Pesti Napló, 1933. április (84. évfolyam, 74–97. szám)

1933-04-01 / 74. szám

5 Szombat * Ma nyitja meg a szentévet a pápa A megnyitás budapesti ünnepségei Vatikánváros, március 31. Szombaton, április 1-én fényes ünnepségek között nyitja meg a szentévet XI. Pius pápa. A Szent Péter bazilika szent kapuját a pápa személyesn fogja meg­nyitni. Kilenc órakor kezdődik a szertartás, me­lyen kö­rülbelül 50.000 ember fog résztvenni. A pápa hordozható trónszéken indul a bazilika felé. A jobboldali legelső kapu előtt, melyet az utolsó szentév bezárásakor be­falaztak, leszáll trónszékéről és aranykalapáccsal három ülést tesz rá. Ekkor a szent kapu körülfűrészelt részét egy vasszerkezetre döntik és félretolják. A kapun elsőnek a pápa lép át s ebben a pillanatban nyegkondulnak Róma összes harangjai. A pápa Szent Péter sírjához megy a bazilikában, majd a kupola négy belső­­­erkélyéről fel­mutatják Krisztus kínszenvedésének szent ereklyéit. Ezzel az ünnepség befejeződik. Budapesten a szentév megnyitásának ünnepségeire a pesti oldalon az örökimádás templomát jelölte ki az egyházi hatóság, a budai részen pedig a vízivárosi Szent Anna-templomot. A szentév ünnepélyes megnyitása az egyház teljes pompájával történik, este nyolc órakor ünnepélyes bevonulást tartanak az összes egyházi ala­kulatokkal, nagy papi kísérettel és kórus közreműködé­sével. Ezt követőleg a Sz­entévet megnyitó pápai bullát hirdetik ki és a pápai Himnuszt éneklik. A Veni Sancto után rövid megnyitó szentbeszéd lesz. Ezt Budán Mészáros János érseki helytartó mondja. Ezután a fe­­­születet ünnepélyesen elhelyezik a szószéken, majd a szentkeresztúti ájtatosság és a szent kereszt ereklyéjé­nek tisztelete következik. Az éjszaka folyamán kihelye­zik az Oltáriszentséget, pontban éjfélkor pedig a szent­évet ismertető beszéde mondanak. A szentbeszéd után éjjel negyed egy órakor ünnepi nagymise következik. Májusban összeül a világgazdasági értekezlet London, március 31. Norman Davis amerikai főmegbízott londoni meg­berélései a világgazdasági értekezlet gyors összeülé­sére vezetnek. Davis május végére vagy jú­nius elejére javasolta az értekezlet megnyitását. Biztosra vehető, hogy az értekezlet színhelye London, lesz. Rövidesen várható az értekezlet szervezőbizott­ságának összehívása és ezután az értekezlet meghívói­nak szétküldése. PE­STI NAPLÓ 1933 április 1 TRIENNALE DI MILANO 1933 MÁJUS 6-tól SZEPTEMBER 30-ig A nemzetközi modern dí­szítő- és iparművészet, va­lamint a modern építészet háromévenkénti kiállítása A világ iparművészete összes ágainak, az összes modern építészek részvételével. Utazási kedvezmények A francia jobboldal fegyverkezéssel vádolta Németországot a kamarában 401 szóval 83 ellenében kötelezték a szónokot, hogy hagyja abba külpolitikai fejtegetéseit Párizs, március 31. A kamara péntek délutáni ülésén hosszadal­mas vita fejlődött ki a németországi helyzetről. Napirenden az áprilisi költségvetési felhatalma­zási javaslat szerepelt s több jobboldali képvi­selő kihasználta az alkalmat, hogy a költségve­tési vita keretén belül szóbahozza a németországi eseményeket is. Főleg Louis Marin és Franklin­ Bouillon nyilatkoztak rendkívül éles hangon a német helyzetről s újból szóbahozták a semleges Rajna-vidék ügyét is, mondván, hogy Németor­szág megszegte a békeszerződést, mert katonai jellegű alakulatokat vezényelt a Rajna-vidékre. Louis Maria és Franklin­ Bouillon azt kérdezték Paul­ Boncour külügyminisztertől, van-e tudomása arról, hogy Németország nyíltan fegyverkezik s hogy ezt a fegyverkezést olasz részről is támogat­ják. Louis Marin még dr. Adenauer kölni főpol­gármester elmozdítása ellen is tiltakozott, hivat­kozással arra, hogy Köln a semleges rajnai zóná­ban fekszik. Az ügyet a Népszövetség elé kell vinni, — mondotta Louis Marin — mert a sem­leges rajnai zónában lejátszódó eseményekért végeredményben a Népszövetség felelős. Amikor a külpolitikai vita már több mint egy óra hosszat tartott, a kormány részéről be­jelen­te­t­ték, hogy a kormány nem járulhat hozzá ezeknek a külpolitikai kérdéseknek a feszegetéséhez, mi­után már a múltkor is arra kérte a kamarát, hogy halassza el a külpolitikai interpellációk megvita­tását. A kormány ennek a bejelentésnek tudomá­sulvételét bizalmi kérdésnek nyilvánította s a ka­mara 401 szavazattal 81 ellenében meg is szavazta a kért bizalmat és kötelezte Marint, hogy hagyja abba külpolitikai fejtegetéseit. Franklin­ Bouillon, a jobboldal másik vezére ennek ellenére megint csak külpolitikai kérdésekről kezdett beszélni és azt mondotta, hogy nem lett volna szabad megadni Németországnak az egyenjogúságot, mert most az lett a dolog vége, hogy a németek egészen nyíltan megkezdték a fegyverkezéseket. Franklin-Bouill-Jn­ Mussolini béketervezetét is szóbahozta, mondván, hogy ez a tervezet nyílegyenesen a béketervezetek revízióját célozza. MacDonald leszerelési javasla­tairól azt mondotta a szónok, hogy ez a terveze­t a bizonytalanságok és veszedelmek maximumát jelenti. Franklin­ Bouillon ezzel kapcsolatban Mac­Donald személyét is­ élesen támadta, ami végül, arra késztette a költségvetési minisztert, hogy megkérje a szónokot, mérsékelje szavait, mert az angol miniszterelnök e­gy Franciaországgal barát­ságban élő állam kormányelnöke. Franklin­ Bouil­lon azzal fejezte be beszédét, hogy a háborút csak egyféleképpen lehet megakadályozni: Franciaor­szágnak erőről kell tanúságot tennie és be kell bi­zonyítania, hogy a francia kormány akaratát senki sem befolyásolhatja. A szélsőjobboldal viharos tapssal fogadta ezt a kijelentést, míg a baloldal gúnyos közbekiáltásokkal válaszolt. ­ OSZTÁLYSORSJEGYET HECHTBANKHÁZná­l&ndcc/te&t, 3 & '24-ret7 A kis máltai írta: Szomory Dezső Ebéd után Bizsuráné, született Fanta Adél, még ült az asztalnál egy ideig s lógatta szomorú arcát az újságja fölött. Szomorú arcát két bágyadt szem tekintetével egy rézkeretes szemüveg mögül. Sóhajtott is olvasás közben, egy kis kávét is szür­csölgetett, fel is pillantott, körülnézett, egy-egy gyöngéd szót is intézett máltai pincsihez, egy-egy gyöngéd szót örök barátsággal s babusgatással máltai pincsihez, aki könnyező szemekkel hevert a lábainál s hajdani ifjúságát siratta ellomposodva s elaggottan. Már nem kívánta a cukrot, már nem figyelt, nem ugatott, öreg máltai. Már kiélte har­cos lelkét, minden vágyát, álmát, ambícióját s most már csak két bús szemét folyatta Bizsuráné szoknyája mellett mintegy búcsúzásul a világra, két alázatos kutyaszemét. Elfáradtan az aggkor­ban , ösztönei elmúlásával, meg se mukkant mi­kor kopogtattak az ajtón, nem mozdult, nem bánta ki jön. Csak valami egészen halk, egészen távoli, egészen rekedt hangja volt, a gégéje legmélyéről. Hasonlóképpen Bizsuráné, összhangzatos érzékte­lenségben a pincsivel, csak tovább lógatta­ szo­morú arcát abban a félhomályos légkörben az asztalnál, az újságja fölött. Látszólag ő se nagyon bánta ki kopogtat, ki jön. Ki is jöhetne hozzája? Talán valamelyik szomszédja egy tojásért vagy az újságért kölcsönbe. Talán nem is hallotta, hogy kopogtattak. Csak lógatta­ szomorú arcát,s a szem­üvege lesiklott az orrára. De akkor megnyílt az ajtó s belépett Bizsura Kálmán. Belépett három évi távollét után. Belépett mint ködös távolokból, álomképekből s fantáziák­ból az élő valóságba. — Anyuskám, — mondta megilletődve, — sze­gény anyuskám, itt vagyok. S rögtön a pincsb­e is nézett, aki csak ép hogy egy kicsit mozgatta a farkát a bánatos örömnek egy árnyalatnyi megrezdülésével. — A Pucóka már meg se ismer engem! — mondta Bizsura Kálmán. — Szomorú ülők ezek Adél, — mondta még és várt. Volt ebben a percben valami kínos feszültség, mint egy történelmi eseményben. Mint egy törté­nelmi eseményben, a Bizsuráné csontos keze meg­indult az orra irányában s feltolta a szemüveget két bágyadt szeme elé. Két bágyadt szeme elé, hogy ítéljen, hogy nézzen, hogy eldöntsön egy életet. Hogy vizsgáljon, mint egy tudósnő a törté­nelemben. — Már én sem ismerlek meg! — mondta a pincsivel összhangzatosan, alig egy árnyalatnyi megrendülésével. Holott a régi Bizsura volt, abban a változatlan maradandóságában, amellyel bizonyos emberek szinte tüneményszerűen dacolnak az idővel. A régi Bizsura, történelmi hűségében. Elévülhetetlenül, a régi ember volt, szemlátomást fiatalabb bús hitve­sénél a korhadt pincsivel, fiatalabb az ablakfüg­gönyöknél, a bútoroknál, mindennél arai itt volt körülötte, az egész szobánál, amelyen szinte átvilá­gított arasznyi homloka ravaszságával. Mert ahogy dús olajozással le volt simítva a haja, tudo­mányosan, majdnem a szemöldökére, csak egy arasznyi homloka látszott. A régi Bizsura volt, hitvesi hűtlenségében. — Mindegy, — mondta, — hazajöttem. Bűnbá­nón hazajöttem Adél, — ezt mondta. — No igazán? — hebegte Bizsuráné, csak éppen hogy mondjon valamit s lógatta szomorú arcát szomorú gondolatai fölött. — Az idő eljárt, — folytatta Bizsura s leült a pamlag szélére, mint egy vándor aki beszélni fog. — Sok mindenütt jártam az országban, szegény Magyarországban, sok mindent próbáltam is, de nem nagyon boldogultam. Küszködtem bizony, szenvedtem is, te nem is tudod Adél, mennyit szen­vedtem, mert azt egy nő nem is tudhatja, mit szen­vedhet egy ember. Az élet sodorja az embert, meg­szabja a sorsát, minderről az ember nem tehet. Ha vétkeztem ellened, aki mindig csak jó voltál hoz­zám, hidd el, megbűnhődtem érte. Visszagondolva a régi időkre, szívesen térnék meg hozzád, ha te megbocsátanál nekem és visszafogadnál a szívedbe. Tapasztalatokkal bőven, mégis csak rájöttem, hogy legjobb itthon, te melletted, összehasonlítván a dolgokat, mégis csak az az érzésem, hogy itt a leg­jobb ebben a régi házban s hogy az én helyem itt van melletted. Felejtsük el hát ezt a három évet, hogy nem láttuk egymást s fogjunk össze a jövőre mint igazi házastársak, akiket az Ég egymásnak rendelt. Mint igazi házastársak ezekben a nehéz időkben Adél. Már most ülj ide mellém s add ide azt a jó régi kezedet. Azt az áldott kezedet annak jeléül, hogy megbocsátottál. S már majdnem sírt. És Bizsuráné is sírt. S csak annál jobban sírt, hogy érzéktelen akart ma­radni s le akarta győzni a szívében a hitvesi fáj­dalmakat. De mint annyiszor a múltban, most is elragadta a Bizsura dallamos ékesszólása, az a kábítóan lágy hang, amelyen szólott. Most is el­bűvölte, esztendők multán­ az az arasznyi homlok a derűs ravaszságával. S már odaült Bizsura mellé s nyújtotta a kezét. S lógatta szomorú arcát bána­tos öröme fölé. S a máltai is megindult, hason­csúszva a pamlagig, hozzá. — Megint itt van velünk Pucóka mint régen! — mondta Bizsura s lehajolt, hogy megsimogassa. — Várjon gondoltál-e rá e hosszú idő alatt! — kérdezte Bizei uráné.

Next