Pesti Napló, 1913. június (64. évfolyam, 129-153. szám)
1913-06-08 / 135. szám
2 Budapest, vasárnap PESTI NAPLÓ 1913, junius a 135. szám Tisza a maga duzzadó erejében okvetlenül elvégzi. Ebben már neki prakszisa van. A haladás, a szabadságszeretet, a népuralom eszméinek hathatósabb propagandát semmi sem csinálhat Tisza István elvakult reakciójánál. Ha az ellenzék energiája lankad, ő majd felkorbácsolja szenvedélyét, ha a demokrácia tábora szétmállani készül, ő majd összekorbácsolja a divergens elemeket; ha a munkapárti uralom irányában még valamerre egy szikrányi rokonszenv mutatkoznék, ő majd eltapossa. Főkortese lesz az ellenzéki szellemnek, sírásója minden guvernamentális irányzatnak. Innen van, hogy az ancien régime feltámasztói nem kevésbbé riadtan nézik jövetelét, mint az ellenzék legelkeseredettebb elemei. Senki se akarta, tehát elküldetett; mindenki fél a szertelenségétől, tehát a kezébe adták az országot. A Gondviselés, mely királyok és népek sorsát intézi, mely pusztító fergeteget támaszt és a mezők fűszálát megoltalmazza, e szegény nemzetnek is meg fogja mutatni a szabadulás útját. * A harmadik próbálkozás. — Tisza régi kudarcai. — Tízév alatt harmadszor deszignálja a király miniszterelnökké gróf Tisza Istvánt, ezt a szerencsétlen politikust, aki, mióta csak szerepel ,a közpályán, oly nagyszerűen értette az indulatok felkavarását, a tömegeknek, az ellenfeleknek és saját párthíveinek felbőszítését. Néhány nap múlva, június 16-ikán éppentíz éve lesz, hogy először kapott megbízatást a kabinetalakításra. Emlékezetes dátum ez. Csúfosabb kudarc, magyar államférfiul alig ért még, legfeljebb Khuen-Héderváryt, aki azonban bán volt, granicsár volt és nem is lehetett meg a többséggel, a szabadelvű párttal a szükséges nexusa. Tiszát azonban ismerték a pártban, nagyon is ismerték, tisztában voltak nyers, kíméletlen, brutális, csak felfelé alázkodó mivoltával és ennél az első próbálkozásnál ajtót mutattak neki. Tisza alakját ebben az időben — 1903. június volt — tudvalevőleg Széll Kálmán bukása tolta előtérbe. Széll Kálmánt a katonai kérdésben megindult obstrukció buktatta meg s Tisza már lesben állott, már előbb bujtogatott, izgatott a szabadelvű pártban, ahol a passzivitás helyett az erős kéz politikája mellett igyekezett hangulatot csinálni. Néhány hívével, a mai bihari gárda őseivel a komor elégedetlenséget képviselte a szabadelvű pártban, amely ekkor Apponyiékat is magába foglalta. Az ellentétek a két csoport között olyan élesek voltak, hogy ha Tiszáék ismerték volna az önérzetet, ki kellett volna lépniök a pártból. Tisza azonban még sohasem hagyta cserben a hatalmat; mindig a hatalom hagyta cserben őt. Most is, amint mondottuk, lesben állott, 1903. június 16-ikán megbízatást kapott a kormányalakításra és még aznap rohant vissza Budapestre minisztereket keresni. Az elvetélt kabinetet így akarta megalakítani : Miniszterelnökség és belügyi Gróf Tisza István. Honvédelem: Báró Fejérváry Géza. Földmivelés: Gróf Széchényi Sándor. Kereskedelem: Heronymi Károly. Vallás- és közoktatásügy: Berzeviczy Albert. Igazságügy: Plósz Sándor. A latere: Gróf Hadik-Barkóczy Endre. Horvát miniszter: Cseh Ervin. Kombinációba vette azonban Wekerle Sándort is, mint pénzügyminisztert. Még mielőtt valamit tett volna, felvetette a nagy taktikus a házfeloszlatás lehetőségét, ami maga elég lett volna arra, hogy maga ellen bőszítse az egész pártot, amelynek Apponyi frakciója amúgy is a „fegyverben álló semlegesség“ álláspontján volt. Pápaszemet még nem viselt, de azért komoran és öregen — még csak negyvenkét éves volt — ellentmondást nem tűrő gesztusokkal állított be a Lloyd-klubba s itt aztán tett egy olyan kijelentést, amely hamisítatlan Tisza-szó, amelyben a mai s a parlamenti darabontokkal egyszer már kísérletezett kormányférfiú tökéletesen benne van. — A katonai javaslatokat — mondotta — nem vonjuk vissza. Újabb engedményekről szó sem lehet. Ha pedig kell, a renitenskedők ellen parlamenti rendőrséget is szervezhetünk. Tehát parlamenti rendőrség, fegyveres erőszak járt ebben a szerencsétlen fejben már akkor, már tíz évvel ezelőtt kardcsapásokkal szerette volna szétvagdalni az alkotmányproblémákat. Másnap a recsegő kürtbe befagyott a nagy fág, az óriási kijelentések embere leverten, megszégyenülten ment vissza Bécsbe. Először Wekerle dezavuálta, kijelentvén, hogy nem vállal tárcát kabinetjében, mert nem hajlandó a kotárt képviselni. Berzeviczy Albert is visszautasította a közoktatási tárcát, az elnökség lemondási szándéka, Apponyival élén, maga is lehetetlenné tette az elszánt akarnokot, de Tisza nyíltan és közvetlenül is megkapta az inzultust, amelynek következtében Bécsig repült. Az akkor ellene támadt mozgalomnak a szabademipárt kebelében Nagy Ferenc volt a vezére. Nyolcvanhárom aláírással ívet juttattak hozzá, saját kezébe, ivet, amelyen kijelentik, hogy nem hajlandók támogatni. Hasonló ívet kapott Tisza Andrássyéktól is, szóval két oldalról nyújtották felé a selyemzsinórt. Már ekkor csaknem sikerült Tiszának az, amit két év múlva végre elért: saját pártjának, többségének szétrobbantása. Most azonban idejekorán észrevették úgynevezett hívei azt a veszedelmet, amit az akkor még aránylag ifjú politikusnak egyénisége jelentett. S pártszempontból egészen igazuk volt azoknak, akik még Khuen- Héderváryt is szívesebben látták a miniszterelnöki székben, mint a geszti Herbertet. Csakugyan, a bán kapott megbízatást Tisza szégyenletes kudarca után a kabinetalakításra. A kisebbségben maradt, a sarokba rugdalt frakció a pártkörön kívül, a Hungária-szállóban tartott egy külön gyűlést, Hieronymi Károly elnöklésével, hogy klastromot ragasszon Tisza sebeire. Tisza is beszélt ezen a gyűlésen és megemlékezett kudarcáról. Volt bátorsága azt mondani, hogy az egyéni érvényesülés teljes kizárása mellett akart szolgálatot tenni ajtómester, aki rájön arra, hogy a tanítvány többet tud nála. És amikor a férfiak arcátlan szemérmetlenséggel udvarolgattak neki, undort érzett velük szemben, mert nem várta ezt a készszerűséget és jártasságot. Radnán csakhamar az a feltétlenül érdekes hír kelt lábra, hogy a pénzügyigazgató szép neje megközelíthetlen. A legdaliásabb katonatisztek is kudarcot vallottak hódító igyekezetükben és a férfiak kárörömmel nézték egy éjjel a szép Bernády kapitányt, amint a kávéházban egyre Toto nótáját húzatta denevérszerű fülébe. Toto nagy volt. Belátta, hogy eredeti céljával nem ér el hatásokat, tehát egy új rendeltetésének tudatára ébredt; diszkrét egyszerűbe öltözött és misékre járt el. A klérus kézcsókra látogatott el hozzá és beválasztotta a helybeli patronage választmányába. Úrnapján este pedig nagyszerű fordulópontra jutott Toto élete. Fáber tisztelendő ur izgatott arccal érkezett meg vacsorához, melyre a pénzügyigazgatónál hivatalos volt és a megilletődéstől rekedt hangon jelentette be: — A püspök úr ő eminenciája (ő eminenciája két hónap óta bíborba öltözhetett) az imént kérdezte tőlem, ki volt az a sötétbe öltözött fiatal hölgy, aki a nők menetét vezette a szentség elé. Toto több éjszakán át nem tudott aludni a boldogságtól. Volt benne egyéniség, külsejének érzéki egyénisége. Hosszú lábszárai voltak és nagyon formás volt a lába. Arcán nagyszerűen kezelte az emailjet és acélkék haját pompásan fésültette. Széles válla volt és középerős, finoman hullámos keble. És ezzel az érzéki jellegével nagyszerű hatással volt az egész város társadalmára. Az eredmény az volt, hogy a nők szégyelni kezdték magukat és egymás után szakítottak a szeretőjükkel. Templomba járt mindegyikük és jótékony five o’clockokat rendeztek férfiak kizárásával. Radnán unalmassá vált a fiatalemberek és öreg férjek élete, a katonatisztek visszavonultak a kantinokba és a tiszti étkezőkbe; a boltosok többé nem akadtak gáláns kalandokra. Toto nagy volt. A patronázs nagy pünkösdi ünnepsége előtt egy héttel hírlapírók járták be a várost azzal a szenzációval, hogy Keresztszeghy grófnő, az özvegy kegyelmes asszony, délután teára hívta meg Totot. — Érdekes ez az asszony — mondta egy nappal előbb a grófnő a társalkodónőnek. — Szerénysége mögött egy rejtett sarokr-virre van és kár, hogy pénzügyigazgató a férje. Tudja, így nehezebb a vele való sűrűbb érintkezés. Toto roppant szerény volt, amikor a grófnő szalonjába lépett. Egész precízen, kellő önmérséklettel hajolt meg a társaság előtt, úgy hogy a gőgös főispánné is kedves és előzékeny mosolylyal üdvözölte. A háziasszony maga mellé ültette és büszkén nézett végig vendégein, amikor foto még fővárosi tapasztalataiból merített okos véleményét a szociális jótékonyság módozatairól előadta. A feudális főispánná annyira megfeledkezett magáról, hogy karonfogva vezette az ebédlőbe, ahol vidéki szokás szerint kedélyes bőséggel volt terítve a five-on clockhoz. Negyed hatkor a lakáj belépett és ünnepélyes hangon jelentette: főeminenciája. A grófnő nyugodtan kelt föl székéből; a hölgyek dereka előre mély bókra görnyedt. Szoknyasuhogás és erős parfümgőz közepette lépett be a sovány, alig ötven éves főpap. A háziasszony bizalmas mosolylyal, de tiszteletteljesen hajolt meg előtte; a nők szertartásosan bókoltak; ő eminenciája áldólag emelte fel karját. __ Megengedi eminenciád, hogy választmányunk egyik legbuzgóbb tagját, Rödler Istvánnét bemutassam. Toto a püspök kinyújtott kezére hajolt és megcsókolta fehér ujjait. — Hallottam önről, nagyságos asszonyom, — mondta mosolyogva a püspök. — Érdeklődtem is és megtudtam besúgóimtól, hogy ön mily nemesitő hatással van a város erkölcseire. __ Nem esik nehezemre a példaadás — felelte elpirulva Toto. Bátran a püspök szürke szemébe nézett, aztán összerezzent. A püspök tekintete ott akadt meg valahol a körzetije fölött... kissé fürkészően, kissé áthatóan... Toto mindent tudott; azt is, hogy őeminenciája meg fogja tisztelni látogatásával. Távozás előtt a főpap ezekkel a szavakká búcsúzott a grófnőtől, aki a folyosóig kísérte: — Higgye el méltóságod, az a nő egy szetil asszony. I'5*"