Pesti Napló, 1914. november (65. évfolyam, 273–302. szám)

1914-11-12 / 284. szám

Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ 1914. november­­12. (284. szám.)1­7 Utazás a déli harctéren A Pesti Napló kiküldött tudósítójától Boszniából — Szerbiába (Napló jegyzetek Tuzla, november 6.: Hajnali ötkor, egy kis katonában: az egyetlen helyiség, ahol meleget, legalább turkát (fektekávét) lehet kapni. A vasúti állomásról gyalog ballagtunk ide és furcsa társaság ve­rődött össze. A sarokban két öreg mozlim ül szőnye­gén, maga alá húzott lábbal s alulról is le­nézik az ajtónál álló csúcst, a bosnyák pa­rasztot, aki pálinkát iszik. Mellettük két meg­tört utas­ ember, pápaszemes férfi és őszhaj­ú anyóka. Isten csudája, hogy az utazást ki­bírták eddig. Kassáról jöttek egyfolytában. — A fiunkat keressük, — siránkozik a fehérhajú asszony, — a drinácsai barak-kór­házból irt, hogy onnan Zvornikba fogják szál­lítani. — Mit cipelnek ebben a hosszú csomag­ban? — Műlábát. Amputálták szegényt ... De most nem mehetünk tovább. Nyolc órakor jelentkezni kell a rendőrségen . . . Az utca már elevenedik. Itt óriási a for­galom mindig. Először sebesültek vonulnak el Három colone, egy-egy colone százötven kocsi; egy kocsin négy-öt ember, csupa köny­nyű sebesült. Aztán nagy szekereken vasúti anyagot szállítanak, helyre fogják állítani a forgalmat­­Ljesnica és Szabács közt. Már tegnap elindult Dobojból nyolcvanöt bosnyák vasutas és öt­száz vasúti munkás. Elég könnyen létesül Boszniával az összeköttetés: a szerbek vasútja is keskenyvágányú, 75 cm­-es; csak a Belgrád-Nisen át vezető fővonal olyan, mint a nem­zetközi vasutaké. Hat órára megnyílt a Bristol-szálló. Fel­tűnően kimagaslik az apró házak közül, há­romemeletes, modern hotel. Az előcsarnok zsúfolva s amikor egy utas szobát kér, a portás úgy nevet, mintha valami jó viccet hallana. Két hónap óta nincs üres szoba, tisztek harmad-negyedmagukkal laknak egyben. És folyton jönnek hajléktalanok, két óriási teher­autó is, tisztekkel. Egy zászlós, aki csupa sár, szó nélkül leteríti pokrócát a kőre és öt perc múlva al­szik rukkzakkján, az állandó zsivajban. De lassanként kap mindenki alvóhelyet a kellő igazolás után magánházakban s a továbbutazásra való engedelmet is megadják délben. A főhadiszállás egy villaszerű épületben van s előtte az egész utcán nem szabad civil­nek mutatkozni. Potyorck Oszkárt, a vezért jóformán senki sem látta még Tuzlán, sza­kadatlanul dolgozik és nem is mozdul ki a házból. Innen vitték el július elején Jovanovics Mirkót, aki padlásán a serajevói merénylet bombáit és browningjait rejtegette, miután a Drinán átcsempészték. A tuzlai patrícius-csa­ládnak ez a tagja, akit a bíróság a minap halálra itélt, legfőbb propagálója volt Bosz­niában a Narodna Odbrana eszközeinek. Ljesnica, november 7. A Sanja völgyén át robogott autónk a Drináig, amelynek hídján Szerbiába jutot­tunk. Friss csapatok vonulnak előttünk, csupa újonc, új csukaszürkében és bakancsban, még nem is hervadt el a sapkájukra tűzött hazai virág. Láttuk aztán már szerb földön az első vasúti kocsit is, oldalán a színes bosnyák címerrel, a rövid széles kardot markoló kéz­zel. Stratégiai nézőpontból rendkívül jelentős volt a szabács-ljesnicai vasútvonal okkupá­lása, mert így teljessé és könnyebbé vált a Száva- és Drina-menti hadseregek kontaktusa. — A legutóbbi komoly harc — mondta százados­ kalauzunk — odafönt volt, a szerb tüzérségi gyakorlótéren, öt szerb hadosztályt vertünk, űztünk a Cer Planináig, Ljesnica alá, keletre. Ez a veszedelmes terep, ahol a szerbek oly nagy előnyben voltak, Novoselo község ha­tárán van. Ott ők úgy ismerik a környék min­den részét, a távolsági pontokat, akárcsak mi Hajmáskéren, vagy Örkényben, a gya­korló­tereinken. Kétségtelen, hogy a drótsodronyos és fa­torlaszos szerb pozíciókat nagy veszteség árán tudtuk csak elfoglalni, de ez a győzelem messzi utat nyitott meg csapataink előtt. Harmadfél­ezer szerb pusztult el s ugyanezen a napon foglaltuk el a délibb kulistyei magaslatot, amelynek sziklafedözékeit ekrazittal robban­tottuk föl. Két szuronyroh­am következett. A szerb holttestek másfél-két méter ma­gasságban feküdtek s ráadásul ezernyolcszáz foglyot ejtettünk, továbbá négy ágyút és hét gépfegyvert is elvettünk tőlük. Ljubovija, november 8. Kilenc órás autóút árán jutottunk ide Krupanj és Zvornik közt. Megnéztük az egész hadjárat legborzalmasabb helyét is, a jagod­nai magaslatok vidékét. Sehol eddig nem dúlt oly véres csata, mint a jagodnai meredek szik­lafalak közt. Kilencezer szerb halott és sebesült maradt itt. Tömérdek a sir, amelyet halottak napján földiszítettek s két-két gyertyaszálat is gyúj­tottak rajtuk. Itt pusztult el a szerajevói gyil­kosok tanítómestere, Tankosics Vuja őrnagy is. Megmutatták a sir­ját: neve és rangja ma­gyarul van ráirva a barna keresztfára ... Katonai földkunyhóban halunk, négy em­ber fér el benne, sőt egy kályha is. — Már itt szabad tüzet gyújtani — meséli boldogan egy kadét. — Másfél hete elő­ször! És most kapjuk a postát is. — Hogyan jut el ide? — Két óra tájban indul el egy tiszt a je­lentést vivő futárral jó pár órányira a brigád­hoz. Ott várja meg a tábori postát, aztán hoz­zák — nem mindig veszedelem nélkül... Hat óra, nemsokára itt lehetnek. Egy szinész végezte a postás dolgát s ami­kor végre megjött, izgatottan fogták körül. Az egyik tiszt már öt perc múlva fölolvassa az újsághíreket, mig a többi körülülte. — Ha mindig ilyen jó világ volna! ... A Borenja Planinán két hétig éltünk a föld alatt újság nélkül és a Jagodinán még kínosabb volt. Egy-egy újságpéldányért tíz koronát is adtunk. Tudok egy Pesti Napló­ról, amely huszonöt koronáért kelt el. Az igaz, volt idő, amikor egy darab komiszkenyér két koronát ért, egy csomag hetes dohány két korona ötvenet, sőt egy pakli gyújtóért szívesen adtam egy-két koronát. Az újság különben is nagyon becses. — Különben is? — Na igen, véd a hideg ellen, posztónál jobban... Az árbeli rekordot egy híres berlini lapkiadó érte el. Az égeri ezred tar­talékos hadnagya s ötvenhárom éves korában, míg a fia Galiciában harcol, a Jagodnán küz­dött tizennyolcnapos csatában. Bénán hozták le, de az orvos helyett lapot kért és ötven ko­ronát adott a saját kiadásában megjelenő ber­lini újságért... Itt említjük meg, hogy a mi öreg népföl­kelőnkről O. főhadnagy adta a legérdekesebb leirást. Szó szerint reprodukáljuk. — Úgynevezett festhaltende-Gruppe va­gyunk Pr. községnél. A tűzvonal körülbelül 1200 lépés, — ebből századomra 200 lépés esik — megszállva tartja ezerötszáz népfel­kelő, nagyrészt pesti. Lövészárkainkat, ame­lyeket kezdetleges állapotban egy cseh ezred­től vettünk át, az állandó ellenséges tűzben egészen kiépítettük, befödtük, ugy hogy eső és srapnell folyó, két legnagyobb ellenségünk, át nem járja. A nehéz munka közben a század négy halottat és tíz sebesültet vesztett. A vérrel épített árkokban fekszik hát a század, szaka­szonként beosztva. Minden szakaszban annak parancsnoka, többnyire egy népfölkelő-had­nagy, a középen pedig a századparancsnok. Idő: éjjel tizenkét óra. Létszám: 250 ember. Ebből őrködik 125, a többi meg alszik — amíg lehet. Az ellenség tőlünk 250—300 lépésnyire, ugyancsak jól beásva. Halljuk a fegyvereik pattogását, mintha kérdeznék: ébren va­gyunk-e. A mieink vígan felelgetnek. Ebben a pillanatban tüzesóra jelenik meg az égen, amely h­ivatakban az ellenség felé röpülve, né­hány pillanatra fényesen megvilágítja a tere­pet előttünk. Nyomában gyorstüzelés mindkét részről. Az ellenség felé kilőtt magnézium­tölténynyel védekezünk a meglepetések ellen. Egy kis csönd: halljuk az alvók egészsé­ges szuszogását. Majd ismét fegyverropogás ... hosszantartó gépfegyver-kattogás ... hat ha­talmas, majd nyomban rá hat gyöngébb rob­banás, hogy a föld megreszket alattam. Meg­szólaltak a mi jó öreg barátaink, a rajvona­lunkba jól beásott ágyúink. Támadás a jobb­szárny, ellen. Századom minden embere talpon, fegy­verrel a kezében a legnagyobb figyelemmel kémlel bele az éjszakába. De most csak jobb­felől dolgoznak igazában. Az ágyúdörgés mind ritkább, a fegyverropogás szakadozott, végre megszűnik. Csönd. Mindnyájan föllélegzünk. Az ellenséget visszaverték, jelenti a telefon, mint már annyiszor. A legénységet fölváltják, a pihentek átveszik a lőréseknél a szolgálatot. Sűrü köd, szinte vágni lehetne. Az össze­kötő árkokban csak a kis villanylámpa se­gítségével tudok előrejutni, hogy a szakaszo­kat megvizsgáljam: mindenki a helyén van-e. Mert ha a legénység bármily okból nem ügyel, vagy pláne elalszik, mindnyájan el va­gyunk veszve. Ezért hát a század-, valamint a szakaszparancsnokok fölváltva szakadatlanul őrködnek, hogy kiki teljesítse kötelességét. A legnagyobb felelősség pedig a magamfajta századparancsnokot térbeli: 250 családapa« ugyanannyi feleség és több mint ezer gyer­mek (a minap megszámláltuk) eltartója, élete, mindene..» . !! Csajnica, november 9. Végigjártuk jórészét annak a vidéknek, amely a szerbek kudarcos betörésének a szín­helye volt. Mindenütt ugyanaz a kép: leégett házak, elhagyott vidék, sehol egyetlen civil. De már Visegrádtól nyugatra kezdenek visszatérni az emberek. Látszik, hogy a szerbek házait kí­mélte az ellenség, míg a katolikusok és mu­zulmánok házait fölperzselték, kirabolták. Kivált a montenegróiak pusztítottak Focsa táján. Üldöző csapataink a Drina és a határ közt (itt Csurevóig bosnyák területen, a ha­tártól beljebb, nyugatra folyik a Drina) ezer­kétszáz lopott marhát vettek el a crnagore zsiványok­tól. — Nagyon kellett nekik, — mesélte egy főhadnagy Pálén, — mert Zavajirnál elszedtük a trénjüket is. Képzelje: tizenkét szekér főtt kukorica és pár hordó szilva­pálinka volt. — Hát a nők nem főztek húst, mint a szerbeknél? — A montenegróiaknál még az asszony és a gyerek is harcol. Amikor betörtek Pla­néra és póruljártak, kilencvenkét nőt és fiút találtunk holtan. Gépfegyverrel streffoltuk le őket. De meg is érdemelték, gazul megcsonkí­tották nem egy szegény sebesültünket. A leg­jobb eset volt, hogy levetkőztették, mert ruhá­juk s főképp lábravalójuk nincs elegendő. A montenegrói hadviselést szépen jellemzi a muníciója is. A kilőtt patronok közt talál­tunk belgát, liege-it, franciát, oroszt a Putilov­gyárakból, sőt angolt is. Legkomiszabb a paku, melyet a furcsa hangjáról ne­veztek el. őrzési patron, nagy ólombetét, slusszpapírral; ez a leggonoszabb dum-dum, amely alig gyógyítható sebet üt. A baka arca dühössé válik, amikor fölhangzik: — Pakáznak a kutyák! . . . Amikor még oly kevesen voltak odalent a katonáink, nehéz is volt boldogulni. Kitűnő hegyi pozíciókból hosszú frontokat nyugtala­nítani tudtak a crnagorcok. Elfogták a többi közt egyik futárukat, akinél üzenetet találtak, hogy nyolcvan montenegrói négy kilométeres vonalon helyezkedjék el

Next