Pesti Napló, 1933. április (84. évfolyam, 74–97. szám)
1933-04-01 / 74. szám
5 Szombat * Ma nyitja meg a szentévet a pápa A megnyitás budapesti ünnepségei Vatikánváros, március 31. Szombaton, április 1-én fényes ünnepségek között nyitja meg a szentévet XI. Pius pápa. A Szent Péter bazilika szent kapuját a pápa személyesn fogja megnyitni. Kilenc órakor kezdődik a szertartás, melyen körülbelül 50.000 ember fog résztvenni. A pápa hordozható trónszéken indul a bazilika felé. A jobboldali legelső kapu előtt, melyet az utolsó szentév bezárásakor befalaztak, leszáll trónszékéről és aranykalapáccsal három ülést tesz rá. Ekkor a szent kapu körülfűrészelt részét egy vasszerkezetre döntik és félretolják. A kapun elsőnek a pápa lép át s ebben a pillanatban nyegkondulnak Róma összes harangjai. A pápa Szent Péter sírjához megy a bazilikában, majd a kupola négy belsőerkélyéről felmutatják Krisztus kínszenvedésének szent ereklyéit. Ezzel az ünnepség befejeződik. Budapesten a szentév megnyitásának ünnepségeire a pesti oldalon az örökimádás templomát jelölte ki az egyházi hatóság, a budai részen pedig a vízivárosi Szent Anna-templomot. A szentév ünnepélyes megnyitása az egyház teljes pompájával történik, este nyolc órakor ünnepélyes bevonulást tartanak az összes egyházi alakulatokkal, nagy papi kísérettel és kórus közreműködésével. Ezt követőleg a Szentévet megnyitó pápai bullát hirdetik ki és a pápai Himnuszt éneklik. A Veni Sancto után rövid megnyitó szentbeszéd lesz. Ezt Budán Mészáros János érseki helytartó mondja. Ezután a feszületet ünnepélyesen elhelyezik a szószéken, majd a szentkeresztúti ájtatosság és a szent kereszt ereklyéjének tisztelete következik. Az éjszaka folyamán kihelyezik az Oltáriszentséget, pontban éjfélkor pedig a szentévet ismertető beszéde mondanak. A szentbeszéd után éjjel negyed egy órakor ünnepi nagymise következik. Májusban összeül a világgazdasági értekezlet London, március 31. Norman Davis amerikai főmegbízott londoni megberélései a világgazdasági értekezlet gyors összeülésére vezetnek. Davis május végére vagy június elejére javasolta az értekezlet megnyitását. Biztosra vehető, hogy az értekezlet színhelye London, lesz. Rövidesen várható az értekezlet szervezőbizottságának összehívása és ezután az értekezlet meghívóinak szétküldése. PESTI NAPLÓ 1933 április 1 TRIENNALE DI MILANO 1933 MÁJUS 6-tól SZEPTEMBER 30-ig A nemzetközi modern díszítő- és iparművészet, valamint a modern építészet háromévenkénti kiállítása A világ iparművészete összes ágainak, az összes modern építészek részvételével. Utazási kedvezmények A francia jobboldal fegyverkezéssel vádolta Németországot a kamarában 401 szóval 83 ellenében kötelezték a szónokot, hogy hagyja abba külpolitikai fejtegetéseit Párizs, március 31. A kamara péntek délutáni ülésén hosszadalmas vita fejlődött ki a németországi helyzetről. Napirenden az áprilisi költségvetési felhatalmazási javaslat szerepelt s több jobboldali képviselő kihasználta az alkalmat, hogy a költségvetési vita keretén belül szóbahozza a németországi eseményeket is. Főleg Louis Marin és Franklin Bouillon nyilatkoztak rendkívül éles hangon a német helyzetről s újból szóbahozták a semleges Rajna-vidék ügyét is, mondván, hogy Németország megszegte a békeszerződést, mert katonai jellegű alakulatokat vezényelt a Rajna-vidékre. Louis Maria és Franklin Bouillon azt kérdezték Paul Boncour külügyminisztertől, van-e tudomása arról, hogy Németország nyíltan fegyverkezik s hogy ezt a fegyverkezést olasz részről is támogatják. Louis Marin még dr. Adenauer kölni főpolgármester elmozdítása ellen is tiltakozott, hivatkozással arra, hogy Köln a semleges rajnai zónában fekszik. Az ügyet a Népszövetség elé kell vinni, — mondotta Louis Marin — mert a semleges rajnai zónában lejátszódó eseményekért végeredményben a Népszövetség felelős. Amikor a külpolitikai vita már több mint egy óra hosszat tartott, a kormány részéről bejelentették, hogy a kormány nem járulhat hozzá ezeknek a külpolitikai kérdéseknek a feszegetéséhez, miután már a múltkor is arra kérte a kamarát, hogy halassza el a külpolitikai interpellációk megvitatását. A kormány ennek a bejelentésnek tudomásulvételét bizalmi kérdésnek nyilvánította s a kamara 401 szavazattal 81 ellenében meg is szavazta a kért bizalmat és kötelezte Marint, hogy hagyja abba külpolitikai fejtegetéseit. Franklin Bouillon, a jobboldal másik vezére ennek ellenére megint csak külpolitikai kérdésekről kezdett beszélni és azt mondotta, hogy nem lett volna szabad megadni Németországnak az egyenjogúságot, mert most az lett a dolog vége, hogy a németek egészen nyíltan megkezdték a fegyverkezéseket. Franklin-Bouill-Jn Mussolini béketervezetét is szóbahozta, mondván, hogy ez a tervezet nyílegyenesen a béketervezetek revízióját célozza. MacDonald leszerelési javaslatairól azt mondotta a szónok, hogy ez a tervezet a bizonytalanságok és veszedelmek maximumát jelenti. Franklin Bouillon ezzel kapcsolatban MacDonald személyét is élesen támadta, ami végül, arra késztette a költségvetési minisztert, hogy megkérje a szónokot, mérsékelje szavait, mert az angol miniszterelnök egy Franciaországgal barátságban élő állam kormányelnöke. Franklin Bouillon azzal fejezte be beszédét, hogy a háborút csak egyféleképpen lehet megakadályozni: Franciaországnak erőről kell tanúságot tennie és be kell bizonyítania, hogy a francia kormány akaratát senki sem befolyásolhatja. A szélsőjobboldal viharos tapssal fogadta ezt a kijelentést, míg a baloldal gúnyos közbekiáltásokkal válaszolt. OSZTÁLYSORSJEGYET HECHTBANKHÁZnál&ndcc/te&t, 3 & '24-ret7 A kis máltai írta: Szomory Dezső Ebéd után Bizsuráné, született Fanta Adél, még ült az asztalnál egy ideig s lógatta szomorú arcát az újságja fölött. Szomorú arcát két bágyadt szem tekintetével egy rézkeretes szemüveg mögül. Sóhajtott is olvasás közben, egy kis kávét is szürcsölgetett, fel is pillantott, körülnézett, egy-egy gyöngéd szót is intézett máltai pincsihez, egy-egy gyöngéd szót örök barátsággal s babusgatással máltai pincsihez, aki könnyező szemekkel hevert a lábainál s hajdani ifjúságát siratta ellomposodva s elaggottan. Már nem kívánta a cukrot, már nem figyelt, nem ugatott, öreg máltai. Már kiélte harcos lelkét, minden vágyát, álmát, ambícióját s most már csak két bús szemét folyatta Bizsuráné szoknyája mellett mintegy búcsúzásul a világra, két alázatos kutyaszemét. Elfáradtan az aggkorban , ösztönei elmúlásával, meg se mukkant mikor kopogtattak az ajtón, nem mozdult, nem bánta ki jön. Csak valami egészen halk, egészen távoli, egészen rekedt hangja volt, a gégéje legmélyéről. Hasonlóképpen Bizsuráné, összhangzatos érzéktelenségben a pincsivel, csak tovább lógatta szomorú arcát abban a félhomályos légkörben az asztalnál, az újságja fölött. Látszólag ő se nagyon bánta ki kopogtat, ki jön. Ki is jöhetne hozzája? Talán valamelyik szomszédja egy tojásért vagy az újságért kölcsönbe. Talán nem is hallotta, hogy kopogtattak. Csak lógatta szomorú arcát,s a szemüvege lesiklott az orrára. De akkor megnyílt az ajtó s belépett Bizsura Kálmán. Belépett három évi távollét után. Belépett mint ködös távolokból, álomképekből s fantáziákból az élő valóságba. — Anyuskám, — mondta megilletődve, — szegény anyuskám, itt vagyok. S rögtön a pincsbe is nézett, aki csak ép hogy egy kicsit mozgatta a farkát a bánatos örömnek egy árnyalatnyi megrezdülésével. — A Pucóka már meg se ismer engem! — mondta Bizsura Kálmán. — Szomorú ülők ezek Adél, — mondta még és várt. Volt ebben a percben valami kínos feszültség, mint egy történelmi eseményben. Mint egy történelmi eseményben, a Bizsuráné csontos keze megindult az orra irányában s feltolta a szemüveget két bágyadt szeme elé. Két bágyadt szeme elé, hogy ítéljen, hogy nézzen, hogy eldöntsön egy életet. Hogy vizsgáljon, mint egy tudósnő a történelemben. — Már én sem ismerlek meg! — mondta a pincsivel összhangzatosan, alig egy árnyalatnyi megrendülésével. Holott a régi Bizsura volt, abban a változatlan maradandóságában, amellyel bizonyos emberek szinte tüneményszerűen dacolnak az idővel. A régi Bizsura, történelmi hűségében. Elévülhetetlenül, a régi ember volt, szemlátomást fiatalabb bús hitvesénél a korhadt pincsivel, fiatalabb az ablakfüggönyöknél, a bútoroknál, mindennél arai itt volt körülötte, az egész szobánál, amelyen szinte átvilágított arasznyi homloka ravaszságával. Mert ahogy dús olajozással le volt simítva a haja, tudományosan, majdnem a szemöldökére, csak egy arasznyi homloka látszott. A régi Bizsura volt, hitvesi hűtlenségében. — Mindegy, — mondta, — hazajöttem. Bűnbánón hazajöttem Adél, — ezt mondta. — No igazán? — hebegte Bizsuráné, csak éppen hogy mondjon valamit s lógatta szomorú arcát szomorú gondolatai fölött. — Az idő eljárt, — folytatta Bizsura s leült a pamlag szélére, mint egy vándor aki beszélni fog. — Sok mindenütt jártam az országban, szegény Magyarországban, sok mindent próbáltam is, de nem nagyon boldogultam. Küszködtem bizony, szenvedtem is, te nem is tudod Adél, mennyit szenvedtem, mert azt egy nő nem is tudhatja, mit szenvedhet egy ember. Az élet sodorja az embert, megszabja a sorsát, minderről az ember nem tehet. Ha vétkeztem ellened, aki mindig csak jó voltál hozzám, hidd el, megbűnhődtem érte. Visszagondolva a régi időkre, szívesen térnék meg hozzád, ha te megbocsátanál nekem és visszafogadnál a szívedbe. Tapasztalatokkal bőven, mégis csak rájöttem, hogy legjobb itthon, te melletted, összehasonlítván a dolgokat, mégis csak az az érzésem, hogy itt a legjobb ebben a régi házban s hogy az én helyem itt van melletted. Felejtsük el hát ezt a három évet, hogy nem láttuk egymást s fogjunk össze a jövőre mint igazi házastársak, akiket az Ég egymásnak rendelt. Mint igazi házastársak ezekben a nehéz időkben Adél. Már most ülj ide mellém s add ide azt a jó régi kezedet. Azt az áldott kezedet annak jeléül, hogy megbocsátottál. S már majdnem sírt. És Bizsuráné is sírt. S csak annál jobban sírt, hogy érzéktelen akart maradni s le akarta győzni a szívében a hitvesi fájdalmakat. De mint annyiszor a múltban, most is elragadta a Bizsura dallamos ékesszólása, az a kábítóan lágy hang, amelyen szólott. Most is elbűvölte, esztendők multán az az arasznyi homlok a derűs ravaszságával. S már odaült Bizsura mellé s nyújtotta a kezét. S lógatta szomorú arcát bánatos öröme fölé. S a máltai is megindult, hasoncsúszva a pamlagig, hozzá. — Megint itt van velünk Pucóka mint régen! — mondta Bizsura s lehajolt, hogy megsimogassa. — Várjon gondoltál-e rá e hosszú idő alatt! — kérdezte Bizei uráné.