Pesti Napló, 1930. október (81. évfolyam, 222–248. szám)

1930-10-01 / 222. szám

6 Szerda PESTI NAPLÓ 1980 ok­tóber 1 ! Afférem Briand-nal * Nem valószínű, hogy Magyarországon­­volna valaki, aki azt mondhatná, hogy ő többféle­ úton ,és módon ke­resett már pénzt, mint én. Ez semmiesetre sem hízelgő rám nézve, mert foglalkozásaimnak''sokfélesége azt bi­zonyítja, h­ogy egyikben sem­ lehettem valami nagyon kiváló. De a m­ai gyerekek előtt bátran lehet idézni pél­daként­­ az esetem­et: »Nézzétek,­­hajdanában ilyenek vol­tak a fiatalok; ha valam­i nem sikerült nekik, rögtön másba kezdtek, de létük fentartásának eszközeit okve­tetlenül kiharcolták!« Tehát Voltam 1. fuvaros kocsifelíró nyolcéves korom­ban (csak reggel öttől este nyolcig dolgoztam); 2. tégla­hordó kilencéves koromban; 3. gimnazistákat tanítottam tízéves koromtól kezdve; 4. egy végrehajtó írnoka vol­tam tizenhároméves koromban; 5. iratokat sokszorosítot­tam ügyvédek számára tizennégyéves koromban, 11. tizen­hatodik évemben unitárius hitoktató lettem (bár kato­likus voltam); 7. gyorsíró, 8. bélyegkereskedő voltam, s 0. vívóleckéket adtam, míg le nem tettem az érettségit. Azután lettem 10. újságíró, 11. részvénytársasági igaz­gató huszonegyéves koromban; majd pénzt kerestem, mint 12. róm­. kat. kisegítő kántor Fugyivásárhelyen; 13. hitelszövetkezeti vezérigazgató Budapesten; 14. ke­restem, mint családfakutató genealógus; 15. mint nyom­daigazgató; 10. feljavítottam a tőzsdén egy éven át egy azelőtt gyenge papirost; 17. voltam képkereskedő; II. nemzetközi kiáúlításrendező; 19. voltam angol tolmács; 20. Gorsjegyengedélyes Hollandiában és Spanyolország­ban; 21. hirdetéstervező; 22. tanár a világ legnagyobb egyetemén; 23. forrásszakértő a Manhattan District Court-om 24. cipészüzemet is vezettem, de 25. hentes- és mészárostzemet is dirigáltam (ehez kellett a legtöbb ész). 26. könyvkiadó is voltam, és ez volt az egyetlen mesterségem, amelyre ráfizettem, azonban 27. mint fel­ Olvasó és előadó, idegen országokban szépen kerestem. Aki nem fáradt bele (eddigi) huszonhétféle kenyér­keresetem végigolvasásába, az megállapíthatta, hogy munició­ gy­árosoktól még eddig nem­ kerestem egy Vasat Sem. (Elég sajnos!) Abban, azt teszem­, mindnyájan egyetértünk, hogyha az elsőrangú újságírók közé nem tartozom is, a magyar, német, francia, olasz, hollandi, angol és amerikai sajtóban a legutolsók közé sem szá­mítanak, mert hiszen tisztességesen megfizetik minde­nütt a munkámat, amikor néha ráérek dolgozni. Na már most, ha a sajtóban nem vagyok az utolsó ember, de viszont a muníció­gyárosoktól nem kaptam, soha egy krajcárt sem, akkor az a Monsieur Briand honnan veszi azt a határtalan vakmerőséget, mellyel a sajtót juegr vádolja, hogy a munkcia­gyárosok pénzelik?! Kicsi híján negyven év újságírói tapasztalatai állnak mögöt­tem és én egyformán tudom azt, hogy mi a sajtó és hogy mitől döglik a légy? Azonban teljes szavahihetőségemet latbavetve állíthatom, hogy a murtició-gyárosok oly szemérmetlenek, hogy a magyar sajtónak még eddig s­em adtak egy vörös krajcárt sem. Hiszen ha adtak volna, akkor a magyar újságírók is olyan jó ruhában járnának és oly kellemes életet élné­nek, mint az a több tucat Niemand, aki a francia lapok­ban mindennap kiírja a nevét nagybecsű irodalmi műve alá, mely (csupán a nevek változtatásával) mindig így sz­ól: »Pontignac hercegnő tegnap unokahúga, Sévignac grófnő tiszteletére ebédet adott, melyen jelen voltak... stb., stb.« Lehet, hogy a munició-gyárosok pénzelik a sajtót, — ha nem erre mifelénk! Monsieur Briaud, bennünket szí­veskedjék kihagyni a játékból; minket speciell (azt a bandát ,melyhez én is tartozom), csak egyedül a közönség pénzel; egy kicsit több is ránk férne, mint amennyit kapunk, de hát tudjuk mi azt jól, hogy most a közönség­nek is nagyon kevés a pénze. Hogy az újságok más országokban kapnak-e pénzt a munícióipartól vagy nem kapnak, azt én biztosan nem tudhatom, mert ez az ő dolguk. Azt azonban bát­ran állítom, hogy a közelmúltban igenis voltak poli­tikusok, államférfiak és kormányok, melyek pénzt kap­tak a muníciógyárosoktól. Ha az Egyesült Államok szenátusa ebben az ügyben vizsgálatot indítana, al­kalmasint tudna erre nézve bizonyítékokat szerezni. Az egész Amerika tudja, hogy az Egyesült Álla­mok nem azokért a buta frázisokért és hazugságokért léptek be a háborúba az antant pártján, amely frázi­sokkal »lelkesítették« az amerikai közönséget, hanem azért, a mert az antant országai az amerikai munteső­ségáraknak és hadfelszerelési iparágaknak 1917 elején már tö­bb mint tízmilliárd dollárral tartoztak. Miután nyilvánvaló volt, hogy az esetben, ha a németek győz­nek, az angolok, franciák és olaszok adósságaikat Amerikának nem tudják majd megfizetni: százezer amerikai fiatalember életének árán és rettenetes nagy költséggel Amerika, a hitelező, megmentette adósait a teljes fizetésképtelenségtől. Ez volt eddig a világnak a legnagyobb üzlete, akadt is bele Morgan meg a többi pénzfejedelem, míg az amerikai kongresszus többségét s az Egyesült Ál­lamok kormányát és elnökét a háborúba való aktív beavatkozás p­vatatlan pénzügyi szükségességéről meggyőzte. Hogy ehez a meggyőzéshez az amerikai munícióipar tisztán csak logikai érveket használt-e fel, azt­ nem tudom, de amennyire ismerem az ameri­kaiakat, ők nagyobb business-eket tisztán csak logikai­­érvekre nem igen alapítanak. Abban az esetben, ha a francia Schneider—Creuzot ágyú- és m­uníciógyár üzleti könyveit személyesen átvizsgálhatnám, alkalmasint meglátnám belőlük, hogy a francia,­­nehézipar a maga háborús propagan­dáját tisztára logikai érvekre támaszkodva folytatta-e, vagy esetleg nem vett-e igénybe némi anyagi eszkö­zöket is? Magyarországon azonban csak egy muníció­gyár volt,­­ a csepeli, Weisz Manfrédnak a vezetése alatt. Szép, nagy vállalat volt, de nem kívánnám Monsieur Briandnak, hogy annyi pénzből éljen, m­int amennyit az egész magyar sajtó együttvéve néhai Weisz Man­frédtól tudott keresni. Nekünk abszolúte ingyen kellett lelkesedni a háborúért, s amilyen pechünk volt, az ér­telmetlen emberek akkor uszítással vádoltak és ami­kor a szerkesztőségi íróasztal mellett ülve, már nem bírtuk eléggé megvédelmezni se a­ balkáni, se a fland­riai frontot, ránk fogták, hogy mi vesztettük el a hábo­rút. Hát jól van, már nem is szólunk semmit,­­ nem Ludendorff volt gyenge a stratégiában, hanem mi, és a fronton a német sereg csak azért bomlott meg, mert megmételyezte a körúti sajtó. Az ily szamárságok el­len már nincs kifogásunk. De az Istenért, Monsieur Briand, azt ne mondja, hogy mindezt nem ingyen csi­náltuk! Látta volna csak, hogy a háború végén az egész magyar sajtónak már mily kevés volt az inge. S mennyi árpalisztes kenyeret, tököt és gerszlit ettünk? Tehát ha muníció­pénzekről van szó, Monsieur Briand, akkor ne erre mifelénk tessék nézni, hane­m csak be­felé, befelé és nyugat felé ... Ilanau asszony, a Gazette du France igazgatónője sin. hadlábon védekezik a bíróság előtt. Mellette ül védője, Dominique Cellájában felakasztotta magját a halálraítélt nagykátai gyilkos (Saját tudósítónktól.) Kedden délben a pest­vidéki törvényszék gyorskocsiutcai fogházában a II. emeleten az ügyeletes fogházőr sorra járta a zárkákat. Eljutott a folyosó végére. Itt őrizték Maró Menyhértet, a nagykátai gyilkost, akit a törvényszék halálra ítélt. Óvatosan fordította meg a zárban a kulcsot, hogy megnézze, mit csinál a komor tekintetű Maró Menyhért, aki két esztendő­vel ezelőtt ötvennyolc késszúrással ölte meg az anyósát. A fogházőr megdöbbenve lépett vissza, amikor meglátta, hogy két­­méter magasban a fűtőtestre akasztva élettelenül lóg a halálra ítélt nagykátai gyilkos. Több fogházőr rohant be, hogy levágják Maró Menyhértet a kötelékről. El is vágták a nad­rágszíjat, amely egyik részén­­Járó Menyhért nyakára, másik részén pedig a fűtőtestre volt hur­kolva. Maró Menyhért élettelenül esett a­ fogházőr kanjarba. .A szomszéd Erzsébet-kórházba küldték orvosért, aki megállapította, hogy Maró Menyhért negyedórával azelőtt meghalt. 1928 tavaszán harmincéves volt Maró Meny­hért. Néhány évig együ­tt élt fiatal feleségével. Az asszony később elhagyta és visszatért az édes­anyjához. Maró heteken, hónapokon keresztül üldözte, fenyegette a feleségét, rimánkodott neki, hogy térjen vissza hozzá, de hiába volt minden, az asszony nem volt hajlandó visszatérni az urához. Maró Menyhért hangoztatta, hogy ezért m­eg fog lakolni az anyósa, mert ő az oka felesége el­h­­idegülésének. Egy napon a nagykátai mezőn meggyilkolva találták az öregasszonyt, akinek testét ötvennyolc késszúrás éktelenítette el. A csendőrség gyanúja nyomban Maró Meny­hértre irányult, aki váltig tagadta a gyilkos­ságot. A nyomozás során az áldozat összeszorí­tott markában hajszálakat találtak, amelyekről a vizsgálat kétségtelenül megállapította, hogy azok Maró Menyhért hajszálai, így bizonyult a gyilkosság .a nagykátai gaz­dálkodóra, aki fölött a pestvidéki törvényszék Marton-tanácsa ítélkezett. A bíróság gyilkosság bűntettében mondatta ki bűnösnek Maró Meny­hértet és kötél általi halálra ítélte. Maró Meny­hért fellebbezett az­ ítélet ellen, de nem nagyon bízott fellebbezésének sikerében. Amióta a halá­los ít­életet­ kihirdették előtte, 'köfftelni, szótlanul járkált az udvari körsétákon, nem beszélt fog­házőreivel sem. A legutolsó időben egyre jobban erőt vett rajta a halálfélelem, éjszakánként jaj­'gaflott's'feérfójában, látomásai voltak. Maró Meny­hért voltaképpen halálfélelemből menekült a halálba. Maró Menyhértet, mint főbenjáró bűnöst és halálraítéltet kü­lön zárkában tartották. Az ön­gyilkosság nyomán megindult vizsgálat azt is hivatva van tisztázni, hogy milyen körülmények között követhette el az öngyilkosságot, hogyan jutott nadrágszíjhoz, holott köztudomású, hogy a letartóztatottaktól minden eszközt elvesznek, amivel kárt tehetnek a­ a­bban a cellában. ­ A kávéházi asztal mellett hirtelen meghalt Kiásson Alfréd gyáros és háztulajdonos (Saját tudósítónktól.) Kora délután. Pontosabban: negy­edhárom. A s­ákóczi úti Balaton-kávéházban­ ülök. A szomszéd asztalnál ketten: egy szürkeruhás, magas­termetű úr, meg egy sötétkékruhás, jóltáplált, de két fejjel is alacsonyabb lehet, mint a másik. Beszélgetnek. Egy harmadik úr érkezik a kettőhöz. A bajusza kicsit őszül, ritkás a haja, látni, hisz keménykalapját már letette, esernyőjét is, egyébként szürke ruhát visel. Ivezet fog a kettővel, leül. Mondja, nem sokáig marad­hat, ming márt megy tovább, de azért rendel egy feketét. Addig is míg hozzak, beszélget a három úr. Hozzák a feketét, a harmadiknak. A harmadik megissza a feketét. Aztán néz. A másik kettő folytatja a beszélgetést. Vagy folytatná. A harmadik nem folytatja a beszélgetést. Csak néz. Csak néz a harmadik, a márványasztalon a karja. Néz. — Alfréd! Az Alfrédnak szólított neki felel. Az arca elsápadt. — Alfréd! Két úr felugrik, talán rosszul van a harmadik. Vizes kendőért mennek. A harmadik úr még ül, de már nem néz. S az arca kékesre változott. — Orvost, kell hivni! A­ kékruhás úr átszalad a Szentkirályi ucca leg­közelebbi házába, ahol Bókay­ tanár lakik-A kávéház népe már karéjban állja körül a har­madik urat, aki ül, fején a fehér kendővel­, a márvány­asztal mellett. Jön az ősz Bókay tanár. A harmadik úr szája kinyílott s a nyelve kifor­dult. Bókay tanár mondja: — Ez már nem él. A szomszéd márványasztalnál. A harmadik úr, aki sokáig nem maradhatott, akinek hamarosan tovább kellett volna mennie. Aki hamarosan tovább ment, at.Igen a messzire elment anélkül, h­ogy felállt volna­­, szomszédd már­ványasztal mellől. Háromnegyed háromkor ott feküdt a halott, Klassen Alfréd, gyáros és háztulajdonos, a kapualjban és várta a hullaszállítókocsit. A másik szürkeruhás úr az öccse, Klasson Gyula nyugalmazott detektívfelü­gyelő A kékruhás közös barátjuk. A kávéház népe megdöbbenve tárgyalja a dolgot Hogyisne, itt a márványasztalra könyökűvé meg­halt egy úr, aki egy perccel korábban még úgy járt be a kávéházba mint a többi és azt mondta, nincs sík ideje. A hang­ulat igen nyomott. A kávés elrendeli, hogy gyújtsák fel a lámpákat. Délután háromnegyed háromkor. Hogy elűzze a komor képet, ami eltűnt s mégis ott van! A­­régi­ kártyaszobában megkezdi munkáját a rendőri bizottság. (P. B.)

Next