Pesti Napló, 1924. december (75. évfolyam, 257–279. szám)
1924-12-02 / 257. szám
3 Redde 1 PESTI NAPLÓ 1924 december 8 A liberális ellenzékországos agitációra készül Vasárnapra népgyűlést hívnak össze a régi képviselőházba Petíció a nagyatádi választás ellen (Saját tudósítónktól.) Az ellenzéki oldalon a parlamentből történt kivonulás után élénk tanácskozás indult meg. A megbeszélések részben az ellenzéki klubhelyiségben, részben a szociáldemokrata párt titkárságánál, részben magánlakásokban folytak. Egyöntetű a szövetkezett ellenzék tagjai között az a felfogás, hogy a kormány és a parlamenti többség magatartására erős és kemény ellenzéki agitáció lesz a felelet. Ennek a bevezetése az a szerda esti közös pártvacsora lesz, amelyet az egyik szálló éttermében rendeznek és amelyen valamennyi ellenzéki pártból jelennek meg képviselők. Ezt vasárnap nagy népgyűlés követi a régi képviselőházban, ahol a politikai helyzettel, különösen pedig a házszabályrevízió kérdésével foglalkoznak. Ezzel a gyűléssel egyidőben az ország több nagy városában is rendeznek népgyűléseket. A liberális ellenzéki pártok közös értekezletén fogja a házszabály revíziót részletesen letárgyalni. Érdemben foglalkoznak minden szakasszal és teljesen tárgyi alapon fogják összehasonlítani az érvényben lévő házszabályokkal az új házszabályokat. Szabályszerű értekezletet hétfőn este csak az Országos Demokrata Szövetség tartott és ezen a miniszterelnök parlamenti beszédével foglalkoztak, amelyet az ellenzéki deklarációra adott. Elhatározták, hogy a miniszterelnök beszédére a feleletet nyilvános gyűléseken adják meg és a parlamenti passzivitást arra fogják felhasználni, hogy a nyilvánosság előtt gyűléseken annál aktívabban szerepeljenek. A szövetség felháborodását fejezte ki azon az orvtámadáson, amelyet Rupert Rezső ellen intéztek. Ebből a merényletből azt látják, hogy a demokratikus eszme és a jogrend védelmezőit még ma is veszedelem fenyegeti, másrészt azt a szomorú következtetést vonják le, hogy az amnesztia útján a megmenekült bűnösök még ma is különleges önbíráskodásra tartanak igényt. Végül a nagyatádi választás ügyét tárgyalták le. Rákóczi Ferencet bízták meg azzal, tegyen megmindent a választók jogainak megvédésére, különösen pedig azt ellenőrizze, hogy a választókat a petíciós kérvény aláírásától törvénytelen eszközökkel el ne riasszák. Az már bizonyos, hogy a nagyatádi választás ellen petíciót fognak beadni, amelynek alapja főként a választási biztos eljárása lesz. Seipel merénylőjét negyedfél évi súlyos börtönre ítélték Bécs, december . (A Pesti Napló bécsi szerkesztőségének telefon jelentése.) „ ... - i Jávorok Károlynak, Seipel kancellár merénylőjének bűnügyét hétfőn kezdte tárgyalni a bécsi országos törvényszék. Délelőtt befejezték a bizonyítási eljárást és este a bíróság már ki is hirdette az ítéletet. A délelőtti tárgyaláson a vádlottat hallgatták ki, majd délután negyed két órakor megérkezett a volt kancellár, két segédpappal. Seipel az egyik kísérő pappal egyenesen a tárgyalási terembe ment, a másik pap a várószobában foglalt helyet. Dr. Altmann törvényszéki elnök nyomban megnyitotta újból a tárgyalást. Az emelvény elé széket tétetett és üléssel kínálta meg Seipelt, aki azonban állva maradt. Jó színben van a volt kancellár, járása friss, testtartása egyenes, mozdulatai élénkek. Hangos zokogás hallatszott, mikor Seipel a terembe lépett. A vádlott keservesen sírt és zsebkendőjébe temette arcát. A volt kancellárt belépésekor a hallgatóság egy része felállással üdvözölte. Altmann törvényszéki elnök ezzel a kérdéssel fordult Seipelhez: — Szabad kérnem, hogy elmondja az előzményeket és magát a szomorú eseményt? A megbocsátó Seipel Seipel: Csak nagyon kevés az, amire emlékszem. Egy gyűlésről tértem vissza Bécsbe a Burgenlandból. Kiszállottam a déli vasúti állomáson, aztán a kijárat felé haladva egyszerre csak két ütést éreztem a mellemen, egyet jobboldalról, egyet bal felől, de sejtelmem sem volt arról, hogy rám lőttek. Az első pillanatban az volt a benyomásom, hogy a mozdony kazánja felrobbant. Egyszerre csak láttam, hogy nagy tömeg ráveti magát egy emberre, akit sohasem láttam. Mindenki igyekezett hozzája férkőzni, hogy üssön rajta egyet. Csak most eszméltem rá, hogy meg vagyok sebesülve. Éreztetni hogy már nem tudok a kocsiig menni, összerogytam. Elnök: Azután kórházba vitték kegyelmességedet? Seipel: Igen, a wiedeni kórházba. Elnök: Sebesülése súlyos volt, ugyebár? Seipel: Azt az orvosok tudnák megmondani. Elnök: Meddig volt hivatásában akadályozva excellenciád s meddig volt kénytelen ágyban maradni? Seipel: Körülbelül négy-öt hétig feküdtem a kórházban, de meg kell jegyeznem, hogy a betegség elhúzódása nem a sebesülésnek volt a következménye, hanem azért tartott olyan sokáig, mert régóta cukorbajos vagyok, s emiatt súlyosbodott az állapotom, különben hamarabb gyógyultam volna föl. Elnök: És mikor láthatott ismét a kormány-zás teendőihez? Seipel: Augusztus utolsó napjaiban tértem vissza a kancellári hivatalba, attól fogva folytathattam régebbi tevékenységemet, elutaztam Genfbe és többé nem mutatkozott semmi kellemetlen következmény. Elnök: Sebesülése fájdalmas volt és a gyógykezelés idején gyötrő kínokat szenvedett? Leivel: A sebesülés után nem éreztem különösebb fájdalmakat, csak az volt a kellemetlen, hogy ágyban kellett maradnom. Az elnök ezzel befejezte a volt kancellár kihallgatását és a közvád képviselőjéhez fordult, hogy van-e kérdése, de dr. Immendörfer, a bácsi ügyészség vezetője, nem kívánt kérdéseket adni a tanúnak. Most felkért dr. Hochsinger védő s így szólt: —Csak egyetlenegy kérdésem volna a tanú ö kegyelmességéhez, azt szeretném kérdezni, hogy most miképpen gondolkozik a merényletről és a vádlottról? . Az elnök élénken közbevágott: Kérem, ez nem ténykérdés. Seipel: Csak magáról a tettről szabad beszélnem. Dr. Hochsitiger védő: Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy nem egészen közömbös, hogy maga a sértett fél mit érez és hogyan gondolkodik most az esetről. Seipel: Ó, kérem, nagyon szívesen válaszolok, ha az elnök úr megengedi...'. Az elnök (közbevág): Ezt a kérdést nem engedhetem feltenni, mert a tanú csak a tényekről nyilatkozhatik. Seipel: Kérem szépen, ahogy a bíróság elnöke jónak látja. Én kész lettem volna válaszolni, elnök úr, hogy a kapitányban és Aliceban két kórosan hazug ember került össze, egy északi taposómalomba?! Nem az derül-e ki ebből, hogy a kapitányok kutya-macska-élete nem a nő nemi alkatából folyó örök jellemének, hanem hazugságaiknak következése, olyan hazugságoké, amelyekben nem a nő néma álnokságáé, hanem a kapiány folytonos hazudozásáé a vehető szólam?! A fődolog azonban mégis csak az, hogy az olyan költő, akinek általános jelentőségű mondanivalója van a nemek harcáról, példázatában vagy az átlagosnál is különb emberpárt, vagy legalább normális férfit és normális nőt szerepeltett volna. Strindberg Haláltánca ellenben elfajzott, abnormis lényeket szerepeltet, szörnyeket; a gyűlölködés két beteg szörnyetegét. Nem gigászokat, vagy ciklopszokat, hanem olyanokat, aminek Barnum ritkasági múzeumában voltak láthatók; olyanokat, amelyek a háromlábú emberre, a sziámi ikrekre, vagy a háromfejű és egytestű leányra emlékeztetnek. A Haláltánc és »a nemek harca«? De hiszen a Haláltánc-ban alig hallunk valamit a kapitány és Alice szerelmi múltjáról, arról, hogy hogyan kerültek össze, milyen lélekkel és testtel stb.; az életük ott kezdődik, ahol a gyűlölködésük. Nem, a Haláltánc nem »a nemek harca«, csak: megfigyelések, naturalisztikus részletek két egymást gyűlölő, beteg lénynek a mindennapi életéről, két szörnyről, akiket semmi se láncolna egymáshoz és mégis együtt élnek a gyűlölködés öröméért és egymás gyötréséért. Ha éles kifejezést használna is, keveset mondana, aki így nyilatkoznék: a Haláltánc nem általános jelentőségű problémáról, csak két, gyűlöletes és utálatos ember magánügyéről szól. Van-e visszataszítóbb lelki megnyilvánulás, mint a megokolhatatlan gyűlölet, a puszta rosszindulatból eredő és táplálkozó gyűlölködés? Nincs, mert ez már a minden értelmesség nélkül való gonoszság, a megértés nélkül való vadság, maga a bestialitás. Ha Strindberg élete és más művei — kivált ,érdekes autobiografikus regényei — meg nem magyaráznák, szinte csodálatos volna az ilyen eltévelyedés. Ezen a tehetséges írón lelki betegség rágódott, és ez a lelki betegség — amelynek csírája természetesen fizikumában fészkelt és amely eleinte csak lappangott, de később Strindberg, Guitry és Wegener Ha a nemek harcát akarja színpadra vinni az olyan író vagy költő, akinek gondolkodását a rögeszme még nem zavarta meg vagy akinek a képzelete nem csupa betegség, de mégis arra a konklúzióra jutott, amelyikre Schopenhauer, Weininger vagy Strindberg — tudniillik, hogy a férfi és a nő hosszú együttélése szükségképpen szerencsétlen és hogy a nő nemiségéből kifolyóan a nemi vonzalomnak idővel szükségképpen kölcsönös, bősz gyűlölködéssé kell átváltoznia — mihelyt ezt a soha be nem bizonyítható tételt bizonyítani akarja vagyhogy kikapcsoljuk az irányzatosságot), mert ő maga olyannak látja az életet, tehát úgy akarja ezt tükrözni, hogy művéből a nézőnek vagy az olvasónak okvetlenül ezt a tanulságot kellessen leszűrnie: ennek az írónak vagy költőnek, hacsak nem akar elrugaszkodni a minden emberi dologhoz szükséges logikától, feltétlenül az általánosításra kell törekednie. Vagyis — akár a valószerűség formájában, akár jelképiesen kívánja láttatni az életet — olyan alakokat kell szerepeltetnie, akik jogosan képviselik az igazi férfit és az igazi nőt (ha úgy tetszik, a normális férfit és a normális nőt). — egy férfit és egy nőt kell elénk vezetnie, de olyanokat, akik egyszersmind a Férfi és a Nő megtestesülései. — Ádámot és Évát kell láttatnia, örök alkatukban, nem bélpoklos Ádámot és tébolyodott Évát, nem degenerált férfit és beteg nőt. Mert ha elfajzott lényeken akarja demostrálgatni azt, amit általános igazságnak tart, hogyan higyjünk állításának törvényszerűségében?!... hogyan lehessen elfogadnunk azt, hogy amit mutogat, az nem a betegség következménye, hanem az örök alkat velejárója?! Sőt, ha ezt az írót vagy költőt igazi művészhez méltó becsvágy izgatja és ennek megfelelő művészi érzék segíti, a lehető legszebb, legpompásabb emberpéldányokat kell kiválogatnia, a legnemesebb Ádámot és a legkülönb Évát, mert ha ígzy a feladat megoldása, sokkal nehezebb, viszont milyen nagyszerű siker, ha megmutathatja, hogy: íme, a legderekabb férfi és a legtökéletesebb nő. kerültek össze és hosszú együttélésüknek mégis szerencsétlenné kellett válnia, és hogy olyan okokból, amelyek a nő nemi alkatából következnek, nemi vonzalmuknak idővel kölcsönös gyűlölködéssé kellett átváltoznia, végzetszerűen! Annyi bizonyos, hogy ennek az ambiciózus írónak bizonyításából ki kell rekesztenie mindent, ami beteges jelenség, ami abnormis, tehát szörnyű, vagy ennek a nagyratörő költőnek előadásában ki kell kerülnie mindent, ami torz, ami az átlagnál kicsinyesebb, ami jelentéktelen, mellékes, a tárgytól idegen. Mert mi köze ehez a témához például annak, hogy a férfi és a nő rettenetes nyomorban élnek, a cselédjeiket nem tudják fizetni és délután még nem tudják, hogy este lesz-e mit vacsorálni?! Ha az író minduntalan ezt emlegeti, részletezi, tárgyalja, akarata ellenére nem azt bizonyítja-e, hogy a házasélet szerencsétlensége, és a hosszasan együttélő férfi és nő gyűlölködése nem a nő nemi alkatából eredő végzetszerűség, nem annak következése, mintha a nemi vonzalomból keletkezett szerelem tarka pillangójának idővel — a természet rendjével ellentétben, megfordítottan — vissza kellene alakulnia bábbá és bábból hergnóvá, hanem inkább a nyomorúság következése, olyan esetleges szerencsétlenség, amelyet a bőségben élők könnyen elkerülhetnek?! • Vagy mi köze a nemek harcának problémájához, a kicsinyes életviszonyoknak, annak, hogy Edgar kapitány és Alice, az emeritált színésznő, egy kis szigeten, korlátolt és kicsinyeslelkű emberek között élnek, olyan levegőben, amelyben folyton érezni a szegénység savanyú szagát, és maguk is kicsinyes gondolkozású lények, kik mindig kicsinyes céloknak és kicsinyes vágyaknak éltek, született vidékiek, tipikus ünnepnapi kirándulók, akiknek álma és életük legszebb emléke: a Kopenhágában való rövid tartózkodás?! Mindezzel nem azt bizonyítja-e Strindberg, hogy a kapitány és Alice szerencsétlenségében több része van szűkös életviszonyaiknak, mint egymással való összeköttetésüknek és szerencsétlenségük azért hozza magával a kölcsönös gyűlölködést, mert együgyűségükben egymást okolják azért, amit az élet ,vagy ha úgy tetszik: saját tehetetlenségük mért rájuk?! . Mi köze a 1.problémához annak, hogy Alice, színésznő volt és sajnálna, hogy nem maradt meg annak, mi köze a tárgyhoz a férj múltjában sötétlő szennyes foltoknak, más családtagokkal való perpatvaraiknak, a vagy annak.