Pesti Napló, 1917. november (68. évfolyam, 270–295. szám)
1917-11-02 / 271. szám
Budapest, 1917. 68-ik évfolyam. 271. szám. Péntek, november 2 AKÓ mxnBTBSHS ÁRAI Egy« «<* » fillér, ' «ntagabb letörd 99 fi Ufa" • tMttátk minmchr stteisíwtí,.' ajfa«at¡35 szériát M10 krT^levd^Stótt aa^w *y ELŐFIZETÉS! ÁUBk JÓÉ 6« ... 38 kor. —M. •'a cvre . • Mtgyenév*«. Egy kára . . 1-2' 3 » ». szfanira: Bixfapest«^ és pii^andrzsoka. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII., Rákóczi-ut 18. az Magyarországot most jó időre papir-bilincsekkel kötözik meg. Nincsen papir és a gondolatra papirosból szabják a béklyót. Súlyos, nehéz teher ez rajtunk. Amint a mesebeli törpék az óriásokat pókhálóvékony selyemfonalakkal ejtik rabul, úgy kötnek gúzsba egy országot szakadós papírláncokkal és hihetetlen, hogy vergődik a kolosszus a kényszerű helyzetben. Kit tegyünk ezért felelőssé? A mindenhatót, a mindenütt jelenlévőt, a mindent tehetőt, az isteni igazságszolgáltatás és gondoskodás földi helyettesét, az államot. Nemcsak papírhián- van, de van más hiány is. Körülbelül annyiféle hiány van, ahányféle cikk, tárgy, élelmiszer van. Mindegyikkel az állam sáfárkodik. Mégpedig igen rosszul. Ez a háború az állam próbája. Hány meglepetésnek voltunk tanú. Mindig történt valami, amire ..nem gondolhatlak Hőre", holott az államnak más dolga sincs, mint „előregondolni", .előre tudni és látni mindent, az ezerszemével és az ezer agyával, amit az egyes emberek nem tudhatnak és nem láthatnak. Úgy áll a helyzet, hogy a hatalmas államot lépten-nyomon kompromittálják az ügyetlen, balkezes hivatalnokok, s végül megbuktatják a kis iktatók. Békében évtizedekig sírtunk-sopánkodtunk, hogy az állam nem építtett elég kórházat, iskolát a vonatjai nem járnak jól, a közigazgatás gyenge, a hivatalnokait siralmasan fizeti, de akkor azt kaptuk válaszul, hogy ígyegy az állam „nem mindenható" s nem rendelkezik minden eszközzel, mely kívánatos volna. Azóta óriási változás történt. Minden eszköz és minden hatalom a kezébe vándorolt. Amint XIV. Lajos egykor azt mondta: „az állam én vagyok", a XX. századbeli állam meg bátrabban mondhatja: „én vagyok az élet és halál, boldogság és boldogtalanság, magántulajdonés közvagyon én vagyok a minden". Odafejlődtek a dolgok hogy ma már nincsenek emberek és egyéniségek hajlamok, érzések, gondolatok, csak állam van. Köze van minden cselekedetünkhöz és lélegzetvételünkhöz bekukucskál az ajtóréseken, bekukucskál éléskamránkba és a szenespincénkbe, a mellényzsebünkbe és a koponyánkban s teljes önzéssel csak azt tűri a meg, mely kedvez az életfeltételeinek. Mit látunk azonban? Újra a régi nóta járja. Mai államszervezetünk egyáltalán nem alkalmazkodott a változó időkhöz s csak a nagy áldozatokat tudta elfogadni, a nagy kötelezettséget nem. Még ma is a régi, kis szatócs, holott ma már csakugyan az állam a világ tengelye, az áttam lenne hivatva arra, hogy legalább viszonylagos rendet teremtsen a boldogtalan emberek között s egységesen, okosan, előrelátóan ossza el azokat a javakat, amelyeket magához ragadott. Keretei kitágultak egészen a szobánk ajtajáig, de magát az állam nem tudott megnőni, lélekben nem!! volt képes méltó lenni ezekhez az ijesztő és szédületes méretekhez. Ebben az orkánban, szomor usan, a régi egykedvűséggel, a béke-'! ből ismert uri nyugalommal taktikázik jobb-ra és balra, inkább balra, mint jobbra. Akták porosodnak a hivatalokban, míg azélet sáját hanggal sikolt, gyors segítség, formaság nél-kül való emberien jóságos hirtelen beavatko-zás után. Folytatja ma is a régi mesterségéig Nyilvánvaló, hogy ezen az állapoton is gyorsan változtatni kell. Németországban Sájl megnőtt az állam hatalma, de a német állam képes is megfelelni azoknak a várakozá*soknak, melyeket hozzáfűztek, ott csakugyan rendbuen van minden csavar és szög, a gép zavartalanul forog. Mi is ezt akarjuk a fu-* lénk növekedett államtól. Ha már elvesztel mindenünket, ellenszolgáltatásképpen leg- alább adjon valamit érte. A szabadakaratunk: az övé. Többé senki se akarhat mást, min® az állam. Gyámsága ala itt van a fejünk, a krujjác, a gyómunk. Adja nekünk legaláb* azt, amit a rabok is kérhetnek, egy tiszta!) cellát, melyben lélegezhessünk, V durva, de sól ruhát, sovány ebédet s miuitán elvette tőlükkkil legnagyobb kincsünket, a szabadságunkat, részeltessen bennünket a gyámok gondjában, ne hagyja, hogy boldogtalan fiai a sok áldozat után még a börtön előnyeit se élvezhessék. 1 .3 Csapataink gyülmes csatát vivtak az olaszok és a Tagliement orcái; elfoglalták a dignanoi és codroipoi hídfőállásokat; bekerítettek és elfogtak 60.000 olaszt. Az ágyúzsákmány 1500-ra emelkedett az olasz harctéren. Az olasz hadsereg csak a Pia verre állhat meg. Castelnau és Foch tábornokok vezetik a francia segítő csapatokat az olasz frontra. mm Szombaton Tútfí rtvonál Együgyű Náthán története. Vasárnap: * ' Gálton Kinton: Szép messz írok. j _ l • „ Irta : Hatvany Lajos XII. A próbaév Valse triste, legyöngült, dünnyögő legyecskék sebesen körforgó háláikeringője, mezőről betévedt pohos polosok rossz illatú röpte fülledtre fűlt szobában, szállingó szaga erjedő mustnak, — az erdődi vár ablakába, ahova eddig lágyan susogott be a bársony-levelű nyár,most szárazon recseg be a tar ágak ősze. ősz ez, ősz, nincs kegyelem, korai est, az utakon sár, a folyosón szél — hul be mmntaz ajtórésen — köd és dér, dér és köd, bus barom, bus madár, bus ember, november, a falusi fzajlák unatkoznak. És unatkozik Julia is nagyon. S ahogy a csupasz fák közt, völgybe le, hegyre föl, fodros kéményi falvakba nyílik a kiszabadult kilátás, a kékbe, az égbe, a végtelenbe futnak a téveteg ábránd fehér galambjai : • sóhajok Julia ajkáról. Egyedülvan a kisasszony. Csak nyolc vers maradt a babráló keze közt, ahogy Petőfi küldte őket, az egy befűzött ívek fedelén ezzel a merenngésre késző címmel: .-Az ősz utolsó virágai Júliának. Nincs más izgalom, csak a pesti divatlapok, almanachok, szépirodalmi folyóiratok, és a remény, hogy vagy itt vagy ott majd csak felbukkan nyomtatásban, ami Petőfinek e tiszta kezeirása szerint jegyezve papírra, hol a kisasszony keblén piheg, hol Petőfinek tiszta kezeirásft szerint jegyezve meg titkos fiókjában pihen a gombok, a szalagok, a hajtűk, a cérnák, a kóták meg a George Sand románjai közt. Az a jó nap, amikor végre egy ilyen vers megjelenik, ha nem is, épp a rejtett versek közül való, de azért rímeiben ring az erdődi tó, a szomorú fűz, meg a vár, meg a barna leány, az egész Juliska testestüllelkestül, hazastul, tájastul, mindenestül. És mig fehér, finom, hideg, íiosszú női ujjak billegetik a klavirnak síró billentyűit, mit tudod te, hogy mig Chopin beteg zenéje búsong a hurok fölött, mekkorát dobban azalatt a piros vér, az erdődi magány hölgyének becsvágyó szívében. Hogy most a károlyiak, meg a szatmáriak, talán már a pestiek is, a híres Úri utcai ivókávéházban, mind tudják már, mindenütt széles e hazában, hogy ez a sokat megdalolt piros arcú, barna, kicsoda és micsoda. A hírnek pirkadó hajnalán, igy szárnyal be Julia a halhatatlanságba. Az ám, mint a sas, ha csőre közé fogja a lepkét, s a lepke azt hiszi, hogy himporos kis szárnyával a viharos felhők közé repül. Illy gondolatok közt nőtt meg Petőfi Julia szivében, amint távol került Erdődről. Julia ábrándozhadik, tehát szeret. Szeretheti azt, amit szeretni egyedül tud: való helyett az árnyképet, ciet helyett az emléket, ember helyett a senkit. És Naplót is ír, hogyne írna az elhagyott várúrnő. • Úgy érzem magam, mint mikor egy szép álanyból félig eszmélve hallom reggel a körülem tönjárok- szavait s gondolom , bárcsak még folytathatnám szép ál momat . . . De tán jobb lesz álomnak mindkettöm-' ra nézve, mint valónak. Ez a Juna-motivum, az örök éretlenességre kárhozottak hisztériás hangja. Képzel- hetni-e nagyobb 'ellentétet Petőfinek alkove- illáin családi álmaihoz, mint a következő kegyetlen, vértelen s fenyegetően ostoba följegyzi acsi: * . . . sokkal szebb is, jobb is, a költő álomképéülnek lenni, sőt a távolság magasztos fényköréböl lel-:kesitani és buzdítani, ha lelke pillanatokig elbágyadna, mielőtt a tetópontra ér, hol állania kell, mintsem oti küllői menyországából a rideg mindennapi világba bevonni, hideg valóra ébreszteni. Julia mentségéül hozhatnám fel, hogy mint a legtöbb frázis lény, ő sem jut el önmagáig, saját érzéseinek ismeretéig. Csak ir, ahogy téntája adja irnia, de leírt szavad nem fedlik ,sem gondolatát, sem érzését Amit az ilyen ember, azazhogy leginkább asszony beszél a szájával vagy teli a tollával, arra mérget vehetsz, hogy olvasta, hallotta valahol; hangja pedig csak visszhang, nem egyéb. Nem is a leg-erősebb, a legszebb szavaknak visszhangja. Lám, Julia, aki Petőfit olvasta, hallotta, még mindig ott tart, ahol a legközönségesebb kölcsönkönyvtári regényfaló dáma. A nap lementét nézi s persze elgondolja, hogy e tüneményt „ő" is látja. Effie különös érzés fut rajtam keresztül — írja — mert a frázis-lény a magái legáltalánosabb érzéseit mindig különöseknek hiszi — s önkénytelenül azt gondolom, most seleink találkoztak a nap végsugarai közt. " De amint a napok órái múlnak s a magány órái nehezen múlnak, Júliának érzése nő. Szegény lány, nem tudja mi van vele. Az i mondja: ez nem a szív szerelme, hanema léleké. Nem sajgó szenvedély, hanem