Pesti Napló, 1924. december (75. évfolyam, 257–279. szám)

1924-12-02 / 257. szám

3 Redde 1 PESTI NAPLÓ 1924 december 8 A liberális ellenzék­­országos agitációra készül Vasárnapra népgyűlést hívnak össze a régi képviselőházba Petíció a nagyatádi választás ellen (Saját tudósítónktól.) Az ellenzéki oldalon a parlamentből történt kivonulás után élénk tanácskozás indult meg. A megbeszélések rész­ben az ellenzéki klubhelyiségben, részben a szo­ciáldemokrata párt titkárságánál, részben ma­gánlakásokban folytak. Egyöntetű a szövetke­zett ellenzék tagjai között az a felfogás, hogy a kormány és a parlamenti többség magatartá­sára erős és kemény ellenzéki agitáció lesz a felelet. Ennek a bevezetése az a szerda esti közös párt­vacsora lesz, amelyet az egyik szálló éttermé­ben rendeznek és amelyen valamennyi ellen­zéki pártból jelennek meg képviselők. Ezt va­sárnap nagy népgyűlés követi a régi képviselő­házban, ahol a politikai helyzettel, különösen pedig a házszabál­yrevízió kérdésével foglalkoz­nak. Ezzel a gyűléssel egyidőben az ország több nagy városában is rendeznek népgyűléseket. A liberális ellenzéki pártok közös értekez­letén fogja a házszabály revíziót részletesen le­tárgyalni. Érdemben foglalkoznak minden sza­kasszal és teljesen tárgyi­ alapon fogják össze­hasonlítani az érvényben lévő házszabályokkal az új házszabályokat. Szabályszerű értekezletet hétfőn este csak az Országos Demokrata Szövetség tartott és ezen a miniszterelnök parlamenti beszédével foglalkoztak, amelyet az ellenzéki dekla­rációra adott. Elhatározták, hogy a mi­niszterelnök beszédére a feleletet nyilvános gyűléseken adják meg és a parlamenti passzi­vitást arra fogják felhasználni, hogy a nyilvá­nosság előtt gyűléseken annál aktívabban sze­repeljenek. A szövetség felháborodását fejezte ki azon az orvtámadáson, amelyet Rupert Rezső ellen intéztek. Ebből a merényletből azt látják, hogy a demokratikus eszme és a jogrend vé­delmezőit még ma is veszedelem fenyegeti, másrészt azt a szomorú következtetést vonják le, hogy az amnesztia útján a megmenekült bű­nösök még ma is különleges önbíráskodásra tartanak igényt. Végül a nagyatádi választás ügyét tárgyal­ták­ le. Rákóczi Ferencet bízták meg azzal, te­gyen meg­­mindent a választók jogainak meg­védésére, különösen pedig azt ellenőrizze, hogy a választókat a petíciós kérvény aláírásától törvénytelen eszközökkel el ne riasszák. Az már bizonyos, hogy a nagyatádi választás ellen pe­­­tíciót fognak beadni, amelynek alapja főként a választási biztos eljárása lesz. Seipel merénylőjét negyedfél évi súlyos börtönre ítélték Bécs, december . (A Pesti Napló bécsi szerkesztőségének telefon jelentése.) „ ...­­ - i Jávorok Károlynak, Seipel kancellár me­rénylőjének bűnügyét hétfőn kezdte tárgyalni a bécsi országos törvényszék. Délelőtt befejez­ték a bizonyítási eljárást és este a bíróság már ki is hirdette az ítéletet. A délelőtti tárgyaláson a vádlottat hall­gatták ki, majd délután negyed két órakor meg­érkezett a volt kancellár, két segédpappal. Sei­pel az egyik kísérő pappal egyenesen a tárgya­lási terembe ment, a másik pap a várószobában foglalt helyet. Dr. Altmann törvényszéki elnök nyomban megnyitotta újból a tárgyalást. Az emelvény elé széket tétetett és üléssel kínálta meg Seipelt, aki azonban állva maradt. Jó színben van a volt kancellár, járása friss, test­tartása egyenes, mozdulatai élénkek. Hangos zokogás hallatszott, mikor Seipel a terembe lé­pett. A vádlott keservesen sírt és zsebkendőjébe temette arcát. A volt kancellárt belépésekor a hallgatóság egy része felállással üdvözölte. Altmann tör­vényszéki elnök ezzel a kérdéssel fordult Sei­pelhez: — Szabad kérnem, hogy elmondja az előz­ményeket és magát a szomorú eseményt? A megbocsátó Seipel Seipel: Csak nagyon kevés az, amire emlék­szem. Egy gyűlésről tértem vissza Bécsbe a Burgenlandból. Kiszállottam a déli vasúti állo­máson, aztán a kijárat felé haladva egyszerre csak két ütést éreztem a mellemen, egyet jobb­oldalról, egyet bal felől, de sejtelmem sem volt arról, hogy rám lőttek. Az első pillanatban az volt a benyomásom, hogy a mozdony kazánja felrobbant. Egyszerre csak láttam, hogy nagy tömeg ráveti magát egy emberre, akit sohasem láttam. Mindenki igyekezett hozzája férkőzni, hogy üssön rajta egyet. Csak most eszméltem rá, hogy meg vagyok sebesülve. Éreztetni hogy már nem tudok a kocsiig menni, össze­­rogytam. Elnök: Azután kórházba vitték kegyelmes­ségedet? Seipel: Igen, a wiedeni kórházba. Elnök: Sebesülése súlyos volt, ugyebár? Seipel: Azt az orvosok tudnák megmondani. Elnök:­ Meddig volt hivatásában akadá­lyozva excellenciád s meddig volt kénytelen ágyban maradni? Seipel: Körülbelül négy-öt hétig feküdtem a kórházban, de meg kell jegyeznem, hogy a betegség elhúzódása nem a sebesülésnek volt a következménye, hanem azért tartott olyan so­káig, mert régóta cukorbajos vagyok, s emiatt súlyosbodott az állapotom, különben hamarabb gyógyultam volna föl. Elnök: És mikor láthatott ismét a kormány-­­zás teendőihez? Seipel: Augusztus utolsó napjaiban tértem vissza a kancellári hivatalba, attól fogva foly­tathattam régebbi tevékenységemet, elutaztam Genfbe és többé nem mutatkozott semmi kelle­metlen következmény. Elnök: Sebesülése fájdalmas volt és a gyógykezelés idején gyötrő kínokat szenvedett? Leivel: A sebesülés után nem éreztem kü­lönösebb fájdalmakat, csak az volt a kellemet­len, hogy ágyban kellett maradnom. Az elnök ezzel befejezte a volt kancellár ki­hallgatását és a közvád képviselőjéhez fordult, hogy van-e kérdése, de dr. Immendörfer, a bácsi ügyészség vezetője, nem kívánt kérdése­ket adni a tanúnak. Most felkért­ dr. Hochsinger védő s így szólt: —­­Csak egyetlenegy kérdésem volna a tanú ö kegyelmességéhez, azt szeretném kér­dezni, hogy most miképpen gondolkozik a me­rényletről és a vádlottról? . Az elnök élénken közbevágott: Kérem, ez nem ténykérdés. Seipel: Csak magáról a tettről szabad be­szélnem. Dr. Hochsitiger védő: Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy nem egészen közömbös, hogy maga a sérte­tt fél mit érez és hogyan gondol­kodik most az esetről. Seipel: Ó, kérem, nagyon szívesen válaszo­lok, ha az elnök úr megengedi...­­'. Az elnök (közbevág): Ezt a kérdést nem engedhetem feltenni, mert a tanú csak a té­nyekről nyilatkozhatik. Seipel: Kérem szépen, ahogy a bíróság el­nöke jónak látja. Én kész lettem volna vála­szolni, elnök úr, hogy a kapitányban és Aliceban két kórosan hazug ember került össze, egy északi taposó­malomba?! Nem az derül-e ki ebből, hogy a kapitányok kutya-macska-élete nem a nő nemi alkatából folyó örök jellemének, hanem hazug­ságaiknak következése, olyan hazugságoké, amelyekben nem a nő néma álnokságáé, ha­nem a kap­i­án­y folytonos hazudozásáé a vehető szólam?! A fődolog azonban mégis csak az, hogy az olyan költő, akinek általános jelentőségű mon­danivalója van a nemek harcáról, példázatá­ban vagy az átlagosnál is különb emberpárt, vagy legalább normális férfit és normális nőt szerepeltett volna. Strindberg Haláltánc­a el­lenben elfajzott, abnormis lényeket szerepeltet, szörnyeket; a gyűlölködés két beteg szörnyete­gét. Nem gigászokat, vagy ciklopszokat, hanem olyanokat, aminek Barnum ritkasági múzeu­mában voltak láthatók; olyanokat, amelyek a háromlábú emberre, a sziámi ikrekre, vagy a háromfejű és egytestű leányra emlékeztetnek. A Haláltánc és »a nemek harca«? De hiszen a Haláltánc-ban alig hallunk valamit a kapi­tány és Alice szerelmi múltjáról, arról, h­ogy hogyan kerültek össze, milyen lélekkel és test­­tel stb.; a­z életük ott kezdődik, ahol a gyűlöl­ködésük. Nem, a Haláltánc nem »a nemek harca«, csak: megfigyelések, naturalisztikus részletek két egymást gyűlölő, beteg lénynek a mindennapi életéről, két szörnyről, akiket sem­mi se láncolna egymáshoz és mégis együtt él­nek a gyűlölködés öröméért és egymás gyötré­séért. Ha éles kifejezést használna is, keveset mondana, aki így nyilatkoznék: a Haláltánc nem általános jelentőségű problémáról, csak ké­t, gyűlöletes és utálatos ember magánügyé­ről szól. Van-e vissza­taszítóbb lelki megnyilvánulás, mint a megokolhatatlan gyűlölet, a puszta rosszindulatból eredő és táplálkozó gyűlölkö­dés? Nincs, mert ez már a minden értelmesség nélkül való gonoszság, a megértés nélkül való vadság, maga a bestialitás. Ha Strindberg élete és más művei — kivált ,érdekes autobiografikus regényei — meg nem­ magyaráznák, szinte csodálatos volna az ilyen eltévelyedés. Ezen a tehetséges írón lelki be­tegség rágódott, és ez a lelki betegség — amely­nek csírája természetesen fizikumában fészkelt és amely eleinte csak lappangott, de később Strindberg, Guitry és Wegener Ha a nemek harcát akarja színpadra vinni az olyan író vagy költő, akinek gondolkodását a rögeszme még nem zavarta meg vagy akinek a képzelete nem csupa betegség, de mégis arra a konklúzióra jutott, amelyikre Schopenhauer, Weininger vagy Strindberg — tudniillik, hogy a férfi és a nő hosszú együttélése szükségkép­pen szerencsétlen és hogy a nő nemiségéből ki­folyóan a nemi vonzalomnak idővel szükség­képpen kölcsönös, bősz gyűlölködéssé kell át­változnia — mihelyt ezt a soha be nem bizonyít­ható tételt bizonyítani akarja vagy­­hogy ki­kapcsoljuk az irányzatosságot), mert ő maga olyannak látja az életet, tehát úgy akarja ezt tükrözni, hogy művéből a nézőnek vagy az ol­vasónak okvetlenül ezt a tanulságot kellessen leszűrnie: ennek az írónak vagy költőnek, ha­csak nem akar elrugaszkodni a minden emberi dologhoz szükséges logikától, feltétlenül az ál­talánosításr­a kell törekednie. Vagyis — akár a valószerűség formájában, akár jelképies­en kívánja láttatni az életet — olyan alakokat kell szerepeltetnie, akik jogosan képviselik az igazi férfit és az igazi nőt (ha úgy tetszik, a normális férfit és a normális nőt). — egy férfit és eg­y nőt kell elénk vezetnie, de olyanokat, akik egyszersmind a Férfi és a Nő megtestesülései. — Ádámot és Évát kell láttat­nia, örök alkatukban, nem bélpoklos Ádámot és tébolyodott Évát, nem degenerált férfit és beteg nőt. Mert ha elfajzott lényeken akarja demostrálgatni azt, amit általános igazságnak tart, hogyan higyjünk állításának törvénysze­rűségében?!... hogyan lehessen elfogadnunk azt, hogy amit mutogat, az nem a betegség kö­vetkezménye, hanem az örök alkat velejárója?! Sőt, ha ezt az írót vagy költőt igazi művészhez méltó becsvágy izgatja és ennek megfelelő mű­vészi érzék segíti, a lehető legszebb, legpompá­sabb emberpéldányokat kell kiválogatnia, a legnemesebb Ádámot és a legkülönb Évát, mert ha ígzy a feladat megoldása, sokkal nehezebb, viszont milyen nagyszerű siker, ha megmutat­hatja, hog­y: íme, a legderekabb férfi és a leg­tökéletesebb nő. kerültek össze és hosszú együtt­élésüknek mégis szerencsétlenné kellett válnia, és hogy olyan okokból, amelyek a nő nemi al­katából következnek, nemi vonzalmuknak idő­vel kölcsönös gyűlölködéssé kellett átváltoznia, végzetszerűen! Annyi bizonyos, hogy ennek az ambiciózus­ írónak bizonyításából ki kell rekesztenie min­dent, ami beteges jelenség, ami abnormis, tehát szörnyű, vagy ennek a nagyratörő költőnek előadásában ki kell kerülnie mindent, ami torz, ami az átlagnál kicsinyesebb, ami jelentékte­len, mellékes, a tárgytól idegen. Mert mi köze ehez a témához például annak, hogy a férfi és a nő rettenetes nyomorban élnek, a cselédjeiket nem­ tudják fizetni és délután még nem tudják, hogy este lesz-e mit vacsorálni?! Ha az író minduntalan ezt emlegeti, r­észletezi, tárgyalja, akarata ellenére nem azt bizonyítja-e, hogy a házasélet szerencsétlensége, és a hosszasan együttélő férfi és nő gyűlölködése nem a nő nemi alkatából eredő végzetszerűség, nem an­nak következése, mintha a nemi vonzalomból keletkezett szerelem tarka pillangójának idővel — a természet rendjével­ ellentétben, megfordí­tottan — vissza kellene alakulnia bábbá és báb­ból hergnóvá, hanem inkább a nyomorúság kö­vetkezése, olyan esetleges szerencsétlenség, amelyet a bőségben élők könnyen elkerül­hetnek?! • Vagy mi köze a nemek harcának problé­májához, a kicsinyes életviszonyoknak, annak, hogy Edgar kapitány és Alice, az eme­ritált­ színésznő, egy kis szigeten, kor­látolt és kicsinyeslelkű emberek között él­nek, olyan levegőben, amelyben folyton érezni a szegénység savanyú szagát, és maguk is ki­csinyes gondolkozású lények, kik mindig ki­csinyes céloknak és kicsinyes vágyaknak éltek, született vidékiek, tipikus ünnepnapi kirándu­lók, akiknek álma és életük legszebb emléke: a Kopenhágában való rövid tartózkodás?! Mind­ezzel nem azt bizonyítja-e Strindberg, hogy a kapitány és Alice szerencsétlenségében több része van szűkös életviszonyaiknak, mint egy­mással való összeköttetésüknek és szerencsét­lenségük azért hozza magával a kölcsönös gyűlölködést, mert együgyűségükben egymást okolják azért, amit az élet ,­­vagy ha úgy tet­szik: saját tehetetlenségük mért rájuk?! . Mi köze a 1.problémá­­hoz annak, hogy Alice, színésznő volt és sajnáln­a, hogy nem maradt meg annak, mi köze a tárgyhoz a férj múltjá­ban sötétlő szennyes foltoknak, más családta­gokkal való perpatvaraiknak, a vagy annak.

Next