Pesti Napló, 1932. május (83. évfolyam, 96–118. szám)

1932-05-01 / 96. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1932 május 1 42 Az állattartás letörése írta: Serényi Gusztáv Nem tudom, mi lesz az idei állat összeírás eredménye, de bizonyos, hogy nem lesz biztató. 1930-ban marhából 1.78, sertésből 2.36, juhból 1.46 millió, lóból 860.000 darab volt az országban, ami a súlyátlagok szerint számítva, közel 12 millió mázsa húst jelentett az ország mezőgazdasági va­gyonában. Ez a vagyon az egyes megyékből már beérkezett adatok szerint legalább 20%-kal csök­kent s miután a nagybirtok kezdi leépíteni üze­mét, kiárusítani állatállományát, az őstermelő Magyarország 1—2 év alatt szégyenszemre még hús- és zsírbehozatalra is rászorulhat! Miután az állatkivitel kapui le vannak zárva­, a belföldön folyik a hús elpocsé­kolása. Most jött hír Biharból, hogy ott leütik a juhokat, húsukat megetetik a disznókkal, sőt elássák, tehát csak a bőr csekély értéke marad meg. Így folyik állat­állományunk depekorációja. Pedig már amúgy is mélyen voltunk amaz állatlétszám nívója alatt, amit békében a mai Magyarország területén össze­számoltak. Ereky Károly érdekes adatai világítottak rá a minap a hús és a zsír mai helyzetére. 1930-ban az élőállat és állati termékek kivitele még 200 millió pengő volt é s ez tavaly felére esett- Az idén tovább tartott a hanyatlás és egy év alatt 70%-kal estünk vissza. A marha előtt, Ausztria, a sertés előtt Csehszlovákia kapui záródtak le és a külső piacok arányában a belső piacok is hűdösben van­nak, mert míg Budapest forgalma marhában azelőtt 300 000 darab volt és a budapesti élőállat­vásáron a háború előtt 450 millió pengő volt a forgalom, ezek a számok 1930-ban 63 ezer marhára, hús- és zsírforgalmunk 82 millióra esett le. Csehszlovákia ipari válsága — amely két hónap alatt akkora zuhanást eredményezett az ottani köz­gazdaságban, mint amennyit mi egy év alatt tettünk m meg a lejtőn — még további romlást eredményez. Ugyancsak hatással lesz kivitelünkre Dollfus osztrák földművelésügyi miniszternek az az intézkedése, hogy másfélszázalékos kölcsönöket ad azoknak a gazdáknak, akik berendezkednek állatszaporításra és hizlalásra, s így előmozdítják a magyarországi és balkáni kivitel letörését. Igaz, hogy ennek egy feltétele van: hogy Magyarország, Románia és Jugoszlávia továbbra is folytassák azt a naiv politikát, hogy takarmányukat olcsón, egymással konkurrálva viszik ki Ausztriába és Csehszlovákiába és ott a helyi hizlalást lehetővé teszik. A nemrég megnyílt német piacon sem kaptunk rést újabb értékesítésre, s a költségek levonása után csak 21 fillér maradt az exportőrnek olyan állatokért, amelyek felnevelése itthon kilónként 80—100 fillérbe belekerült! A katasztrófa tehát itt ólálkodik istállóink és óljaink körül. Hamarosan alig lesz valami ára a marhának és mégsem sietünk cselekedni, hogy a mezőgazdaságot megmenthessük. Kormányunk nem mérlegeli, hogy mi lesz a következménye annak, ha a kisgazdaságok, ame­lyek az állattartásban 70—80%-kal érdekelve vannak a rossz értékesítésben, nem tudnak eladni, pénzt szerezni, vásárolni, törleszteni, adót fizetni... Egy pillantás a statisztikába, megmutatja, hogy a kisbirtokon egy hold kultúrterületre 316 pengő üzemtőke esik és ebből iS pengőt képvisel az állat­tőke! Ugyancsak holdanként 122 pengő nyers készpénzből a kisgazda 93 pengőt állatérté­kesítésből szerez. Az utóbbi számban a marhából eredő bevétel 60, a sertés 16 pengővel szerepel. Azt sem fon­tolja meg a kormány, hogy ha nincs az állatnak ára, mennyire megdrágul a természetes trágya, ugyanakkor,­­amidőn a műtrágyafogyasztás minimálisra csökken. Messzemenő gazdasági, sőt politikai következményei lesznek tehát a közeli években az állatértékesítés le­törésének, őstermelő és állattartó országot, amilyen mi vagyunk, súlyos megrázkódtatások érhetnek e bajok folytán. Mégsem látjuk sehol azt az erélyes varázs­vesszőt, amely segítene a lezárt szomszédpiacok meg­nyitásában! Még mindig úgy folynak a külkereske­delmi tárgyalások, hogy előbb kerül sorra például a szén, a cement, a vas, a textil érdeke,­­ pedig egy agrárország »boldogsága« azzal függ össze, hogyan tud a gazda termelni és értékesíteni? El kell készülve lennünk rá, hogy a külföldön tovább folytatódik az önellátási lendület és a gazdasági válság okozta fo­gyasztási csökkenés. Vagyis egyre kevesebb és keve­sebb lesz a kivitelünk, több és több állat szorul a bel­földi piacokra. 1925-ben a belföldi piacokon 493.000 marha, 265.000 sertés, 215 000 ló kelt el. Ezek a számok meg fognak duzzadni. De hogy a belső piac se funk­cionálhasson, itt is egyre-másra keletkeznek az újabb költségek és korlátozások. Minden város­­önálló vám­területtel kezd átalakulni, ahová csak külön szerződé­sekkel és költségekkel juthat el a tenyésztő. Éber Antal éppen ezen a héten mutatott rá Budapest új vámszabályzataira, amelyek ép olyan károsak a ma­gyar gazda útjában, mint hogyha ezeket a külföld emelné. E költségek következménye az, hogy — mint a Sertés­kereskedők Egyesületén­ek évi jelentéséből olvasom — a budapesti nagyvágók 2 millió pengős évi forgalom után közel 500.000 pengőt, majdnem az egész forgalmi ér­ték 24%-át állami és városi költségekre adták le. Ezek­nek a következménye az, hogy ha a gazda Hajdú megyé­ben elad egy 150 kilós marhát 60 pengőért, a költségek levonása után csake 18,59 pengő marad meg, mint az ál­latár tiszta feleslege Egy hathetes borjú, amely 20 pengőért kapható, a költségek folytán 45 pengőért kerül a fogyasztóhoz. Egy 80 pengős marha 30 pengőre drágul a fogyasztóig, mert 130 pengőt visznek el belőle az adók és egyéb kiadások. A vasúti tarifa is elviselhetetlen. Egy vágón marha, ami 10—12 darab állatból áll, 400 pengőért utazik az or­szág széleiről Budapestre, úgy hogy ha lábon hajtják föl, még akkor is kisebb lenne a költség, ha 1—2 darab elhull belőle! A mai helyzet oda fog vezetni, hogy újból marhacsordák fognak járni az országutakon, amelyek 5— 6 nap alatt érnek fel Budapestre. Ki fog alakulni a régi országúti romantika, legelőkkel, karámokkal, pihenő­csárdákkal, s talán még a régi betyárvilág is fel fog éledni a kihasználható helyzet láttára. A kultúra, a vo­nat így lassanként fölöslegessé válik. A haladás filmje, amely szédítően futott előre szemünk előtt — most visz­szafelé fog csavarodni a múlt század hatvanas és het­venes évei felé... Senkinek nem jut eszébe, hogy a teherforga­lomban is be lehetne vezetni valami kis könnyí­tést a »filléres gyors« mintájára, hogy az élet és a mozgás újabb lehetőséget kapjon a megdermedni készülő ország forgalmában. Le kellene számolni a devizakorlátozással is! Most alakult meg egy »devizatanács« (a gombamódra szaporodó többi tanács mellé), amelynek összetételében igen derék emberek vannak. Hiányzik azonban ebből a szak­tanácsadó szervből éppen a legfontosabb termelői, kere,\' ' edői, hús-, zsír-, bőr-, faggyú-, stb. érdekelt­ség. Ezekkel a látszatbizottságokkal már el van telve a mezőgazdaság. Aktív, cselekvő tanácsadó szervek kellenének, egy köz­ponti adatértékesítési szaktanács, amely ennek a kérdésnek a piaccal, a fuvarral, a belső és külső terhekkel, a pénzügyi korlátozásokkal, a kontingensek felosztásával járó összes kérdéseit egységesen irányítaná! En­nek a bizottságnak volna feladata kutatni, hogy a pengő sérelme nélkül (például zárolt pengővel) hogyan lehetne megoldani a mai feszültséget, amely már-már forradalmi jelenségekkel fenyeget a falvakban. Gazdasors és választójog A magyar kisgazda, ez a különben erős, egészséges testű és lelkű nép ma megtörve, csüggedten vonszolja sorsát Megmozdult alatta a föld. Űzött vadként, el­csigázott testtel, meggyötört lélekkel, roncsolt ideg­zettel, réveteg szemmel néz körül. Hova lett a nyu­galma, vagyona, vetése gyümölcsét Éjt nappallá téve dolgozott, szenvedett takarékoskodott, adózott és mégis hol áll most! Tíz esztendő óta mindenki őt simogatta, dédelgette, minden, ami történt, látszólag érette történt. Neki nyújtottuk a traktorhitelt, a zöldhitelt, a műtrágya­hitelt. . A drága tenyészállatokat, fajmarhákat az ő boldogulásának hangoztatásával varrták a nyakába, a hízlalási hitel is az ő javát szolgálta. Intenzív gaz­dálkodásra ösztönözték. Belebódult a sok »Többet ter­melj! Jobbat termelj!« jelszavakba. És hová jutott! A pusztulásba. Szétmállott a híres, sokat hangozta­tott szikla és a magyar gazda megáll vagyonának roncsai fölött és gondolkodik. Hogy lehet hogy annyi üdvös rendelet mind hiába volt! Ma minden recseg, ropog körülötte. Vagyonából kiforgatva, mindinkább rájön, hogy az a sok­­segítsége, mellyel sorsán könnyíteni igyekeztek, nem volt se célszerű, se őszinte. Ma már tudja, hogy a műtrágya­hitel, traktorhitel a gyáraknak használt. A fajállatok szétosztása meg másoknak. Mindezt tálcán vitték elébe. Kölcsönadták. A kölcsön igénybevétele óta a legtöbb­ször már visszafizette a tőkét kamatban, de a tarto­zása még mindig fennáll és ma tíz tehenet, vagy öt­ven borjút kellene eladnia a vásáron, hogy egy akkori fajtehén árát fedezze. Ma nyolc fillérért adja el a faj­tehén tejét! Barázdákat szántott a gond a kisgazda arcára. Pokol az élete, reménytelen a jövője. Tehet-e róla, hogy adósságba keveredett! Mentségére álljon itt Széchenyi néhány sora: »Adósságokat bizonyos esetek­ben nem csinálni éppen olyan céltalan, lehet mondani esztelen, amily céltalan és esztelen adósságokba keve­redni minden ok és haszon nélkül.« Mindenki tudja, hogy ezen idézet második része nem vonatkozhatik a magyar kisgazdára, de talál az első rész. És minden gondja, szenvedése, dacára a magyar gazda mégsem destruktív, mégsem »felforgató«,­­ még­sem kellene félteni a titkos választójogtól. Ma sem akar mást, termelni, dolgozni, hagyják hogy becsületes és kitartó munkásságának gyümölcsét lássa. Kormány­férfiak, urak, politikusok, akik odafönn az ország hajó­jának kormány­kerekénél ülnek, mentsék meg ezt az értékes társadalmi osztályt, mert valóban ez képezi a nemzet fundamentumát! Ezt az osztályt kell újra fo­gyasztóképessé tenni. Ha a történelmet lapozgatjuk, nagy hasonlóságot ta­lálunk kisgazdáink mai helyzete és a régi görög kisbir­tokosok helyzete között, melyben azokat Solon,­­ majd Perikies találta. Azt mondja a krónika, hogy a kisiparo­sok, kisbirtokosok, bérlők és napszámosok az uzsorások kezére kerültek, akik még 18%-ot is szedtek tőlük. Nem-e fizetett még nem is olyan régen helyenként a magyar kisgazda is ennyit! És jött Soron és az ő bölcs törvényeivel, demokra­tikus kormányzásával megszabadította az adósságban vergődőket. Mindenkinek, aki kenyerét meg tudta ke­resni, magát és családját el tudta tartani, szavazati jo­got adott, de elvette azt azoktól, akiket élhetetlenségü­k, dologtalanságuk, henyélésük miatt másoknak kellett el­tartani. Szigorúan büntette azt, aki szavazatát áruba bocsátotta. Perikies alatt volt a legteljesebb a demokrá­cia Görögországban és tudjuk, hogy ez az időszak volt Görögország fénykora. Több demokráciát kérünk tehát. Titkos választójogot kell adni a kisgazdának is. Megérett rá. Aki ennek el­lensége, vagy nem ismeri a magyar kisgazdát, vagy csak a saját érdekeit tekinti, szemben a haza érdekeivel. A titkos választójogtól azok félnek, akik nem akarnak új gazdaságpolitikát hanem fenn akarják tartani a régit, amely hibás és önző volt, amely túlzott pénzszűkével még nyomorúságosabbá teszi a mezőgazdaság helyzetét. A gazdavagyon ezért csúszik át a hitelezők vagyonába. A kevés pénz elszegényülést, a sok pénz spekulációt je­lent. Mi a középutat akarjuk, de ezt az érdekellentétek csatájában csak az biztosítja, ha a népnek is van bele­szólása a gazdasági politikába. Ezért kell a titkos vá­lasztójog. D. Nagy István Homokszentgyörgy A föld és az Hiúság A Pesti Napló­ban olvastam egy cikket Seré­nyi Gusztávtól »Segítsen a föld« címmel, amely a magyar ifjúság, a magyar jövő megélhetési felté­teleit kutatva, a magyar földre bukkant ki. Meg­rójja a cikk a politikai pártokat, hogy nem foglal­koznak az ifjúság kérdéseivel! Legyen szabad meg­jegyeznem, hogy a független kisgazdapárt sza­bolcs vármegyei csoportja a legsürgősebb tenni­valók tekintetében felirattal fordult a kormányzó úrhoz, amely felirat 12-ik pontjában rámutatott az ifjúsági problémák megoldására is. Tette ezt ak­kor, amidőn más tényezők kerülgetik a földkérdést mint a forró kását Az ifjúsági probléma nemcsak a szellemi, kereske­delmi, ipari pályán felnevelt ifjúság elhelyezkedésének égető kérdése, hanem a mezőgazdasági pályán dolgozó hivatásos ifjúságnak is ugyanolyan fontosságú élet­kérdése. A mai szomorú állapotok között ép a mezőgaz­dasági osztály tagjaiból nevelt, közép- és főiskolát vég­zett ifjak,, valamint a kereskedelem és ipar megfelelő előiskoláit elvégző ifjak száma rettentően nagy. Elhelyezkedést nem találva, visszaözönlenek a mezőgaz­daság sáncaiba. Ezenkívül a mezőgazdasági munkásság­nak sincs megfelelő levezetése. Hisz emlékszünk rá, hogy éveken keresztül a magyar mezőgazdasági munkásexportot ontottuk a világba, most a külföldi magyar emberexport előtt is lecsukták a kapukat. Kétségtelen tény, hogy minden magyart rövid időn belül a magyar föld kell, hogy eltartson, mert a kereskedelmi, ipari, szellemi pályákon legkönnyebb elérni a túlprodukciót. A jövő nemzedékből aránylag nagyon kevesen számíthatnak arra, hogy az elhelyez­kedést a földön kívül tudják maguknak biztosítani. Aki ezen a problémán töri fejét, előbb-utóbb rájön arra, hogy más megoldási mód lehetetlen, mint a ma­gyar földnek birtokpolitikai szempontból olyan álla­­potba való hozása, hogy minden magyart tehetsége sze­rint eltartson. Ma ez rendkívül nehéz, törvényes korlá­tokba ütközik. Ha azonban mi az angol példát követ­jük, amely a nagy politikai felfordulásokat mindig cél­szerű gazdaságpolitikai megoldásokkal keresztezte, ab­ban az esetben a magyar földbirtokosok és földtulaj­donosok azon részét, a­mely ebben a kérdésben rendkí­vül nagy birtokai folytán érdekelve van, — fel kell hívjuk arra, hogy önkéntes önfeláldozással oldja meg ezen problémát. Lássák be a hitbizományok, a nagy egyházi birto­kosok, hogy a végcél a magyar nép fentartása csak úgy érhető el, ha magyar földön megélhetést biztosítanak minden magyar számára. Dolgozzanak ki a szövetkezeti termelésre és a szövetkezeti telepítésekre nagy koncep­ciójú terveket, úgyhogy a magyar föld azt megbízja. A felszaporodott s a földhöz visszautalt magyar ifjúság munkaalkalmat találhatna ebben a telepítésben. Nem­csak a mezőgazdasági kérdés oldódna meg így, de meg­oldódna sok más problémája is a nemzetnek. A telepí­tések új falvak alapításával, a falvak alapítása új köz­igazgatással, új bírósággal, új egészségügyi intézmé­ményekkel, új kereskedelemmel, új iparral járna, melyek új és új elhelyezkedési lehetőséget szolgáltatnának. Itt van a magyar jövő kérdése eltemetve. Csináljunk ennek az átalakulásnak propagan­dát, szeretettel, meggyőződéssel, gazdasági viszo­nyok adta kényszerítéssel anélkül, hogy a törvé­nyes rendet, a tulajdonjogot megsértenék. Oldja meg ezt a kérdést a politika, serkentse erre a kor­mányt- Sokkal jobb, ha elébe vágnak a szükséglet­nek, mintha a kényszerhelyzet fogja megvalósítani azt ami az ifjúság életérdeke. Dr. Nánássy Imre (Nyíregyháza)

Next