonódott újra meg újra feltörve az instrumentálisban, a függöny szétvált és a hősnő hisztérikusan szakgatott éneke felhangzott, Kamill egy jobboldali páholyban meglátta Dérinét. Az asszony őt nézte és tekintetük találkozott. És zenébe olvadt az asszony mozdulata, ahogy elfordította a fejét és zene lett a gyöngy felcsillanása nyakláncán, zene a saját szívdobogása — míg a színpadról a vér lüktető, érzéki muzsikája, a szerelem dadogó szavai, elfojtott, lázas zokogása mámorossá tették a védtelen lelket. A második felvonás után találkoztak a foyerban és Déri bemutatta tanítványát. Az aszszony kezet nyújtott, de nem fogta meg a fiú kezét, hanem puhán belefektette a magáét a tejnyerébe, a tekintete folytatta ezt a simogató érintést és a hangja... Azt mondta: Szép közönség van... Barthné’ rosszul énekel — de a hangja modulatioja olyan volt, mintha azt mondaná: — el akarsz jönni?... félsz tőlem? — Azt mondta: Barreuth s úgy hangzott: szeretlek. Végre meghívta. — Viszontlátásra. Látogasson meg az öszszel. Most, tudom, hogy sok dolga van és én nemsokára elutazom... az öszszel tehát... Szórakozottan mosolygott s már átnézett as Kamill feje felett. A harmadik felvonásban, mikor azok ott a színpadon meghaltak a szerelmükért, már üres volt a páholy. Kamill gyalog ment haza. Kissé szédelegve indult bele a májusi éjszakába és a zene halkan követte, egyik motívum a másikat váltotta fel, végre mind egybefolyt, elhalkult. — Milyen szép volt az asszony és az övé lett... nem volt többé talán, csak bizonyosság...! Az övé lesz. És mégis nem boldogságot érzett, hanem lázas keserűséget; minden gondolata mögül lassan, de akadálytalanul erősödve tört elő a tegnapi — a famíliában marad. Rossz asszony lehet — hogy éppen őt kellett megszeretnie. Bár soha se érhetné el, hogy tudná szeretni, ha soha sem lehetne az övé! Nem úgy szeretné, mint most, hogy a láztól cserepes lesz az ajaka és utálattól beteg lesz a szíve. Átfutott rajta a keze érintése és összeborjzongott. Hiszen félt tőle! Bár meghalna az aszszony vagy ő, vagy mind a ketten. Akkor talán még egyszer, utoljára olyan tisztának, olyan szépnek tudná látni, mint egy nappal ezelőtt. Csaknem futva ment az elhagyott fasorban végig. Úgy érezte, hogy menekül, hogy nem kell az az asszony neki, mert szereti, éppen azért nem kell. Tisztának szereti, messzinek! Nem tűri az érintését, még csak közel sem akarna menni hozzá és mégis... az az asszony mégis az övé lesz. Csak azt tudná bizonyosan.!