Pesti Napló, 1938. június (89. évfolyam, 121–122. szám)

1938-06-28 / 121. szám

Sz­erda BERZSENYI Németh László könyve miatt Írta: MÓRICZ ZSIGMOND Minap egy középiskolában, mint vendég, be­nyitottam egy tanterembe s ott ismerősöm, a fi­nom és nagyműveltségű tanárnő éppen Berzse­nyiről tartott leckét. Nagy zavarba jött s hirtelen azt se tudta, mihez kezdjen; később megvallotta, hogy életében először, de erre az órára »nem ké­szült«. Ellenben azt hitte, hogy én jobban tudom a dolgot. Azonnal abbahagyta a megkezdett élet­rajzi mondatot s bemenekült a versek olvasásába s esztétizálásába. Valami gyanús volt a költő élet- és világszem­léletének beállításában s megkérdeztem a kis­lányt, aki a Közelítő­be'Z-ből felelt, hogy mit gon­dol, mennyi földje volt Berzsenyinek? A lányka megnémult, a tanárnő pedig lángvörös lett. Kö­nyörtelenül őt kérdeztem, mondja meg az osztály­nak, mennyi birtoka is volt Berzsenyinek... »Hervad már ligetünk, díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög..­.« Hogy ki érti így a természetet? Lehet ez esetleg egy soproni polgár verse is? ... »Nincs rózsás labirint, balzsa­mos illatok közt, nem lengedez a zefir...« Elvégre mért ne lehetne? tehát hány holdja is volt Ber­zsenyinek? A tanárnő ötött-hatolt s ilyenformán okosko­dott: »Volt földje, földbirtokos volt — de sok nem lehetett neki, mert akkor nem lett volna rá­szorulva, hogy harminc-harminötéves korában a kispapok adják ki az első kötetét. Talán párszáz holdja azért mégis volt...« »Háromezer volt« — mondtam én. Erre tanárnő és tanítványai, mind az egész osztály, mélyen megdöbbent. Kény­telen voltam pár szóval utalni arra, hogy száz évvel ezelőtt háromezer hold nem ért annyit, mint ma, mert a jobbágygazdálkodás idején a földbirtok majdnem semmit sem hozott. A job­bágy nem volt munkás, csak párja, akit arra kényszerítettek, hogy dolgozzék, de ebből a mun­kából nem lehetett egy feleséges, többgyermekes apának nyomdaszámlát fizetni. Még háromezer hold után sem. De magamban én is zavarba jöttem, mert ahogy számot vetettem, nem tudtam volna meg­mondani, honnan tudom, hogy Berzsenyinek há­romzer holdja volt? Soha életemben nem tanulmá­nyoztam a Berzsenyi életét, ha a verseit könyv nélkül tudom is. — Berzsenyi az egyetlen költő, akiből sokat tudok könyv nélkül, többet mint Aranyból. De a Váczy János könyve oly fércmű, hogy bár megvan nekem, de mindig ledobtam, ha kézbe vettem. Ez az az eset, hogy a nagy halott ki van szolgáltatva a tökfejnek. Nem tudom, mi volt a kortársak véleménye, nem ismerem, hogy változott a korok állásfoglalása a Berzsenyi kér­désben. Kölcsey bírálatát olvastam, emlékbeszédét irodalomtanárunk felolvasta órán s mint a szó­noklat remekét s mint a nagy férfiú nemes jelle­mének tükrét tárgyalta, — bennem keserű csapa­dékot hagyott, én Berzsenyié voltam, bár Kölcsey földim, sőt anyámnak rokona s Berzsenyi a távoli Dunántúlé. S Kölcsey református, és Berzsenyi... hopp, ezt már nem tudom, milyen vallású volt, én még ma sem kérdem meg senkiről a vallását, hiába ismerem el, hogy ez is egy igen jellemző ada­lék. Azt hiszem Berzsenyi lutherista volt. Akkor is majdnem oly távol, mintha katolikus lenne. S mégis Berzsenyi volt nekem hatodik gimnazista korom óta a legkálvinibb magyar faji mennykő, úgy ahogy én gyermeki fővel­­ szívvel egek dör­gésébe emeltem a magyar lélek hangjait. Tegnap, éppen indulóban voltam hazulról, a magam viruló ligetéből, mikor a postás egy kis csomagot adott. Németh László küldte el új köny­vét Berzsenyiről. Tág és nagy levegőt lélekzel­tem s Berzsenyi-hévvel néztem vissza az autóbusz­ból a Sasülésre, a mi szép »Sas tetején«-ünkre. A villanyosban már hozzáfogtam olvasni s egy nap alatt, bármerre jártam, minden percet megragadtam, s olvastam, olvastam a Németh László pompás könyvét. Végigolvastam, de nem leltem meg benne, hogy hány holdja volt hát Berzsenyinek. Ne vegye rossz néven Németh László, de folyton az a gyanú környékezett, hogy ő se bemenekül a versek olvastatásába, hogy er­ről ne kelljen beszélni. Pedig milyen bájos s re­gényíró szemével festett villanásokat ad, milyen is volt a költő háza, ahol a verseit írta s mely ma magtár, vagy mi­g fénykorában nem lehetett különb egy parasztháznál. De az egész könyvben alig van tizenöt sor, ami Berzsenyi emberi éle­tére vonatkoznék. Úgy látszik lehetetlen erre már hírt, adalékot találni. Nem lehet mást lelni, csak amit nyomtatásban hagytak a pletykások. Pedig akármit mondott a Kossuth által is­tenné avatott Kölcsey és a lenézett sógor, Döb­rentey és a korlátolt pataki tanár, Erdélyi és Füst Milán, sőt még Szabó Dezső is: meghalok a vágytól, hogy magával Berzsenyivel találkozzam, hogy vastag öklét megmarkolhassam, hogy sok boltíves kis házában akadozó szavát hallhassam, hogy a gátlásos gazdák mintaképének mérges vi­szonyát béresével és botosispánjával, meglophas­sam, hogy a kis feleség nagy idegenségét csak egy hitvány pletyka segítségével is, de felérezhes­sem... Valamelyik nyáron találkoztam Keszthe­lyen egy Berzsenyi úrral, aki mintha csak a költő arcképéből szökött volna ki, kicsi, vaskos, fekete, remek ember: ez a vérrokon többet mondott ne­kem a költő lényegéről, mint minden betű­s nyom­tatott maradék: a verseken kívül. Nagyon szép a Németh László könyve és na­gyon igazságos. Nagyon igazságos számomra, mert épen olyan hiánytalanul becsüli Berzsenyit, ahogy én negyvennégy év óta. Számomra Berzsenyi és Csokonai! Nekem elég volt ez a kettő istennek. Már Vörösmartyhoz sose tudtam eljutni... akár­hol csiszolom le, hófehér márvány villog ki, de ebből a márványból sokszor csak a Ferenczi vésője dolgozik. Ellenben Berzsenyi óriás­ bazalthegy a Balatonon és Csokonai a csörgő patak és a rohanó s árvizes Tisza. Mennyire megértem Németh László rokon­szenvét a Berzsenyi-tragikummal szemben. Ber­zsenyit Kölcsey levágta s a költő ezt sose tudta többet kiforrni. Az éretlen okozott sebet haláláig vitte s hagyta elgenyesedni s az esztéticizmus gyantáját borítgatta rá, de a seb seb maradt. Erről nem lehet tenni, ez természet dolga: az ösztönember rettegése, hogy hátha igaza van a kritikusnak... Mert borzasztó felelősség kelteni s az ember áhítja, hogy akadályozzák már meg ebben a szenvedélyben, mely csak kárára van, nem szeretetet, hanem ellenséget termel, irigy­séget és csaholást s mennyivel jobb lenne a kert­ben ollózgatni s nem kitéve lenni a baromi ker­tészek ollózásának. De szeretném tudni, hány holdja volt hát Berzsenyinek s hogy gazdálko­dott? Tehát hogy mennyi munkát, védelmet, el­foglaltságot és megnyugvást tudott adni neki a hatszáz hold !vagy háromezer hold? Attól lehet azért mestorva, még a családjához is a költő (»Megfájul a szánk, ha nevetünk« — írja a fele­sége a fiának.), hiszen a család éppen olyan rára­kodott tétel, mint a kritikaszterek hada. A csa­ládját s­enki nem kiölti, a gólya költi, a fai­e eset­leg éppen azt kapja a második generációban, amit az előzőben nem szeretett. S hiába tudja az ember, hogy a kritikus abszolút kivül áll a va­rázskörön , hiába tudja, hogy önérzetemre jussom van, mégis végkép megsemmisül az alkotó kedv ha ismeretlen lap ismeretlen kritikusa azt írja rólam, hogy: »az ember kétségbeesik, ha azt hallja, hogy Móricz Zsigmond már megint dara­bot ír«. Három éve azért nem írok színdarabot mert mihelyt leülök dolgozni, eszembe jut ez a sor s meg vagyok győződve, hogy igazat akar mondani, vagyis hogy tőmondat, alapérzését kö­zölte, aki ezt leírta. Nem kételkedem őszinteségé­ben, nem ismerjük egymást, tehát objektív. Jelen­téktelen, különben tudnám ki,­­ tehát csak őszinte lehet. De nem tehetségtelen, különben nem tudott volna ilyen jól szíven szúrni. S nem bírom elvi­selni. Sose hittem, hogy ennyire megbénuljak bármiféle kritikai támadástól s az illető úr háron éve nyugodtan alhat, nem írok darabot. .Hátha igaza van? Mennyivel fokozottabban érezhette ugyanez. Berzsenyi, aki még azt is tudta, hogy az a Köl­csey még tavaly »egy nyaláb nyekergő verset­ vitt neki. S most tehetetlenül kellett elszenvednie, hogy a nyekergő ifjú poéta megmérgezte , árnyékká válva s költői hivatásában megbénulva tizenkilenc évig kellett még rothadnia, míg aztán hatvanéves korában meghalhatott. Ez olyan óriási dolog, mihez hasonló csakó névtelenekkel szokott történni, akiket egy életre elüt a kritika, pályájuk megvalósításától. Milye­n szép és megnyugtató, hogy Németh László kö­nyörtelen Kölcseyvel szemben. Mert valóban, az­zal, hogy Kölcsey elég merész volt a halott fölött elégiát szavalni, egy jottát sem szüntetett me­g annak tizenkilenc évi szenvedéséből. »Ez az ifj­­­en valók!« mondta a hóhér s szelíden a szívére tette fehér kezét. Én voltam, aki ádázul s mert nem szerettük egymás szagát — ledöftem tizen­kilenc évvel ezelőtt, a boldogult lángészt s tizen­­kilenc éven át mindig elég erős voltam, hogy­ kajánul nevessek, hogy: ez sikerült döfés vol . rómaiak! Elrothadt az öreg, de jaj, versei i­s maradtak, s mi mindnyájan hova süllyedünk a feledés tengerében, mikor a hóbércek még min­­dig ragyogó s távoli fényben égnek a magyar rónák felett: Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet... KÁVÉHÁZBAN FARKAS BÉLA MUZSIKÁL Egész éjfél nyitva. Leveskülönlegességek. PESTI NAPLÓ 1938 június 29 . Rendszerint későn vesszük NIVEA-CREME 30 fillértől 2 Pengőig NIVEA-O­LAJ 90 fillértől P. 3.50-ig . Amikor már érezzük, hogy a nap felégette a bőrünket, akkor már késő. Ezért kell bőrünket NIVEA-CREME vagy OLAJ-jal bedörzsölni, mie­lőtt a napra megyünk és ha nagyon erősen süt a nap, többször megismételni a bedörzsölést. Akkor szé­pen és egyenletesen fogunk lebarnulni. K C­V PENGER GILLETTE készülékben-­ a legkellemesebb borotválkozást biztosítják

Next