Pesti Napló, 1913. március (64. évfolyam, 52-76. szám)

1913-03-01 / 52. szám

Ígér, amíg azután valamelyik nem kínál olyan árat, amit már nem érdemes túllicitálni. A képek árai persze változnak, öt méterenkint egy koronánál egyik sem olcsóbb és egy korona nyolcvan fillérnél egyik sem drágább. Mindegyik tőzsdei napon 25—30 kép kerül bemutatóra, a képek átlag hatszáz méter hosszúak és mindegyikből 10—20 darabot adnak el. A mozibörze átlagos forgalma te­hát meghaladja a negyedmillió koronát. A gyárosok az eladott képek után percentet adnak a tőzsdének, amely ezekből a percentekből fedezi a kiadásait. Eb­ből a pénzből fizetik a személyzetet, az alkalmazot­takat, ami pedig ezenkívül megmarad, azt egyesületi célokra fordítja. Az özvegy vőlegényei. Az özvegy — Guillotin doktor nevezetes „özvegye“ — nagy lakodalom előtt áll. A párisi esküdtszék ítélt az automobilos banditák fölött és négyet közülök odaítélt a guillotiine-nak. Ha csak Poincaré kegyelmezéssel nem kezdi a leg­főbb joggyakorlást, e négyet megkurtítják egy fejjel. Akik tanúi lesznek a látványnak, hogy mint hull négy fej egymásután a fűrészporos kosárba — elképzelhetjük — megborzadnak az igazság­szolgáltatás kegyetlenségén; innen messziről azonban, amikor nem a kivégzés képe, hanem a bűntettek emléke az, ami jelenvaló, nem a saj­nálat, hanem a felkavart jogérzés megengeszte- lődése kél az ítélethirdetés nyomában. Alapjában talán barbár érzés, de ugyanoly mértékben hivatkozhat magasabb rendőri szankcióra is: — az erkölcsi felháborodásra, mely sugalmazza. A tárgyalással és az ítélettel azonban a per csak a banditák­ részére van befejezve. Az odafigyelők szemében hátra van még Franciaország ügye Mert bár a vádirat nem szól róla, a perben nemcsak Dieudonné és társai szerepeltek, ha­nem a francia társadalom is. A bűn, azt mond­ták, nemcsak a vádlottak bűne, hanem egy­szersmind a romlott francia véré is, sőt főleg ezé. A francia véré, melyet megrontott az­ al­kohol, az abszint­, a kic­sapongás mérge, ger­jeszt az önzés szabadjára eresztékének tanítása, nem fékez a fegyelem uralma és amelynek az egész peranyag önmagát vádoló vallomása. A tétel ekképpen való megfogalmazásában sok van, ami plauzibilis, de ez csak egy okkal több, hogy óvatosak legyünk az ítélkezésben. Mire támaszkodik az az előkelő lenézés, mely Franciaország zülléséről beszél? A párisi apa­csok garázdálkodására és az automobilos rablók gaztetteire. Mindenesetre nagyon látható jelek és érthető, hogy a felületes szemlélet épp úgy csak ezeket veszi észre, mint ahogy a gazda­sági és művészeti jelenségek közül is csupán a zajjal messzehangzókat, a botrányokat és bluf­­föket; de még így is, lehet-e mindebből azt a következtetést vonni, hogy Franciaország lelke beteg, struktúrája korhadt és nedveiben a rom­lás kering? Megérdemli-e Franciaország, hogy Párisról, és Paris, hogy a kubistákról, az apa­csokról és az automobilos rablókról ítéljék meg? Akik ezt cselekszik, és ma szinte divat ezt cselekedni, ugyancsak elhamarkodva általánosí­tanak. Nem veszik figyelembe Franciaország gazdasági virágzását, a francia tudományosság intenzív és kimagasló munkáját, a francia iro­dalom és művészet még mindig páratlanul gaz­dag tenyészetét és nem gondolnak reá, hogy az apacsok mindenütt megteremnek, ahol az emberek százezres meg milliós tömegekben él­nek együtt és mindenütt garázdálkodnak, ahol a rendőrök elégtelenek a megfékezésükre, az automobilos banditák pedig sokkal inkább a bűn ragályos voltáról és a modern találmányok hátrányos felhasználásának lehetőségeiről ta­­núskodnak, semmint a nemzeti elkorcsosodásról. Minden, ami az ember erejének növelésére szolgál egyszersmind a vele való visszaélésre is csábít. A feltalálók nemcsak a becsületes emberek számára eszelik ki a tökéletesített lő­fegyvert meg a sebesjárású gépkocsit, hanem a gazemberek használatára is és aki egyszer reá­jött, hogy autóval és gyorstüzelő puskával kombinálja a bankszolga pénzestáskájának az elrablását, nem marad követők nélkül. A bűn­cselekmények valamely formájának lábrakapó­ Kis muzeum az Aggteleki utcában. — Gyógyszerészeti ritkaságok. — (Saját tudósi­tónk­tól.) Budapesten, el­dugva, sőt sokszor az egészen nyílt forgalom kellős közepén, nem egy dolog van, amit az emberek, a nyilvánosság, a közönség közül alig ismer valaki. Ami előtt elmegyünk, nap-nap után, következetes közömbösséggel, pedig megérdemel egy kis meg­állást, érdeklődést, szimpatikus tudomásvételt. Amiről írunk itt, ez után szintén oda lehetne tenni: ki tud róla? Pedig a legnagyobb forgalmú pesti utca közelében van. A Rákóczi-út mentén, pár lépésre az egymás hátára torlódó villamosoktól, az Aggteleki­ utca 8. sz. alatt. Persze, reklámja nincs, se a nyolcas számú háza nyílt frontján, se az újságokban. Mindössze egy tábla szól mellette, a ház kapualjának, inkább csak derengő mérsékelt, mint napfénytől ragyogó világításában. S még az a tábla is diszkrét, szerény, nem feltűnő. Olyan, aminőn jó orvosok, ügyvédek, tisztességes gabonaügynökök hirdetik mesterségüket. Egy kis múzeum ugyanis ez, amire a felfedezés némi örömével bukkantunk, az Aggteleki­ utcában, a nyolcas számú ház kapui­ alatt. Egész véletlenül, a lakók házmesteri ortográfiává i­s­irt névsora közt kutatva. Földszinten, balra,, egy barna és csukott, hallgatag, sőt ránk a késő délutáni homályban titok­zatossággal ható ajtón van­­. 1. a tábla, amely el sze­retne tűnni, de ha nagyon keressük, megtalálható. S ekkor a következő címzés olvasható le róla, aranyfestésü, apró betűkkel: Gyógyszerészeti múzeum. Nyitva csütörtökön és szombaton 3—5-ig. Nem több, mindössze egy terem ez a múzeum. Egy igazi musée au minature, amelynek tartalma azonban, a maga nemében annál inkább ritka, uj és becses. Erre a területre vet visszafelé ható sugara­kat, amit általában a legkevésbbé ismerünk, aminek története alig van felkutatva. A gyógyszerészeti kultúrára, a gyógyszerészet történetére Magyar­­országon. Mielőtt beszámolnánk, röviden, hogy mi min­den találkozik ebben az egy... teremben foglalt mú­zeumban, megemlítjük egy föltétlenül dicsérendő vonását. Azt, hogy nem állami­ alapítás. Nincs köze, ily értelemben semmiféle minisztériumhoz. Nem ő, az állam tartja fönn, s nem ő gyűjtötte, hanem nagy­részt lelkes és tudományukért dolgozó fiatalemberek. Gyógyszerészhallgatók az egyetemen, akik azt a kis időt, ami az aula falain kívül részükre maradt, erre a hasznos és nobilis gyűjtőmunkára fordították. Vagy őt nagy szekrényben helyezkednek el kü­lönböző objektumok, a múzeum anyaga, amelynek nem egy tárgyát tekintélyes régi intézetek is meg­irigyelnék. Üveg alatt, megszámozva — mint ahogy szokás — szép rendben találtunk laboratóriumi esz­közöket. Könyveket, gyógyszereket, amelyeknek ke­letkezési dátuma, eredete visszamegy egész az af­eh­­i­mist­a időkig. Az embernek — nekünk — itt, e sorjában álló­­ szekrények közt, önkéntelenül eszünkbe jut a nürnbergi Germanisches Mu­­s­e­u­­m, amelynek egyik szobája például egészen olyan, aminőnek a XVI. században hagyta volna egy tudós professzor Faust. Nem raktárszerű­, ü­yeg alá tett kuriózum gyűjtemény ez, hanem valósággal be­­diszletezett alchimista műhely. Minden a helyén van, úgy, mintha valaki most lépett volna ki az ajtón, elment de még visszajön, folytatni a munkát. A nagy kemence, a lombik, a serpenyő, amelyből — mint festők rajzolják — zöld, vörös füst fénye szállt Vastag kopott könyvek, rejtelmes jelekkel, amelyek egyiptomi hieroglifekhez hasonlítanak. Amelyekről ma tudjuk, hogy orvosságokra, mérgekre vonatkoz­tak, de akkor sok helyütt oly gyanúsak voltak, hogy meg is égették bizony az írójukat, mint az „Ördög cimboráját“. Mindez persze, némely rideg tudós sze­rint nem komoly. Azt mondják rá, hogy: színház. Holott itt rejlik a múzeumok a közönségre gyako­rolt szuggesztív ereje, az illúziót könnyen megindító szerepe. S a modern­ múzeumok tényleg, mind­inkább idetörekszenek. Arra, hogy ne kiszakított darabokat, izolált tárgyakat adjanak elmúlt időkből­, hanem behelyezzék őket a miliőjükbe. A Gyógyszerészeti Múzeumnak ehez persze még­ se helye, se pénze. Egyelőre csak szekrényekben sorakoztatja anyagát, de ez máris olyan, hogy egy­­egy darabjáért szívesen kínálna szép pénzt a Nem­zeti vagy Iparművészeti Múzeum. Például van itt egy érem, amelyen Lucas Cranach profilja lát­ható, akiről csak most tudták meg, hogy nemcsak ő, nagy festő volt, hanem gyógyszerész is. Csina az érem feliratán olvasni lehet éppen nem borbély­­tudományú.) Aztán régi magyar gyógyszertárakból vannak itt alt-wien porcellánok. Edények kézifes­téssel, majolikával, amelyekben port, kenőcsöt ke­vertek. A típusuk nem változott, legfeljebb az, hogy a mai edények általában nem ily szépek. Kevés kivé­tellel egyébként a múzeum magyarországi gyógy­szertárakból, sőt sokszor — természetesen — ma­gyar gyógyszertárak padlásaiból került elő. Itt van egy Mária Terézia korabeli budai gye­gyszer­­tár címere. Uradalmi, különböző kolostori, pap­­gyógyszertárak eszközei. Lombikok, tálak, csészék, amelyekre — mint valami nagy család tag­jaira — ugyanazon jel, még pedig rendszerint szent jel, kereszt, kis angyal, van­­ütve. Láttunk aztán egy gépet fából. Egy úgynevezett porosztó-gép. Valami Ladányi nevű vidéki gyógyszerész eszelte ki, ezelőtt hetven évvel, a kézimunka könnyítésére, bi­zonyára a patikus kényelem szempontjából. Azt akarta, hogy ne végezzék kézzel azt, amit a patiku­sok ma is így végeznek: a pornak apró papírzacs­kókba való elosztását. Persze, szabadalom nem lett belőle. Ma naivnak tetszik, a kereke nyikorog, de azért ez a nyikorgó kerék kétségtelenül zseniális ér­­dekességűnek mutatja előttünk e vidéki gyógysze­részt.. A fakult, csattos könyvek, a pharmacopiák (így nevezték a receptek gyűjteményét) már alchi­mista időkbe visznek, amikor — s erre is van itt példa — előbb a hatósághoz kellett menni, ha valaki, isten ments, de netán meg akarta mérgezni magát. Mérget ugyanis a patikus csak ekkor adott, községi bélyeggel ellátott birói engedély fejében. Az ember persze, amint e régi dolgokat nézi, lehet, sőt biztos, hogy mosolyog kissé. Mosolyog azon a zsebbevaló gépen, amelylyel vérmes magyarokon végezték az érvágást. A félkilós lombikokon, ame­lyek a gyógyszerész-műhelyekben valamikor szen­zációk voltak. Mosolyog s modern klinikai alapon nem egy egész tányér fü­vet, nagy marék port etet meg a beteggel, ha ennek arzénra van szüksége, ha­nem egyszerűen néhány gramm tiszta arzént. De ez a mosoly az a szépség, amiért érdemes volt itt kó­szálni. Ami az egyik tanulsága ennek az intim jel­legű múzeumnak, amely egyébként most rendezge­tés alatt van.­S amint értesülünk. Jövőben el is sze­retne távozni innét, a mainál alkalmasabb helyre, „tágabb“ keretek közé. Tornaallal , ,rryrr: •i fpypiF^pB*«*qj||| ', „ SWpPfgg.’hhhV Budapest, szombat PESTI NAPLÓ 1913 március 1. 52. szám. 8­ sához nem más, hanem csak alkalom és példa kell, a példaadás pedig nem általános megfer­­tőzöttségből, hanem egyéni romlottságból ered. Ami ehhez, mint anarchista vagy egyéb elmé­let, hangzatos frázis és mi egyéb romantikus cifraság hozzájárul, az nem ok, hanem sokkal inkább ürügy. Ürügy a gonosz ösztönök el­­szabadítására, de nem magyarázat a keletke­zésükre. A megfejtést magának a tettesnek a lelki szervezetében kell keresni és e szervezet egyrészt sokkal általánosabban feltalálható, semhogy a francia vér megromlásának speciális jelensége volna, másrészt meg sokkal egyénibb, semhogy a nemzeti jellegek közé lehetne so­rolni. A banditák legfeljebb ha kegyelmet kap­hatnak, Franciaországnak azonban felmentés jár. ------------- -------------- -| MEGYÉK ÉS VÁROSOK. — (Polgárm­esterválasztás.’­ Déváról táv­iratoztak: Hátszeg és Vajdahurnyad rendezett ta­nácsú városok tegnap tisztújító közgyűlést tar­tottak. Hátszegen Muzsnyay Bélát választották meg polgármesterré, Vajdahunyadon Imre István lett a polgármester. A választás mindkét helyen egyhangú volt. Este mindkét városban banker volt, amelyen a lakosság nemzetiségi különbség nélkül megjelent.

Next