Pesti Napló, 1934. szeptember (85. évfolyam, 197–221. szám)
1934-09-23 / 215. szám
34 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1934 szeptember 23 tem a titkát a boldogtalanságnak, noha a legbensőbb barátság fűzött össze bennünket. Meghökkentett ugyan egynémely tünet, így például valamelyik Lohengrin-előadás alatt Buriánné páholyának hátsó ülésén foglaltam helyet. A Grál-elbeszélést oly átszellemült szépséggel, a felfogás oly nemességével, a virágzó hang oly érzéki varázsával adta elő ez a páratlan művész, hogy önfeledten odasúgtam az asszonynak: »Nagy ember ez a Károly!« Mire a feleség szenvtelen fölénnyel, csaknem valami leereszkedő szánakozással azt felelte: »Csak egy nagy gyerek/« Később tr-ígértettem a helyzetet, amikor beleláttam e házasélet tragikumába. Burián iskolázott, művelt ember volt, tulajdonképpen jogásznak készült. Nyaranta, mint afféle szegény diák, kóristának állt be nyári színtársulatokhoz. Egy ilyen alkalommal a primadonna, Jellinek Franciska, kiváló énekesnő és érdekes asszony, rajongó szerelmet és művészi hódolatot ébresztett az ifjú szívében. Legenda szerint a prágai zsidó kántor fedezte volna fel Buriánt, nem tudom, előttem nem említette sohasem, de ami egészen bizonyos: a zseniális művész nagyszerű énekesnő feleségétől tanulta a legtöbbet, a legfontosabbat, a legdöntőbbet. És itt következett be a tragikus meghasonlás: aminő arányban a férjnek, a zenei lángelmének pályája fölfelé ívelődött, ugyanabban a mértékben hanyatlott alá az asszonyé. Az inas a mester fölé kerekedett. Tristan otthon Ekkor következett be a Magyar Királyi Operaház legdicsőségesebb idénye, a Tristan-esztendő. A mai reális korszak ifjú nemzedéke nem értheti meg, minő művészi világeseményt jelentett az akkor még kultúrközösségben élő Európa számára Tristan és Zsolda magyar premierje. A Wagner-műsor magyar betetőzésének ünnepére német, francia, angol zenekritikusok és műbarátok táviratilag foglaltak le jegyeket. A premier külön eseménye volt a magyar zenekultúrának. A nézőtéren a legválogatottabb közönség. A színpadon csupa sztár: Burián mellett Vasquez Italia grófné mint Zsolda, Ney Dávid Marke király, Kurvenál Takács Mihály, a többi szereplő is csupa elsőrangú erő, a karnagyi emelvényen Kerner István, nagy utóda a nagy Erkel Sándornak. Nem is művészi rajongás, szinte valami vallásos extázis kötötte össze a színpadot a közönséggel. A premier lezajlott. Amikor sötét éjfélen Buriánnal átmentem a Drechsler-vendéglőbe, olyasmit éreztem, mintha ez az egész éjjeli Budapest még reszketne a művészi eseménytől. Mintha hallanám, amint az éji ködben telefon és távíróhúzásokon át világgá repülne a nagy dicsőség, amelynek egyik főrészese itt mellettem ez a halvány, önmagától meghatott férfi, fázékonyan összehúzódva bundájában. A Drechsler-pincében vacsora, feketekávé a Japán-asztalnál, majd a hangos Orfeum-kávéházba vitt utunk, hajnalban pedig betértünk a híres Löffelmann-sörmérésbe, ahol Tristan megrendelte kedvelt párizsiját ecettel és olajjal. Még kapunyitás előtt hazakísértem őt a Podmaniczky utcába, ahol házuk előtt könynyezve kérlek: »Várj tíz percig, ha tíz perc után nem jövök le, mehetsz. De az Isten szerelmére kérlek, tíz percig várj!...« Nemsokára visszatért. Sápadtan, szótlanul, lángoló tekintettel rohant mellettem. Kóboroltunk a hajnali utcákon. Utolsó álmát aludta a nagy város, amely néhány óra előtt elragadtatva csüggött a dalnok ajkán, mialatt Tristan, asszonyok és leányok ábrándjainak körülrajongott hőse, boldogtalanul dúlt-fúlt a kápráztató dicsőség után. Majd szemeteskocsik dörgő zajában, káromkodó házmesterek seprői között, elsárgult arccal, fáradtan panaszkodott: — Fütyülök arra, amit ti újságírók rólam írtak. Fütyülök a buta közönségre, amikor összecsapja a tenyerét. Mindez nem fontos. Más valami fontos nekem. Tudod-e, hogy ez az asszony ott fent némán összeszorított szájjal él mellettem, hogy egy elismerő jó szava többet jelentene nekem minden egyébnél ezen a világon. De ő hallgat. Most fölmentem és föltettem magamban, hogy ha a tegnapi est után is néma marad, otthagyom és viszszajövök hozzád. Nem szólt, szót se szólt. Erre legyőztem önérzetemet, megkérdeztem tőle, meg volt-e elégedve velem az este. Még csak nem is válaszolt. Gyere... Megrendülve néztem reá. Hiszen ez az ünnepelt nagy művész, akit a legnagyobbak között emlegetnek, bővül még mindig diák, afféle iskolásfiú, úgy tekint fel a feleségére, mint tanítómesterére, akitől szorongva várja az eminens kalkuluust. Szerződésszegő a szfinksz előtt És egy verőfényes stíniusi délben az Operaház természe előtt vállamra tette kezét Burián Károly: »Isten áldjon, nem írsz rólam kritikát többé, nem jövök vissza a vakáció után...« »Csak nem Őshaján áldozata Hogy mi történt vele a későbbi esztendőkben? Eleinte sűrűn keresett fel leveleivel, híven őrzöm azokat, valamikor adatai lesznek az Operaház igazi történetének, amit ez a nagy művész és okos ember vezetőkről, kollégákról, közönségről, karmesterekről, operai hivatalnokokról, kritikusokról és magáról a magyar zenei kultúráról mond. Később csupán közös barátok közleményeiből, újsághírekből értesültem sorsának újabb fázisairól. Feleségétől végre is elszakadt. Eljött Saturnus ünnepe. A rabszolgafelszabadulás nagy pillanata. Az eskaján, az alkohol adta meg az erőt a lelki és nemi függőségben vergődő férfiúnak, hogy fellázadjon zsarnoka ellen. Hosszú-hosszú éveken át nem vezetett eredményre a válóper. Buriánnak, aki, mint az öreg Dalnoki Béni fogadott fia, időközben magyar állampolgár lett, meg kellett élnie a nagy fájdalmat, hogy bálványozott fia lovagias elszántsággal anyja mellé állt az apa ellen. Hogy mi van két ember között, azt sohasem tudhatja egy harmadik, legtöbb esetben ők marjuk sem tudják. Mindenesetre bizonyos, hogy Jellinek Franciska, úgyis mint asszony, úgyis mint művésznő, hosszú éveken át kizárólagos hatalommal függőségben tartotta meg magának Buriánt, úgyis mint férfit, úgyis mint művészt. Új szerelmek Új szenvedély: az alkohol és új asszony lett a zsarnoka. Addig itatott másokat, amíg maga is inni kezdett. Abba sem hagyta mindhalálig. Egyelőre győzte hatalmas fizikuma a szenvedélyek visszaéléseit, művészi pályája fölfelé ívelődött, Európa és Amerika meghódolt. Jómaga legnagyobb dicsőségének tartotta, hogy Párizsban — akkor — diadalmasan énekelhette Tristant, Toscanini vezetése alatt, Salomét Strausz Richárd vezetése alatt. Saloménak grandiózus férfiszerepét különben is ő kreálta Drezdában. leszel szerződésszegő?« — álmélkodtam, mire elborult arccal és dühtől könnyező szemmel vázolta összekoccanását Keglevich István gróf intendánssal. Burián tudniillik követelte, hogy feleségét is szerződtessék. Az asszony színpadra kívánkozott, szíve minden vágyával. Mire az intendáns kijelentette, hogy férje kedvéért szerződteti az asszonyt, fizeti a gázsit, de nem lépteti fel sohasem. Burián sírt: •»Szégyen, gyalázat, így elbánni ilyen nagy művésznővel, minő hitvány föltevés: pénzt odadobni, de fel nem léptetni!...« Megesett a szívem a megrendült férfin s hogy más gondolatokra tereljem, még mindig hitetlenkedve kérleltem: »Hát ha már nem is jössz vissza, legalább add meg mostan régen ígért fotográfiádat...« És ekkor megszólalt a harmadik a társaságban, egy fiatal tenorista, aki elkapatottan, minden respektus nélkül lekicsinyelni szokta a nagyokat, Buriántól Perottiig, megszólalt most gügyögő hízelgéssel: »Drága Mester, könyörgök, én is kapok fotográfiát, ugyebár?« Erre földerült a hőstenor elkomodult arca és kiütött belőle a kópé: -A fotográfiámat neked?! Más szóval: rizikó nélkül szeretnél leköpni, te csirkefogó!« És egymásra néztek, ahogyan csak tenoristák tudnak egymásra nézni. Akkor lett Burián első ízben szerződésszegő Budapesten. Mikor viszontláttuk, más ember, más művész tért vissza körünkbe. Halotti urna a hálószobában És most újabb szerelmek következtek. Mindegyik tragikusan végződött. Drezdában beleszeretett egy előkelő gyáros leánya, országos hírű szépség, aki otthagyta a szüleit és Amerikába követte az énekest; ez a szegény Dorlitz halmérgezés következtében halt meg egy newyorki szállodaban. Ravatala előtt egymásra borulva, zokogva békültek ki a gyászba borult szülők és a szöktető Don Juan. Majd egy előkelő drezdai kereskedő feleségének lett a végzete az ünnepelt hőstenorista. Ez a kaland csaknem életébe került Buriánnak. A férj már régen féltékenykedett feleségére, amikor egyszer este ismeretlen hang hívta fel telefonon és tudtára adta, hogy felesége a művész öltözőjében tartózkodik. A férj a Bibliás ember előadása közben rontott be az operaházba, revolvert szorongatván kezében. A portásiát visszatartották, az előhívott Seebach gróf intendáns közbelépett, s mialatt elvonta a dühöngő férj figyelmét, a szerelmespár a második felvonás után — a dalművet nem lehetett befejezni — Burián autójában direkt a színháztól, úgy ahogyan volt, a férfi podgyász nélkül, az asszony színházi belépőben, Prágába, majd onnét Amerikába szökött. Ez a szerencsétlenasszony is Amerikában halt meg. Még halottaiban is gyönyörű volt. Elhamvasztották. Burián — bárnol tartózkodott — a hamvvedret mindig magánál tartotta a hálószobában és legutolsó asszonya, a, hűséges és önfeláldozó Lotte Schapadlova gondoskodott róla, hogy az urna előtt sohase fogyjon el a virág, sohase égjen ki az olajmécs... Az évek folyamán Burián orgánuma, az a nagynemességű hangszer nagyon szenvedett, nemcsak az ital következtében, baleset is érte, tévedésből egyszer lúgkőoldatot ivott. Nos, sok gyönyörű tenorhangot hallottam életemben, de annyira egyéni szépet, amilyen Buriáné volt, amikor először énekelt nálunk, soha többé! Egyenletes hang, tele melegítő ragyogással, baritonális karaktere, mint a régi körmöci arany, a rejtelmes mélységekkel, elbűvölő varázzsal, lírai és hőstenor egyszemélyben. Ibolyázott hangjában a kikelet lírai érzékisége és tudott benne viharozni a villámos szenvedély. S hangjának megvolt az a különössége, mint az augusztusi napsugárnak déli verő idején: a hozzáérkező hangot mintegy testileg is érezted arcodon, mint valami könnyed simogatást. Ami persze az énektudás diadalát is jelentette, mert szabad, súlytalan, szuverén virtuozitással úgy lebbentette a házba a hangot, mint valami szállongó madarat. Később elvesztette hímporát e hang, de megmaradt az érce, persze az elszálló évekkel egyre nagyobb küzdelmébe került a művésznek — lelkileg is, testileg is — az est keservetes munkája. A megvénült oroszlán A megvénült Burián művészi és emberi pusztulás romladéka lett. Pasakosan, lomposan, alkoholosan meredt szemmel, duzazolt párnákkal orcáin, frisseséget színlelve jelent meg Budapesten. Amikor dagadt ujjai a régi gesztussal még mindig gazdag, de furcsán megposztosodott hajában vájkáltak, sárgászöld zománcot mutattak a roszszul festett fürtök. Folyton lemondott. A nagy angol színész, Kean sorsa rajta is beteljesedett: meghasonlott lelkének szüksége volt az elmerülésre borban, sárban. Az Ó és Új ucca kiskocsmáiban az Operaház mögött verte el az időt, amikor lemondta az előadást. Egyszer rajtakaptam egy ilyen kiskocsma söntésében, amint kocsisok, hordárok, furcsa összeverődött népség előtt ekként prelegált értelmetlenül tátott szájak előtt: — Mert uraim és hölgyeim, mi az ember? Az ember disznó. És mi az élet? Bűn és bűnhődés. De éppen ezért szép az élet és fenséges az ember. Ez a teteje mindennek. Lent lenni, egészen lent és aztán fel a magasba!... Ti nem értitek, amit most mondok, ti barmok, mégis úgy van. Én tudom, mert nemcsak énekelem, de meg is értem Tannhäusert... Mikor aztán megpillantott, kemény nevetéssel felcsuklott és maga mellé húzott: »Gyere csak ide, könnyű jó bor nem árthat...« Marlain Károly kitűnő kollégámnak pedig ilyeneket mondott az öregedő Burián: Itt írják az újságban rólam, hogy oroszlán. Természetesen megvénült oroszlán. Istenem, nem tudom elfeledtetni a világgal, hogy sikereim is voltak. Persze öreg vagyok, de bizony Isten nem akarnék fiatal lenni, amikor a mai fiatalokat látom. Kicsikék és kicsinyesek. Nincs formátumuk. Van idegrendszerük, okosságuk, műveltségük és meg tudnak a maguk érdekében mozgatni eget és poklot, de egy valami hiányzik belőlük, csaknem valamennyiből, a hit! A hit önmagukban, csillagukban, művészetükben. Nincs Istenük. Árván állnak az üzemben, amely mindent elnyel: eszmét, művészetet és azt a boldogítátudatot, hogy nekünk ott fenn a színpadon ajándékoznivalónk van a lentfigyelő tömeg számára. Biz'Isten, amikor mindezt végignézem, belenyugszom megvénült oroszlán mivoltomba. Á — háál — igenis! Ekkor már folyton lemondott, cserbenhagyta a fizikai és lelkiereje, de másnap csodálatosképpen mindig meglelte magyarázatát a múló bajnak, milyen pech, ma már nagyszerűen vagyok diszponálva, akár háromszor is elénekelhetném Tristant. Az emberek már csak azért mentek be, amikor játszott, mert kíváncsiak voltak, hogyan fog lemondani és mint győzi ittasságát a színpadon. Egyszer otthagyta a színpadot Tristan első felvonása közben és a kétségbeesett Mihályi főrendezőnek a Fészek bakk-asztala mellől kellett elhozatni helyettesnek Unkel-t. Mikor Mihályi, hogy a változást bejelentse, a függöny elé lépett, a legfelsőbb karzatról megszólalt egy hang. Csak ennyit mondott: »A háá.» Élesen, gyanakodva és mégis örömmel, hogy már előre kitalálta, miről lesz szó. Mihályi fölfelé nézett, a hang felé a legfelsőbb karzaton és határozottan, mintegy megerősítve a sejtelmet, csak ennyit mondott: »Igenis!« Csakúgy rengett a kacagástól a ház. Egy Lohengrín-előadás alkalmával pedig ismét ittasan jelent meg Burián, pécézve simogatta a hattyú nyakát, mint a zsoké a lováét. »Schön fahren, brav fahren« — mondogatta és majdnem lekésett a csolnakról. Kétségbeesve unszolták, hogy lépjen be a csónakba, mire egy globetrotter cserzett nyugalmával az inspiriens felé fordult: »Mikor indul a legközelebbi hattyú?« Úgy lökték be a csónakba. Akkor már Athes volt a főrendező, aki ott ült a kulisszák mögött ellenőrző helyén. Majdnem leszédült, mikor Burián odakiált neki a színpadról: »Schorsch, hast keinen anderen Lohengrinf« Majd: »Schorsch zieh dich an!« Ég Anthes, aki már két esztendeje nem énekelte a szerepet, beugrott a második felvonásba- így ment tönkre Burián- És mindjobban kibontakozott lelkületének diszharmóniája, ama mélységes meghasonlottság, a kedély változatossága minden átmenet nélkül, a lelkesedés és cinizmus különös vegzüléke. Az Operaház híres heroinája, a kongeniális Zsolda ekként magyarázta emlékírásában e boldogtalan lángelmének szerencsétlen kétlakiságát: »Mikor Burián először jött hozzánk, szinte vallásos áhitatossággal működött a színpadon, még a szünetek alatt is óvakodott aofán megjegyzésektől, avagy bohém tréfáktól. Később megváltozott mindez, amikor cserbenhagyta lelki és fizikai biztonsága, amikor úgyszólván kicsikarta magából a művészi teljesítményt Titkolt kétségbeesése cinizmusban és öngúnyban tombolta ki magát és ami jókedvnek látszott, nem volt egyéb, mint fájdalmának eltorzult titka • •« Ma tíz esztendeje, hogy eljött a fekete hattyú Lohengrinért és még mindig emlékező szeretettel nézünk utána, amint el-eltűnik szomorú estéjének sötétségében...