Pesti Napló, 1913. március (64. évfolyam, 52-76. szám)
1913-03-01 / 52. szám
Ígér, amíg azután valamelyik nem kínál olyan árat, amit már nem érdemes túllicitálni. A képek árai persze változnak, öt méterenkint egy koronánál egyik sem olcsóbb és egy korona nyolcvan fillérnél egyik sem drágább. Mindegyik tőzsdei napon 25—30 kép kerül bemutatóra, a képek átlag hatszáz méter hosszúak és mindegyikből 10—20 darabot adnak el. A mozibörze átlagos forgalma tehát meghaladja a negyedmillió koronát. A gyárosok az eladott képek után percentet adnak a tőzsdének, amely ezekből a percentekből fedezi a kiadásait. Ebből a pénzből fizetik a személyzetet, az alkalmazottakat, ami pedig ezenkívül megmarad, azt egyesületi célokra fordítja. Az özvegy vőlegényei. Az özvegy — Guillotin doktor nevezetes „özvegye“ — nagy lakodalom előtt áll. A párisi esküdtszék ítélt az automobilos banditák fölött és négyet közülök odaítélt a guillotiine-nak. Ha csak Poincaré kegyelmezéssel nem kezdi a legfőbb joggyakorlást, e négyet megkurtítják egy fejjel. Akik tanúi lesznek a látványnak, hogy mint hull négy fej egymásután a fűrészporos kosárba — elképzelhetjük — megborzadnak az igazságszolgáltatás kegyetlenségén; innen messziről azonban, amikor nem a kivégzés képe, hanem a bűntettek emléke az, ami jelenvaló, nem a sajnálat, hanem a felkavart jogérzés megengeszte- lődése kél az ítélethirdetés nyomában. Alapjában talán barbár érzés, de ugyanoly mértékben hivatkozhat magasabb rendőri szankcióra is: — az erkölcsi felháborodásra, mely sugalmazza. A tárgyalással és az ítélettel azonban a per csak a banditák részére van befejezve. Az odafigyelők szemében hátra van még Franciaország ügye Mert bár a vádirat nem szól róla, a perben nemcsak Dieudonné és társai szerepeltek, hanem a francia társadalom is. A bűn, azt mondták, nemcsak a vádlottak bűne, hanem egyszersmind a romlott francia véré is, sőt főleg ezé. A francia véré, melyet megrontott az alkohol, az abszint, a kicsapongás mérge, gerjeszt az önzés szabadjára eresztékének tanítása, nem fékez a fegyelem uralma és amelynek az egész peranyag önmagát vádoló vallomása. A tétel ekképpen való megfogalmazásában sok van, ami plauzibilis, de ez csak egy okkal több, hogy óvatosak legyünk az ítélkezésben. Mire támaszkodik az az előkelő lenézés, mely Franciaország zülléséről beszél? A párisi apacsok garázdálkodására és az automobilos rablók gaztetteire. Mindenesetre nagyon látható jelek és érthető, hogy a felületes szemlélet épp úgy csak ezeket veszi észre, mint ahogy a gazdasági és művészeti jelenségek közül is csupán a zajjal messzehangzókat, a botrányokat és blufföket; de még így is, lehet-e mindebből azt a következtetést vonni, hogy Franciaország lelke beteg, struktúrája korhadt és nedveiben a romlás kering? Megérdemli-e Franciaország, hogy Párisról, és Paris, hogy a kubistákról, az apacsokról és az automobilos rablókról ítéljék meg? Akik ezt cselekszik, és ma szinte divat ezt cselekedni, ugyancsak elhamarkodva általánosítanak. Nem veszik figyelembe Franciaország gazdasági virágzását, a francia tudományosság intenzív és kimagasló munkáját, a francia irodalom és művészet még mindig páratlanul gazdag tenyészetét és nem gondolnak reá, hogy az apacsok mindenütt megteremnek, ahol az emberek százezres meg milliós tömegekben élnek együtt és mindenütt garázdálkodnak, ahol a rendőrök elégtelenek a megfékezésükre, az automobilos banditák pedig sokkal inkább a bűn ragályos voltáról és a modern találmányok hátrányos felhasználásának lehetőségeiről tanúskodnak, semmint a nemzeti elkorcsosodásról. Minden, ami az ember erejének növelésére szolgál egyszersmind a vele való visszaélésre is csábít. A feltalálók nemcsak a becsületes emberek számára eszelik ki a tökéletesített lőfegyvert meg a sebesjárású gépkocsit, hanem a gazemberek használatára is és aki egyszer reájött, hogy autóval és gyorstüzelő puskával kombinálja a bankszolga pénzestáskájának az elrablását, nem marad követők nélkül. A bűncselekmények valamely formájának lábrakapó Kis muzeum az Aggteleki utcában. — Gyógyszerészeti ritkaságok. — (Saját tudósitónktól.) Budapesten, eldugva, sőt sokszor az egészen nyílt forgalom kellős közepén, nem egy dolog van, amit az emberek, a nyilvánosság, a közönség közül alig ismer valaki. Ami előtt elmegyünk, nap-nap után, következetes közömbösséggel, pedig megérdemel egy kis megállást, érdeklődést, szimpatikus tudomásvételt. Amiről írunk itt, ez után szintén oda lehetne tenni: ki tud róla? Pedig a legnagyobb forgalmú pesti utca közelében van. A Rákóczi-út mentén, pár lépésre az egymás hátára torlódó villamosoktól, az Aggteleki utca 8. sz. alatt. Persze, reklámja nincs, se a nyolcas számú háza nyílt frontján, se az újságokban. Mindössze egy tábla szól mellette, a ház kapualjának, inkább csak derengő mérsékelt, mint napfénytől ragyogó világításában. S még az a tábla is diszkrét, szerény, nem feltűnő. Olyan, aminőn jó orvosok, ügyvédek, tisztességes gabonaügynökök hirdetik mesterségüket. Egy kis múzeum ugyanis ez, amire a felfedezés némi örömével bukkantunk, az Aggteleki utcában, a nyolcas számú ház kapui alatt. Egész véletlenül, a lakók házmesteri ortográfiává isirt névsora közt kutatva. Földszinten, balra,, egy barna és csukott, hallgatag, sőt ránk a késő délutáni homályban titokzatossággal ható ajtón van. 1. a tábla, amely el szeretne tűnni, de ha nagyon keressük, megtalálható. S ekkor a következő címzés olvasható le róla, aranyfestésü, apró betűkkel: Gyógyszerészeti múzeum. Nyitva csütörtökön és szombaton 3—5-ig. Nem több, mindössze egy terem ez a múzeum. Egy igazi musée au minature, amelynek tartalma azonban, a maga nemében annál inkább ritka, uj és becses. Erre a területre vet visszafelé ható sugarakat, amit általában a legkevésbbé ismerünk, aminek története alig van felkutatva. A gyógyszerészeti kultúrára, a gyógyszerészet történetére Magyarországon. Mielőtt beszámolnánk, röviden, hogy mi minden találkozik ebben az egy... teremben foglalt múzeumban, megemlítjük egy föltétlenül dicsérendő vonását. Azt, hogy nem állami alapítás. Nincs köze, ily értelemben semmiféle minisztériumhoz. Nem ő, az állam tartja fönn, s nem ő gyűjtötte, hanem nagyrészt lelkes és tudományukért dolgozó fiatalemberek. Gyógyszerészhallgatók az egyetemen, akik azt a kis időt, ami az aula falain kívül részükre maradt, erre a hasznos és nobilis gyűjtőmunkára fordították. Vagy őt nagy szekrényben helyezkednek el különböző objektumok, a múzeum anyaga, amelynek nem egy tárgyát tekintélyes régi intézetek is megirigyelnék. Üveg alatt, megszámozva — mint ahogy szokás — szép rendben találtunk laboratóriumi eszközöket. Könyveket, gyógyszereket, amelyeknek keletkezési dátuma, eredete visszamegy egész az afehimista időkig. Az embernek — nekünk — itt, e sorjában álló szekrények közt, önkéntelenül eszünkbe jut a nürnbergi Germanisches Museum, amelynek egyik szobája például egészen olyan, aminőnek a XVI. században hagyta volna egy tudós professzor Faust. Nem raktárszerű, üyeg alá tett kuriózum gyűjtemény ez, hanem valósággal bediszletezett alchimista műhely. Minden a helyén van, úgy, mintha valaki most lépett volna ki az ajtón, elment de még visszajön, folytatni a munkát. A nagy kemence, a lombik, a serpenyő, amelyből — mint festők rajzolják — zöld, vörös füst fénye szállt Vastag kopott könyvek, rejtelmes jelekkel, amelyek egyiptomi hieroglifekhez hasonlítanak. Amelyekről ma tudjuk, hogy orvosságokra, mérgekre vonatkoztak, de akkor sok helyütt oly gyanúsak voltak, hogy meg is égették bizony az írójukat, mint az „Ördög cimboráját“. Mindez persze, némely rideg tudós szerint nem komoly. Azt mondják rá, hogy: színház. Holott itt rejlik a múzeumok a közönségre gyakorolt szuggesztív ereje, az illúziót könnyen megindító szerepe. S a modern múzeumok tényleg, mindinkább idetörekszenek. Arra, hogy ne kiszakított darabokat, izolált tárgyakat adjanak elmúlt időkből, hanem behelyezzék őket a miliőjükbe. A Gyógyszerészeti Múzeumnak ehez persze még se helye, se pénze. Egyelőre csak szekrényekben sorakoztatja anyagát, de ez máris olyan, hogy egyegy darabjáért szívesen kínálna szép pénzt a Nemzeti vagy Iparművészeti Múzeum. Például van itt egy érem, amelyen Lucas Cranach profilja látható, akiről csak most tudták meg, hogy nemcsak ő, nagy festő volt, hanem gyógyszerész is. Csina az érem feliratán olvasni lehet éppen nem borbélytudományú.) Aztán régi magyar gyógyszertárakból vannak itt alt-wien porcellánok. Edények kézifestéssel, majolikával, amelyekben port, kenőcsöt kevertek. A típusuk nem változott, legfeljebb az, hogy a mai edények általában nem ily szépek. Kevés kivétellel egyébként a múzeum magyarországi gyógyszertárakból, sőt sokszor — természetesen — magyar gyógyszertárak padlásaiból került elő. Itt van egy Mária Terézia korabeli budai gyegyszertár címere. Uradalmi, különböző kolostori, papgyógyszertárak eszközei. Lombikok, tálak, csészék, amelyekre — mint valami nagy család tagjaira — ugyanazon jel, még pedig rendszerint szent jel, kereszt, kis angyal, vanütve. Láttunk aztán egy gépet fából. Egy úgynevezett porosztó-gép. Valami Ladányi nevű vidéki gyógyszerész eszelte ki, ezelőtt hetven évvel, a kézimunka könnyítésére, bizonyára a patikus kényelem szempontjából. Azt akarta, hogy ne végezzék kézzel azt, amit a patikusok ma is így végeznek: a pornak apró papírzacskókba való elosztását. Persze, szabadalom nem lett belőle. Ma naivnak tetszik, a kereke nyikorog, de azért ez a nyikorgó kerék kétségtelenül zseniális érdekességűnek mutatja előttünk e vidéki gyógyszerészt.. A fakult, csattos könyvek, a pharmacopiák (így nevezték a receptek gyűjteményét) már alchimista időkbe visznek, amikor — s erre is van itt példa — előbb a hatósághoz kellett menni, ha valaki, isten ments, de netán meg akarta mérgezni magát. Mérget ugyanis a patikus csak ekkor adott, községi bélyeggel ellátott birói engedély fejében. Az ember persze, amint e régi dolgokat nézi, lehet, sőt biztos, hogy mosolyog kissé. Mosolyog azon a zsebbevaló gépen, amelylyel vérmes magyarokon végezték az érvágást. A félkilós lombikokon, amelyek a gyógyszerész-műhelyekben valamikor szenzációk voltak. Mosolyog s modern klinikai alapon nem egy egész tányér füvet, nagy marék port etet meg a beteggel, ha ennek arzénra van szüksége, hanem egyszerűen néhány gramm tiszta arzént. De ez a mosoly az a szépség, amiért érdemes volt itt kószálni. Ami az egyik tanulsága ennek az intim jellegű múzeumnak, amely egyébként most rendezgetés alatt van.S amint értesülünk. Jövőben el is szeretne távozni innét, a mainál alkalmasabb helyre, „tágabb“ keretek közé. Tornaallal , ,rryrr: •i fpypiF^pB*«*qj||| ', „ SWpPfgg.’hhhV Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1913 március 1. 52. szám. 8 sához nem más, hanem csak alkalom és példa kell, a példaadás pedig nem általános megfertőzöttségből, hanem egyéni romlottságból ered. Ami ehhez, mint anarchista vagy egyéb elmélet, hangzatos frázis és mi egyéb romantikus cifraság hozzájárul, az nem ok, hanem sokkal inkább ürügy. Ürügy a gonosz ösztönök elszabadítására, de nem magyarázat a keletkezésükre. A megfejtést magának a tettesnek a lelki szervezetében kell keresni és e szervezet egyrészt sokkal általánosabban feltalálható, semhogy a francia vér megromlásának speciális jelensége volna, másrészt meg sokkal egyénibb, semhogy a nemzeti jellegek közé lehetne sorolni. A banditák legfeljebb ha kegyelmet kaphatnak, Franciaországnak azonban felmentés jár. ------------- -------------- -| MEGYÉK ÉS VÁROSOK. — (Polgármesterválasztás.’ Déváról táviratoztak: Hátszeg és Vajdahurnyad rendezett tanácsú városok tegnap tisztújító közgyűlést tartottak. Hátszegen Muzsnyay Bélát választották meg polgármesterré, Vajdahunyadon Imre István lett a polgármester. A választás mindkét helyen egyhangú volt. Este mindkét városban banker volt, amelyen a lakosság nemzetiségi különbség nélkül megjelent.