Pesti Napló, 1930. október (81. évfolyam, 222–248. szám)
1930-10-01 / 222. szám
6 Szerda PESTI NAPLÓ 1980 október 1 ! Afférem Briand-nal * Nem valószínű, hogy Magyarországonvolna valaki, aki azt mondhatná, hogy ő többféle úton ,és módon keresett már pénzt, mint én. Ez semmiesetre sem hízelgő rám nézve, mert foglalkozásaimnak''sokfélesége azt bizonyítja, hogy egyikben sem lehettem valami nagyon kiváló. De a mai gyerekek előtt bátran lehet idézni példaként az esetemet: »Nézzétek,hajdanában ilyenek voltak a fiatalok; ha valami nem sikerült nekik, rögtön másba kezdtek, de létük fentartásának eszközeit okvetetlenül kiharcolták!« Tehát Voltam 1. fuvaros kocsifelíró nyolcéves koromban (csak reggel öttől este nyolcig dolgoztam); 2. téglahordó kilencéves koromban; 3. gimnazistákat tanítottam tízéves koromtól kezdve; 4. egy végrehajtó írnoka voltam tizenhároméves koromban; 5. iratokat sokszorosítottam ügyvédek számára tizennégyéves koromban, 11. tizenhatodik évemben unitárius hitoktató lettem (bár katolikus voltam); 7. gyorsíró, 8. bélyegkereskedő voltam, s 0. vívóleckéket adtam, míg le nem tettem az érettségit. Azután lettem 10. újságíró, 11. részvénytársasági igazgató huszonegyéves koromban; majd pénzt kerestem, mint 12. róm. kat. kisegítő kántor Fugyivásárhelyen; 13. hitelszövetkezeti vezérigazgató Budapesten; 14. kerestem, mint családfakutató genealógus; 15. mint nyomdaigazgató; 10. feljavítottam a tőzsdén egy éven át egy azelőtt gyenge papirost; 17. voltam képkereskedő; II. nemzetközi kiáúlításrendező; 19. voltam angol tolmács; 20. Gorsjegyengedélyes Hollandiában és Spanyolországban; 21. hirdetéstervező; 22. tanár a világ legnagyobb egyetemén; 23. forrásszakértő a Manhattan District Court-om 24. cipészüzemet is vezettem, de 25. hentes- és mészárostzemet is dirigáltam (ehez kellett a legtöbb ész). 26. könyvkiadó is voltam, és ez volt az egyetlen mesterségem, amelyre ráfizettem, azonban 27. mint fel Olvasó és előadó, idegen országokban szépen kerestem. Aki nem fáradt bele (eddigi) huszonhétféle kenyérkeresetem végigolvasásába, az megállapíthatta, hogy munició gyárosoktól még eddig nem kerestem egy Vasat Sem. (Elég sajnos!) Abban, azt teszem, mindnyájan egyetértünk, hogyha az elsőrangú újságírók közé nem tartozom is, a magyar, német, francia, olasz, hollandi, angol és amerikai sajtóban a legutolsók közé sem számítanak, mert hiszen tisztességesen megfizetik mindenütt a munkámat, amikor néha ráérek dolgozni. Na már most, ha a sajtóban nem vagyok az utolsó ember, de viszont a muníciógyárosoktól nem kaptam, soha egy krajcárt sem, akkor az a Monsieur Briand honnan veszi azt a határtalan vakmerőséget, mellyel a sajtót juegr vádolja, hogy a munkciagyárosok pénzelik?! Kicsi híján negyven év újságírói tapasztalatai állnak mögöttem és én egyformán tudom azt, hogy mi a sajtó és hogy mitől döglik a légy? Azonban teljes szavahihetőségemet latbavetve állíthatom, hogy a murtició-gyárosok oly szemérmetlenek, hogy a magyar sajtónak még eddig sem adtak egy vörös krajcárt sem. Hiszen ha adtak volna, akkor a magyar újságírók is olyan jó ruhában járnának és oly kellemes életet élnének, mint az a több tucat Niemand, aki a francia lapokban mindennap kiírja a nevét nagybecsű irodalmi műve alá, mely (csupán a nevek változtatásával) mindig így szól: »Pontignac hercegnő tegnap unokahúga, Sévignac grófnő tiszteletére ebédet adott, melyen jelen voltak... stb., stb.« Lehet, hogy a munició-gyárosok pénzelik a sajtót, — ha nem erre mifelénk! Monsieur Briaud, bennünket szíveskedjék kihagyni a játékból; minket speciell (azt a bandát ,melyhez én is tartozom), csak egyedül a közönség pénzel; egy kicsit több is ránk férne, mint amennyit kapunk, de hát tudjuk mi azt jól, hogy most a közönségnek is nagyon kevés a pénze. Hogy az újságok más országokban kapnak-e pénzt a munícióipartól vagy nem kapnak, azt én biztosan nem tudhatom, mert ez az ő dolguk. Azt azonban bátran állítom, hogy a közelmúltban igenis voltak politikusok, államférfiak és kormányok, melyek pénzt kaptak a muníciógyárosoktól. Ha az Egyesült Államok szenátusa ebben az ügyben vizsgálatot indítana, alkalmasint tudna erre nézve bizonyítékokat szerezni. Az egész Amerika tudja, hogy az Egyesült Államok nem azokért a buta frázisokért és hazugságokért léptek be a háborúba az antant pártján, amely frázisokkal »lelkesítették« az amerikai közönséget, hanem azért, a mert az antant országai az amerikai muntesőségáraknak és hadfelszerelési iparágaknak 1917 elején már több mint tízmilliárd dollárral tartoztak. Miután nyilvánvaló volt, hogy az esetben, ha a németek győznek, az angolok, franciák és olaszok adósságaikat Amerikának nem tudják majd megfizetni: százezer amerikai fiatalember életének árán és rettenetes nagy költséggel Amerika, a hitelező, megmentette adósait a teljes fizetésképtelenségtől. Ez volt eddig a világnak a legnagyobb üzlete, akadt is bele Morgan meg a többi pénzfejedelem, míg az amerikai kongresszus többségét s az Egyesült Államok kormányát és elnökét a háborúba való aktív beavatkozás pvatatlan pénzügyi szükségességéről meggyőzte. Hogy ehez a meggyőzéshez az amerikai munícióipar tisztán csak logikai érveket használt-e fel, azt nem tudom, de amennyire ismerem az amerikaiakat, ők nagyobb business-eket tisztán csak logikaiérvekre nem igen alapítanak. Abban az esetben, ha a francia Schneider—Creuzot ágyú- és muníciógyár üzleti könyveit személyesen átvizsgálhatnám, alkalmasint meglátnám belőlük, hogy a francia,nehézipar a maga háborús propagandáját tisztára logikai érvekre támaszkodva folytatta-e, vagy esetleg nem vett-e igénybe némi anyagi eszközöket is? Magyarországon azonban csak egy muníciógyár volt, a csepeli, Weisz Manfrédnak a vezetése alatt. Szép, nagy vállalat volt, de nem kívánnám Monsieur Briandnak, hogy annyi pénzből éljen, mint amennyit az egész magyar sajtó együttvéve néhai Weisz Manfrédtól tudott keresni. Nekünk abszolúte ingyen kellett lelkesedni a háborúért, s amilyen pechünk volt, az értelmetlen emberek akkor uszítással vádoltak és amikor a szerkesztőségi íróasztal mellett ülve, már nem bírtuk eléggé megvédelmezni se a balkáni, se a flandriai frontot, ránk fogták, hogy mi vesztettük el a háborút. Hát jól van, már nem is szólunk semmit, nem Ludendorff volt gyenge a stratégiában, hanem mi, és a fronton a német sereg csak azért bomlott meg, mert megmételyezte a körúti sajtó. Az ily szamárságok ellen már nincs kifogásunk. De az Istenért, Monsieur Briand, azt ne mondja, hogy mindezt nem ingyen csináltuk! Látta volna csak, hogy a háború végén az egész magyar sajtónak már mily kevés volt az inge. S mennyi árpalisztes kenyeret, tököt és gerszlit ettünk? Tehát ha muníciópénzekről van szó, Monsieur Briand, akkor ne erre mifelénk tessék nézni, hanem csak befelé, befelé és nyugat felé ... Ilanau asszony, a Gazette du France igazgatónője sin. hadlábon védekezik a bíróság előtt. Mellette ül védője, Dominique Cellájában felakasztotta magját a halálraítélt nagykátai gyilkos (Saját tudósítónktól.) Kedden délben a pestvidéki törvényszék gyorskocsiutcai fogházában a II. emeleten az ügyeletes fogházőr sorra járta a zárkákat. Eljutott a folyosó végére. Itt őrizték Maró Menyhértet, a nagykátai gyilkost, akit a törvényszék halálra ítélt. Óvatosan fordította meg a zárban a kulcsot, hogy megnézze, mit csinál a komor tekintetű Maró Menyhért, aki két esztendővel ezelőtt ötvennyolc késszúrással ölte meg az anyósát. A fogházőr megdöbbenve lépett vissza, amikor meglátta, hogy kétméter magasban a fűtőtestre akasztva élettelenül lóg a halálra ítélt nagykátai gyilkos. Több fogházőr rohant be, hogy levágják Maró Menyhértet a kötelékről. El is vágták a nadrágszíjat, amely egyik részénJáró Menyhért nyakára, másik részén pedig a fűtőtestre volt hurkolva. Maró Menyhért élettelenül esett a fogházőr kanjarba. .A szomszéd Erzsébet-kórházba küldték orvosért, aki megállapította, hogy Maró Menyhért negyedórával azelőtt meghalt. 1928 tavaszán harmincéves volt Maró Menyhért. Néhány évig együtt élt fiatal feleségével. Az asszony később elhagyta és visszatért az édesanyjához. Maró heteken, hónapokon keresztül üldözte, fenyegette a feleségét, rimánkodott neki, hogy térjen vissza hozzá, de hiába volt minden, az asszony nem volt hajlandó visszatérni az urához. Maró Menyhért hangoztatta, hogy ezért meg fog lakolni az anyósa, mert ő az oka felesége elhidegülésének. Egy napon a nagykátai mezőn meggyilkolva találták az öregasszonyt, akinek testét ötvennyolc késszúrás éktelenítette el. A csendőrség gyanúja nyomban Maró Menyhértre irányult, aki váltig tagadta a gyilkosságot. A nyomozás során az áldozat összeszorított markában hajszálakat találtak, amelyekről a vizsgálat kétségtelenül megállapította, hogy azok Maró Menyhért hajszálai, így bizonyult a gyilkosság .a nagykátai gazdálkodóra, aki fölött a pestvidéki törvényszék Marton-tanácsa ítélkezett. A bíróság gyilkosság bűntettében mondatta ki bűnösnek Maró Menyhértet és kötél általi halálra ítélte. Maró Menyhért fellebbezett az ítélet ellen, de nem nagyon bízott fellebbezésének sikerében. Amióta a halálos ítéletet kihirdették előtte, 'köfftelni, szótlanul járkált az udvari körsétákon, nem beszélt fogházőreivel sem. A legutolsó időben egyre jobban erőt vett rajta a halálfélelem, éjszakánként jaj'gaflott's'feérfójában, látomásai voltak. Maró Menyhért voltaképpen halálfélelemből menekült a halálba. Maró Menyhértet, mint főbenjáró bűnöst és halálraítéltet külön zárkában tartották. Az öngyilkosság nyomán megindult vizsgálat azt is hivatva van tisztázni, hogy milyen körülmények között követhette el az öngyilkosságot, hogyan jutott nadrágszíjhoz, holott köztudomású, hogy a letartóztatottaktól minden eszközt elvesznek, amivel kárt tehetnek a abban a cellában. A kávéházi asztal mellett hirtelen meghalt Kiásson Alfréd gyáros és háztulajdonos (Saját tudósítónktól.) Kora délután. Pontosabban: negyedhárom. A sákóczi úti Balaton-kávéházban ülök. A szomszéd asztalnál ketten: egy szürkeruhás, magastermetű úr, meg egy sötétkékruhás, jóltáplált, de két fejjel is alacsonyabb lehet, mint a másik. Beszélgetnek. Egy harmadik úr érkezik a kettőhöz. A bajusza kicsit őszül, ritkás a haja, látni, hisz keménykalapját már letette, esernyőjét is, egyébként szürke ruhát visel. Ivezet fog a kettővel, leül. Mondja, nem sokáig maradhat, ming márt megy tovább, de azért rendel egy feketét. Addig is míg hozzak, beszélget a három úr. Hozzák a feketét, a harmadiknak. A harmadik megissza a feketét. Aztán néz. A másik kettő folytatja a beszélgetést. Vagy folytatná. A harmadik nem folytatja a beszélgetést. Csak néz. Csak néz a harmadik, a márványasztalon a karja. Néz. — Alfréd! Az Alfrédnak szólított neki felel. Az arca elsápadt. — Alfréd! Két úr felugrik, talán rosszul van a harmadik. Vizes kendőért mennek. A harmadik úr még ül, de már nem néz. S az arca kékesre változott. — Orvost, kell hivni! A kékruhás úr átszalad a Szentkirályi ucca legközelebbi házába, ahol Bókay tanár lakik-A kávéház népe már karéjban állja körül a harmadik urat, aki ül, fején a fehér kendővel, a márványasztal mellett. Jön az ősz Bókay tanár. A harmadik úr szája kinyílott s a nyelve kifordult. Bókay tanár mondja: — Ez már nem él. A szomszéd márványasztalnál. A harmadik úr, aki sokáig nem maradhatott, akinek hamarosan tovább kellett volna mennie. Aki hamarosan tovább ment, at.Igen a messzire elment anélkül, hogy felállt volna, szomszédd márványasztal mellől. Háromnegyed háromkor ott feküdt a halott, Klassen Alfréd, gyáros és háztulajdonos, a kapualjban és várta a hullaszállítókocsit. A másik szürkeruhás úr az öccse, Klasson Gyula nyugalmazott detektívfelügyelő A kékruhás közös barátjuk. A kávéház népe megdöbbenve tárgyalja a dolgot Hogyisne, itt a márványasztalra könyökűvé meghalt egy úr, aki egy perccel korábban még úgy járt be a kávéházba mint a többi és azt mondta, nincs sík ideje. A hangulat igen nyomott. A kávés elrendeli, hogy gyújtsák fel a lámpákat. Délután háromnegyed háromkor. Hogy elűzze a komor képet, ami eltűnt s mégis ott van! Arégi kártyaszobában megkezdi munkáját a rendőri bizottság. (P. B.)