Pesti Napló, 1932. május (83. évfolyam, 96–118. szám)
1932-05-01 / 96. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1932 május 1 42 Az állattartás letörése írta: Serényi Gusztáv Nem tudom, mi lesz az idei állat összeírás eredménye, de bizonyos, hogy nem lesz biztató. 1930-ban marhából 1.78, sertésből 2.36, juhból 1.46 millió, lóból 860.000 darab volt az országban, ami a súlyátlagok szerint számítva, közel 12 millió mázsa húst jelentett az ország mezőgazdasági vagyonában. Ez a vagyon az egyes megyékből már beérkezett adatok szerint legalább 20%-kal csökkent s miután a nagybirtok kezdi leépíteni üzemét, kiárusítani állatállományát, az őstermelő Magyarország 1—2 év alatt szégyenszemre még hús- és zsírbehozatalra is rászorulhat! Miután az állatkivitel kapui le vannak zárva, a belföldön folyik a hús elpocsékolása. Most jött hír Biharból, hogy ott leütik a juhokat, húsukat megetetik a disznókkal, sőt elássák, tehát csak a bőr csekély értéke marad meg. Így folyik állatállományunk depekorációja. Pedig már amúgy is mélyen voltunk amaz állatlétszám nívója alatt, amit békében a mai Magyarország területén összeszámoltak. Ereky Károly érdekes adatai világítottak rá a minap a hús és a zsír mai helyzetére. 1930-ban az élőállat és állati termékek kivitele még 200 millió pengő volt é s ez tavaly felére esett- Az idén tovább tartott a hanyatlás és egy év alatt 70%-kal estünk vissza. A marha előtt, Ausztria, a sertés előtt Csehszlovákia kapui záródtak le és a külső piacok arányában a belső piacok is hűdösben vannak, mert míg Budapest forgalma marhában azelőtt 300 000 darab volt és a budapesti élőállatvásáron a háború előtt 450 millió pengő volt a forgalom, ezek a számok 1930-ban 63 ezer marhára, hús- és zsírforgalmunk 82 millióra esett le. Csehszlovákia ipari válsága — amely két hónap alatt akkora zuhanást eredményezett az ottani közgazdaságban, mint amennyit mi egy év alatt tettünk m meg a lejtőn — még további romlást eredményez. Ugyancsak hatással lesz kivitelünkre Dollfus osztrák földművelésügyi miniszternek az az intézkedése, hogy másfélszázalékos kölcsönöket ad azoknak a gazdáknak, akik berendezkednek állatszaporításra és hizlalásra, s így előmozdítják a magyarországi és balkáni kivitel letörését. Igaz, hogy ennek egy feltétele van: hogy Magyarország, Románia és Jugoszlávia továbbra is folytassák azt a naiv politikát, hogy takarmányukat olcsón, egymással konkurrálva viszik ki Ausztriába és Csehszlovákiába és ott a helyi hizlalást lehetővé teszik. A nemrég megnyílt német piacon sem kaptunk rést újabb értékesítésre, s a költségek levonása után csak 21 fillér maradt az exportőrnek olyan állatokért, amelyek felnevelése itthon kilónként 80—100 fillérbe belekerült! A katasztrófa tehát itt ólálkodik istállóink és óljaink körül. Hamarosan alig lesz valami ára a marhának és mégsem sietünk cselekedni, hogy a mezőgazdaságot megmenthessük. Kormányunk nem mérlegeli, hogy mi lesz a következménye annak, ha a kisgazdaságok, amelyek az állattartásban 70—80%-kal érdekelve vannak a rossz értékesítésben, nem tudnak eladni, pénzt szerezni, vásárolni, törleszteni, adót fizetni... Egy pillantás a statisztikába, megmutatja, hogy a kisbirtokon egy hold kultúrterületre 316 pengő üzemtőke esik és ebből iS pengőt képvisel az állattőke! Ugyancsak holdanként 122 pengő nyers készpénzből a kisgazda 93 pengőt állatértékesítésből szerez. Az utóbbi számban a marhából eredő bevétel 60, a sertés 16 pengővel szerepel. Azt sem fontolja meg a kormány, hogy ha nincs az állatnak ára, mennyire megdrágul a természetes trágya, ugyanakkor,amidőn a műtrágyafogyasztás minimálisra csökken. Messzemenő gazdasági, sőt politikai következményei lesznek tehát a közeli években az állatértékesítés letörésének, őstermelő és állattartó országot, amilyen mi vagyunk, súlyos megrázkódtatások érhetnek e bajok folytán. Mégsem látjuk sehol azt az erélyes varázsvesszőt, amely segítene a lezárt szomszédpiacok megnyitásában! Még mindig úgy folynak a külkereskedelmi tárgyalások, hogy előbb kerül sorra például a szén, a cement, a vas, a textil érdeke, pedig egy agrárország »boldogsága« azzal függ össze, hogyan tud a gazda termelni és értékesíteni? El kell készülve lennünk rá, hogy a külföldön tovább folytatódik az önellátási lendület és a gazdasági válság okozta fogyasztási csökkenés. Vagyis egyre kevesebb és kevesebb lesz a kivitelünk, több és több állat szorul a belföldi piacokra. 1925-ben a belföldi piacokon 493.000 marha, 265.000 sertés, 215 000 ló kelt el. Ezek a számok meg fognak duzzadni. De hogy a belső piac se funkcionálhasson, itt is egyre-másra keletkeznek az újabb költségek és korlátozások. Minden városönálló vámterülettel kezd átalakulni, ahová csak külön szerződésekkel és költségekkel juthat el a tenyésztő. Éber Antal éppen ezen a héten mutatott rá Budapest új vámszabályzataira, amelyek ép olyan károsak a magyar gazda útjában, mint hogyha ezeket a külföld emelné. E költségek következménye az, hogy — mint a Sertéskereskedők Egyesületének évi jelentéséből olvasom — a budapesti nagyvágók 2 millió pengős évi forgalom után közel 500.000 pengőt, majdnem az egész forgalmi érték 24%-át állami és városi költségekre adták le. Ezeknek a következménye az, hogy ha a gazda Hajdú megyében elad egy 150 kilós marhát 60 pengőért, a költségek levonása után csake 18,59 pengő marad meg, mint az állatár tiszta feleslege Egy hathetes borjú, amely 20 pengőért kapható, a költségek folytán 45 pengőért kerül a fogyasztóhoz. Egy 80 pengős marha 30 pengőre drágul a fogyasztóig, mert 130 pengőt visznek el belőle az adók és egyéb kiadások. A vasúti tarifa is elviselhetetlen. Egy vágón marha, ami 10—12 darab állatból áll, 400 pengőért utazik az ország széleiről Budapestre, úgy hogy ha lábon hajtják föl, még akkor is kisebb lenne a költség, ha 1—2 darab elhull belőle! A mai helyzet oda fog vezetni, hogy újból marhacsordák fognak járni az országutakon, amelyek 5— 6 nap alatt érnek fel Budapestre. Ki fog alakulni a régi országúti romantika, legelőkkel, karámokkal, pihenőcsárdákkal, s talán még a régi betyárvilág is fel fog éledni a kihasználható helyzet láttára. A kultúra, a vonat így lassanként fölöslegessé válik. A haladás filmje, amely szédítően futott előre szemünk előtt — most viszszafelé fog csavarodni a múlt század hatvanas és hetvenes évei felé... Senkinek nem jut eszébe, hogy a teherforgalomban is be lehetne vezetni valami kis könnyítést a »filléres gyors« mintájára, hogy az élet és a mozgás újabb lehetőséget kapjon a megdermedni készülő ország forgalmában. Le kellene számolni a devizakorlátozással is! Most alakult meg egy »devizatanács« (a gombamódra szaporodó többi tanács mellé), amelynek összetételében igen derék emberek vannak. Hiányzik azonban ebből a szaktanácsadó szervből éppen a legfontosabb termelői, kere,\' ' edői, hús-, zsír-, bőr-, faggyú-, stb. érdekeltség. Ezekkel a látszatbizottságokkal már el van telve a mezőgazdaság. Aktív, cselekvő tanácsadó szervek kellenének, egy központi adatértékesítési szaktanács, amely ennek a kérdésnek a piaccal, a fuvarral, a belső és külső terhekkel, a pénzügyi korlátozásokkal, a kontingensek felosztásával járó összes kérdéseit egységesen irányítaná! Ennek a bizottságnak volna feladata kutatni, hogy a pengő sérelme nélkül (például zárolt pengővel) hogyan lehetne megoldani a mai feszültséget, amely már-már forradalmi jelenségekkel fenyeget a falvakban. Gazdasors és választójog A magyar kisgazda, ez a különben erős, egészséges testű és lelkű nép ma megtörve, csüggedten vonszolja sorsát Megmozdult alatta a föld. Űzött vadként, elcsigázott testtel, meggyötört lélekkel, roncsolt idegzettel, réveteg szemmel néz körül. Hova lett a nyugalma, vagyona, vetése gyümölcsét Éjt nappallá téve dolgozott, szenvedett takarékoskodott, adózott és mégis hol áll most! Tíz esztendő óta mindenki őt simogatta, dédelgette, minden, ami történt, látszólag érette történt. Neki nyújtottuk a traktorhitelt, a zöldhitelt, a műtrágyahitelt. . A drága tenyészállatokat, fajmarhákat az ő boldogulásának hangoztatásával varrták a nyakába, a hízlalási hitel is az ő javát szolgálta. Intenzív gazdálkodásra ösztönözték. Belebódult a sok »Többet termelj! Jobbat termelj!« jelszavakba. És hová jutott! A pusztulásba. Szétmállott a híres, sokat hangoztatott szikla és a magyar gazda megáll vagyonának roncsai fölött és gondolkodik. Hogy lehet hogy annyi üdvös rendelet mind hiába volt! Ma minden recseg, ropog körülötte. Vagyonából kiforgatva, mindinkább rájön, hogy az a soksegítsége, mellyel sorsán könnyíteni igyekeztek, nem volt se célszerű, se őszinte. Ma már tudja, hogy a műtrágyahitel, traktorhitel a gyáraknak használt. A fajállatok szétosztása meg másoknak. Mindezt tálcán vitték elébe. Kölcsönadták. A kölcsön igénybevétele óta a legtöbbször már visszafizette a tőkét kamatban, de a tartozása még mindig fennáll és ma tíz tehenet, vagy ötven borjút kellene eladnia a vásáron, hogy egy akkori fajtehén árát fedezze. Ma nyolc fillérért adja el a fajtehén tejét! Barázdákat szántott a gond a kisgazda arcára. Pokol az élete, reménytelen a jövője. Tehet-e róla, hogy adósságba keveredett! Mentségére álljon itt Széchenyi néhány sora: »Adósságokat bizonyos esetekben nem csinálni éppen olyan céltalan, lehet mondani esztelen, amily céltalan és esztelen adósságokba keveredni minden ok és haszon nélkül.« Mindenki tudja, hogy ezen idézet második része nem vonatkozhatik a magyar kisgazdára, de talál az első rész. És minden gondja, szenvedése, dacára a magyar gazda mégsem destruktív, mégsem »felforgató«, mégsem kellene félteni a titkos választójogtól. Ma sem akar mást, termelni, dolgozni, hagyják hogy becsületes és kitartó munkásságának gyümölcsét lássa. Kormányférfiak, urak, politikusok, akik odafönn az ország hajójának kormánykerekénél ülnek, mentsék meg ezt az értékes társadalmi osztályt, mert valóban ez képezi a nemzet fundamentumát! Ezt az osztályt kell újra fogyasztóképessé tenni. Ha a történelmet lapozgatjuk, nagy hasonlóságot találunk kisgazdáink mai helyzete és a régi görög kisbirtokosok helyzete között, melyben azokat Solon, majd Perikies találta. Azt mondja a krónika, hogy a kisiparosok, kisbirtokosok, bérlők és napszámosok az uzsorások kezére kerültek, akik még 18%-ot is szedtek tőlük. Nem-e fizetett még nem is olyan régen helyenként a magyar kisgazda is ennyit! És jött Soron és az ő bölcs törvényeivel, demokratikus kormányzásával megszabadította az adósságban vergődőket. Mindenkinek, aki kenyerét meg tudta keresni, magát és családját el tudta tartani, szavazati jogot adott, de elvette azt azoktól, akiket élhetetlenségük, dologtalanságuk, henyélésük miatt másoknak kellett eltartani. Szigorúan büntette azt, aki szavazatát áruba bocsátotta. Perikies alatt volt a legteljesebb a demokrácia Görögországban és tudjuk, hogy ez az időszak volt Görögország fénykora. Több demokráciát kérünk tehát. Titkos választójogot kell adni a kisgazdának is. Megérett rá. Aki ennek ellensége, vagy nem ismeri a magyar kisgazdát, vagy csak a saját érdekeit tekinti, szemben a haza érdekeivel. A titkos választójogtól azok félnek, akik nem akarnak új gazdaságpolitikát hanem fenn akarják tartani a régit, amely hibás és önző volt, amely túlzott pénzszűkével még nyomorúságosabbá teszi a mezőgazdaság helyzetét. A gazdavagyon ezért csúszik át a hitelezők vagyonába. A kevés pénz elszegényülést, a sok pénz spekulációt jelent. Mi a középutat akarjuk, de ezt az érdekellentétek csatájában csak az biztosítja, ha a népnek is van beleszólása a gazdasági politikába. Ezért kell a titkos választójog. D. Nagy István Homokszentgyörgy A föld és az Hiúság A Pesti Naplóban olvastam egy cikket Serényi Gusztávtól »Segítsen a föld« címmel, amely a magyar ifjúság, a magyar jövő megélhetési feltételeit kutatva, a magyar földre bukkant ki. Megrójja a cikk a politikai pártokat, hogy nem foglalkoznak az ifjúság kérdéseivel! Legyen szabad megjegyeznem, hogy a független kisgazdapárt szabolcs vármegyei csoportja a legsürgősebb tennivalók tekintetében felirattal fordult a kormányzó úrhoz, amely felirat 12-ik pontjában rámutatott az ifjúsági problémák megoldására is. Tette ezt akkor, amidőn más tényezők kerülgetik a földkérdést mint a forró kását Az ifjúsági probléma nemcsak a szellemi, kereskedelmi, ipari pályán felnevelt ifjúság elhelyezkedésének égető kérdése, hanem a mezőgazdasági pályán dolgozó hivatásos ifjúságnak is ugyanolyan fontosságú életkérdése. A mai szomorú állapotok között ép a mezőgazdasági osztály tagjaiból nevelt, közép- és főiskolát végzett ifjak,, valamint a kereskedelem és ipar megfelelő előiskoláit elvégző ifjak száma rettentően nagy. Elhelyezkedést nem találva, visszaözönlenek a mezőgazdaság sáncaiba. Ezenkívül a mezőgazdasági munkásságnak sincs megfelelő levezetése. Hisz emlékszünk rá, hogy éveken keresztül a magyar mezőgazdasági munkásexportot ontottuk a világba, most a külföldi magyar emberexport előtt is lecsukták a kapukat. Kétségtelen tény, hogy minden magyart rövid időn belül a magyar föld kell, hogy eltartson, mert a kereskedelmi, ipari, szellemi pályákon legkönnyebb elérni a túlprodukciót. A jövő nemzedékből aránylag nagyon kevesen számíthatnak arra, hogy az elhelyezkedést a földön kívül tudják maguknak biztosítani. Aki ezen a problémán töri fejét, előbb-utóbb rájön arra, hogy más megoldási mód lehetetlen, mint a magyar földnek birtokpolitikai szempontból olyan állapotba való hozása, hogy minden magyart tehetsége szerint eltartson. Ma ez rendkívül nehéz, törvényes korlátokba ütközik. Ha azonban mi az angol példát követjük, amely a nagy politikai felfordulásokat mindig célszerű gazdaságpolitikai megoldásokkal keresztezte, abban az esetben a magyar földbirtokosok és földtulajdonosok azon részét, amely ebben a kérdésben rendkívül nagy birtokai folytán érdekelve van, — fel kell hívjuk arra, hogy önkéntes önfeláldozással oldja meg ezen problémát. Lássák be a hitbizományok, a nagy egyházi birtokosok, hogy a végcél a magyar nép fentartása csak úgy érhető el, ha magyar földön megélhetést biztosítanak minden magyar számára. Dolgozzanak ki a szövetkezeti termelésre és a szövetkezeti telepítésekre nagy koncepciójú terveket, úgyhogy a magyar föld azt megbízja. A felszaporodott s a földhöz visszautalt magyar ifjúság munkaalkalmat találhatna ebben a telepítésben. Nemcsak a mezőgazdasági kérdés oldódna meg így, de megoldódna sok más problémája is a nemzetnek. A telepítések új falvak alapításával, a falvak alapítása új közigazgatással, új bírósággal, új egészségügyi intézméményekkel, új kereskedelemmel, új iparral járna, melyek új és új elhelyezkedési lehetőséget szolgáltatnának. Itt van a magyar jövő kérdése eltemetve. Csináljunk ennek az átalakulásnak propagandát, szeretettel, meggyőződéssel, gazdasági viszonyok adta kényszerítéssel anélkül, hogy a törvényes rendet, a tulajdonjogot megsértenék. Oldja meg ezt a kérdést a politika, serkentse erre a kormányt- Sokkal jobb, ha elébe vágnak a szükségletnek, mintha a kényszerhelyzet fogja megvalósítani azt ami az ifjúság életérdeke. Dr. Nánássy Imre (Nyíregyháza)