Pesti Napló, 1938. június (89. évfolyam, 121–122. szám)
1938-06-28 / 121. szám
Szerda BERZSENYI Németh László könyve miatt Írta: MÓRICZ ZSIGMOND Minap egy középiskolában, mint vendég, benyitottam egy tanterembe s ott ismerősöm, a finom és nagyműveltségű tanárnő éppen Berzsenyiről tartott leckét. Nagy zavarba jött s hirtelen azt se tudta, mihez kezdjen; később megvallotta, hogy életében először, de erre az órára »nem készült«. Ellenben azt hitte, hogy én jobban tudom a dolgot. Azonnal abbahagyta a megkezdett életrajzi mondatot s bemenekült a versek olvasásába s esztétizálásába. Valami gyanús volt a költő élet- és világszemléletének beállításában s megkérdeztem a kislányt, aki a Közelítőbe'Z-ből felelt, hogy mit gondol, mennyi földje volt Berzsenyinek? A lányka megnémult, a tanárnő pedig lángvörös lett. Könyörtelenül őt kérdeztem, mondja meg az osztálynak, mennyi birtoka is volt Berzsenyinek... »Hervad már ligetünk, díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög...« Hogy ki érti így a természetet? Lehet ez esetleg egy soproni polgár verse is? ... »Nincs rózsás labirint, balzsamos illatok közt, nem lengedez a zefir...« Elvégre mért ne lehetne? tehát hány holdja is volt Berzsenyinek? A tanárnő ötött-hatolt s ilyenformán okoskodott: »Volt földje, földbirtokos volt — de sok nem lehetett neki, mert akkor nem lett volna rászorulva, hogy harminc-harminötéves korában a kispapok adják ki az első kötetét. Talán párszáz holdja azért mégis volt...« »Háromezer volt« — mondtam én. Erre tanárnő és tanítványai, mind az egész osztály, mélyen megdöbbent. Kénytelen voltam pár szóval utalni arra, hogy száz évvel ezelőtt háromezer hold nem ért annyit, mint ma, mert a jobbágygazdálkodás idején a földbirtok majdnem semmit sem hozott. A jobbágy nem volt munkás, csak párja, akit arra kényszerítettek, hogy dolgozzék, de ebből a munkából nem lehetett egy feleséges, többgyermekes apának nyomdaszámlát fizetni. Még háromezer hold után sem. De magamban én is zavarba jöttem, mert ahogy számot vetettem, nem tudtam volna megmondani, honnan tudom, hogy Berzsenyinek háromzer holdja volt? Soha életemben nem tanulmányoztam a Berzsenyi életét, ha a verseit könyv nélkül tudom is. — Berzsenyi az egyetlen költő, akiből sokat tudok könyv nélkül, többet mint Aranyból. De a Váczy János könyve oly fércmű, hogy bár megvan nekem, de mindig ledobtam, ha kézbe vettem. Ez az az eset, hogy a nagy halott ki van szolgáltatva a tökfejnek. Nem tudom, mi volt a kortársak véleménye, nem ismerem, hogy változott a korok állásfoglalása a Berzsenyi kérdésben. Kölcsey bírálatát olvastam, emlékbeszédét irodalomtanárunk felolvasta órán s mint a szónoklat remekét s mint a nagy férfiú nemes jellemének tükrét tárgyalta, — bennem keserű csapadékot hagyott, én Berzsenyié voltam, bár Kölcsey földim, sőt anyámnak rokona s Berzsenyi a távoli Dunántúlé. S Kölcsey református, és Berzsenyi... hopp, ezt már nem tudom, milyen vallású volt, én még ma sem kérdem meg senkiről a vallását, hiába ismerem el, hogy ez is egy igen jellemző adalék. Azt hiszem Berzsenyi lutherista volt. Akkor is majdnem oly távol, mintha katolikus lenne. S mégis Berzsenyi volt nekem hatodik gimnazista korom óta a legkálvinibb magyar faji mennykő, úgy ahogy én gyermeki fővel szívvel egek dörgésébe emeltem a magyar lélek hangjait. Tegnap, éppen indulóban voltam hazulról, a magam viruló ligetéből, mikor a postás egy kis csomagot adott. Németh László küldte el új könyvét Berzsenyiről. Tág és nagy levegőt lélekzeltem s Berzsenyi-hévvel néztem vissza az autóbuszból a Sasülésre, a mi szép »Sas tetején«-ünkre. A villanyosban már hozzáfogtam olvasni s egy nap alatt, bármerre jártam, minden percet megragadtam, s olvastam, olvastam a Németh László pompás könyvét. Végigolvastam, de nem leltem meg benne, hogy hány holdja volt hát Berzsenyinek. Ne vegye rossz néven Németh László, de folyton az a gyanú környékezett, hogy ő se bemenekül a versek olvastatásába, hogy erről ne kelljen beszélni. Pedig milyen bájos s regényíró szemével festett villanásokat ad, milyen is volt a költő háza, ahol a verseit írta s mely ma magtár, vagy mig fénykorában nem lehetett különb egy parasztháznál. De az egész könyvben alig van tizenöt sor, ami Berzsenyi emberi életére vonatkoznék. Úgy látszik lehetetlen erre már hírt, adalékot találni. Nem lehet mást lelni, csak amit nyomtatásban hagytak a pletykások. Pedig akármit mondott a Kossuth által istenné avatott Kölcsey és a lenézett sógor, Döbrentey és a korlátolt pataki tanár, Erdélyi és Füst Milán, sőt még Szabó Dezső is: meghalok a vágytól, hogy magával Berzsenyivel találkozzam, hogy vastag öklét megmarkolhassam, hogy sok boltíves kis házában akadozó szavát hallhassam, hogy a gátlásos gazdák mintaképének mérges viszonyát béresével és botosispánjával, meglophassam, hogy a kis feleség nagy idegenségét csak egy hitvány pletyka segítségével is, de felérezhessem... Valamelyik nyáron találkoztam Keszthelyen egy Berzsenyi úrral, aki mintha csak a költő arcképéből szökött volna ki, kicsi, vaskos, fekete, remek ember: ez a vérrokon többet mondott nekem a költő lényegéről, mint minden betűs nyomtatott maradék: a verseken kívül. Nagyon szép a Németh László könyve és nagyon igazságos. Nagyon igazságos számomra, mert épen olyan hiánytalanul becsüli Berzsenyit, ahogy én negyvennégy év óta. Számomra Berzsenyi és Csokonai! Nekem elég volt ez a kettő istennek. Már Vörösmartyhoz sose tudtam eljutni... akárhol csiszolom le, hófehér márvány villog ki, de ebből a márványból sokszor csak a Ferenczi vésője dolgozik. Ellenben Berzsenyi óriás bazalthegy a Balatonon és Csokonai a csörgő patak és a rohanó s árvizes Tisza. Mennyire megértem Németh László rokonszenvét a Berzsenyi-tragikummal szemben. Berzsenyit Kölcsey levágta s a költő ezt sose tudta többet kiforrni. Az éretlen okozott sebet haláláig vitte s hagyta elgenyesedni s az esztéticizmus gyantáját borítgatta rá, de a seb seb maradt. Erről nem lehet tenni, ez természet dolga: az ösztönember rettegése, hogy hátha igaza van a kritikusnak... Mert borzasztó felelősség kelteni s az ember áhítja, hogy akadályozzák már meg ebben a szenvedélyben, mely csak kárára van, nem szeretetet, hanem ellenséget termel, irigységet és csaholást s mennyivel jobb lenne a kertben ollózgatni s nem kitéve lenni a baromi kertészek ollózásának. De szeretném tudni, hány holdja volt hát Berzsenyinek s hogy gazdálkodott? Tehát hogy mennyi munkát, védelmet, elfoglaltságot és megnyugvást tudott adni neki a hatszáz hold !vagy háromezer hold? Attól lehet azért mestorva, még a családjához is a költő (»Megfájul a szánk, ha nevetünk« — írja a felesége a fiának.), hiszen a család éppen olyan rárakodott tétel, mint a kritikaszterek hada. A családját senki nem kiölti, a gólya költi, a faie esetleg éppen azt kapja a második generációban, amit az előzőben nem szeretett. S hiába tudja az ember, hogy a kritikus abszolút kivül áll a varázskörön , hiába tudja, hogy önérzetemre jussom van, mégis végkép megsemmisül az alkotó kedv ha ismeretlen lap ismeretlen kritikusa azt írja rólam, hogy: »az ember kétségbeesik, ha azt hallja, hogy Móricz Zsigmond már megint darabot ír«. Három éve azért nem írok színdarabot mert mihelyt leülök dolgozni, eszembe jut ez a sor s meg vagyok győződve, hogy igazat akar mondani, vagyis hogy tőmondat, alapérzését közölte, aki ezt leírta. Nem kételkedem őszinteségében, nem ismerjük egymást, tehát objektív. Jelentéktelen, különben tudnám ki, tehát csak őszinte lehet. De nem tehetségtelen, különben nem tudott volna ilyen jól szíven szúrni. S nem bírom elviselni. Sose hittem, hogy ennyire megbénuljak bármiféle kritikai támadástól s az illető úr háron éve nyugodtan alhat, nem írok darabot. .Hátha igaza van? Mennyivel fokozottabban érezhette ugyanez. Berzsenyi, aki még azt is tudta, hogy az a Kölcsey még tavaly »egy nyaláb nyekergő verset vitt neki. S most tehetetlenül kellett elszenvednie, hogy a nyekergő ifjú poéta megmérgezte , árnyékká válva s költői hivatásában megbénulva tizenkilenc évig kellett még rothadnia, míg aztán hatvanéves korában meghalhatott. Ez olyan óriási dolog, mihez hasonló csakó névtelenekkel szokott történni, akiket egy életre elüt a kritika, pályájuk megvalósításától. Milyen szép és megnyugtató, hogy Németh László könyörtelen Kölcseyvel szemben. Mert valóban, azzal, hogy Kölcsey elég merész volt a halott fölött elégiát szavalni, egy jottát sem szüntetett meg annak tizenkilenc évi szenvedéséből. »Ez az ifjen valók!« mondta a hóhér s szelíden a szívére tette fehér kezét. Én voltam, aki ádázul s mert nem szerettük egymás szagát — ledöftem tizenkilenc évvel ezelőtt, a boldogult lángészt s tizenkilenc éven át mindig elég erős voltam, hogy kajánul nevessek, hogy: ez sikerült döfés vol . rómaiak! Elrothadt az öreg, de jaj, versei is maradtak, s mi mindnyájan hova süllyedünk a feledés tengerében, mikor a hóbércek még mindig ragyogó s távoli fényben égnek a magyar rónák felett: Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet... KÁVÉHÁZBAN FARKAS BÉLA MUZSIKÁL Egész éjfél nyitva. Leveskülönlegességek. PESTI NAPLÓ 1938 június 29 . Rendszerint későn vesszük NIVEA-CREME 30 fillértől 2 Pengőig NIVEA-OLAJ 90 fillértől P. 3.50-ig . Amikor már érezzük, hogy a nap felégette a bőrünket, akkor már késő. Ezért kell bőrünket NIVEA-CREME vagy OLAJ-jal bedörzsölni, mielőtt a napra megyünk és ha nagyon erősen süt a nap, többször megismételni a bedörzsölést. Akkor szépen és egyenletesen fogunk lebarnulni. K CV PENGER GILLETTE készülékben- a legkellemesebb borotválkozást biztosítják