Pesti Napló, 1938. október (89. évfolyam, 199–224. szám)
1938-10-16 / 212. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1938 október 11. Justh Zsigmond PARASZTSZÍNHÁZA magyar szabadtéri színpad Az első Mire egy eszme diadalmaskodik, az apostolt már régen elfelejtették, így mutatta ezt az élet mindig s így mutatja ma is kíméletlen következetességgel. Hogyan lelkesedik ma az egész ország a Gyöntyösbokréta és a Magyar Csupajáték parasztjain, micsoda diadallal »fedezte fel« a magyar író- és művészvilág legutóbb a magyar faj finom művészi érzékét s mikor negyven évvel ezelőtt ugyanezt hirdette rajongó meggyőződéséés a szegény boldogult Justh Zsigmond, utópistának nevezték, kinevették érte. Pedig a magyar paraszt művészi tulajdonságainak felfedezése Justh Zsigmondnak az érdeme. És bizonyára sokan voltak, akik a Paulini Béla parasztjainak produkciója alatt az ő szellemét látták a kulisszák mögött. Talán nem egyedül vallom azt a hitet, hogy ebből az alkalomból kegyeletes dolog letenni az emlékezés koszorúját az idegenben kiszenvedett, ábrándos lelkével és fanatikus művészetimádásával nem e világba való poéta sírhalmára. * A kilencvenes évek derekán alig volt a nemzetközi művészvilágnak számottevő embere, aki meg ne fordult volna Justh Zsigmond pusztaszenttornyai tuszkulánumában. Az ő páratlan vendégszeretetes múzeumhoz hasonló lakása magában is elég lett volna ahhoz, hogy odazarándokoljon mindenki, de házának fő vonzóereje mégis csak az ő parasztszínháza volt. Idehaza nemigen beszéltek róla, pedig nagyon sok kiváló ember tapsolt benne a szenttornyai gányóknak. Csakhogy nem bízott benne senki, hogy megértik a parasztszínház igazi rendeltetését és célját. Igaz is! Magyar parasztok, akik Plautust és Shakespearet játsszák! Hát nem hihetetlen mese ez? Olyanok is akadtak, akik egyszerűen Justh nagyúri kedvtelésének tekintették az egészet, aminek a művészethez semmi köze s a magyar paraszt lélektanának szempontjából semmi fontossága. Aztán meg maga Justh sem vetett rá súlyt, hogy ismertessék az ő színházát. Ellenkezőleg, szinte titkolta a nagy nyilvánosság előtt. Irtózott attól,, hogy esetleg reklámhajhászattal vádolják meg. Csak a kiválasztottaknak pintogatta. Annál többet foglalkoztak vele külföldön. Különösen a francia írói- és művészvilág tagjai rándultak le seregestül Szenttornyára s a párizsi lapok nem egyszer közöltek hasábos cikkeket »az alföldi puszták művészkolóniájáról«. Gróf Polignac — akinek Párizsban könyvalakban is megjelent a Justh Zsigmonddal együtt kezdett »Poesies Macyares« című antológiája — egész cikksorozatot írt a magyar parasztról s a parasztelőadásokról a Figaro-ba. Volt is arról mit írni! Az ember nem győzte csodálkozással a szenttornyai látnivalókat. Justh Zsigmond rajongó művészetimádása két színházat is építtetett , a szenttornyai udvarház pompás parkja közepén. A téli színház fából készült, a római ház atriumának mintájára, oszlopsorokkal. Nem volt arénához hasonlatos, még a beosztása is a régi rómaiak elfogadótermeire emlékeztetett. Csakhogy itt a benyílófülkék öltözékül szolgáltak, nem pedig a penatesek oltárainak. Sokkal fényesebb és még eredetibb volt anyári színház. Valóságos amfiteátrum, kör alakú, fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak osztva az ülőhelyek, a piros vászonnal bevont padok. A színpad valamivel magasabban feküdt, előtte elkerített hely a kar számára s egy súgólyukféle, melyen kopogtatóval zörögve jelezték az előadás kezdetét. Az első magyar szabadtéri színház. Jelmezek, díszletek, minden a legklasszikusabb egyszerűségben. Justh »társulata« kizárólag gányókból került ki. A gányó — az orosháza vidéki dohány kertész — tiszta magyar típus. Nyugodt, komoly, nem olyan eleven, mint például a székely, de azért ötletes, eléggé beszédes és ha nem éppen mozgékony, de nem is olyan nehézkes, mint a dunántúli. Justh gyakran fejtegette, hogy ezek közelítik meg legjobban a régi görögök archaikus egyszerűségét és természetes méltóságát. Ezért merte velük mn megkockáztatni Aishylos, Sophokles és a többi görög-római klasszikusok műveit. Halála előtt pár héttel, 1894 nyarán — mikor utoljára voltam fent nála Szestornyán — Plautus »Kincs«nét adták az ő derék gányai. Soha el nem felejtem ezt az előadást. 42 éve már, de már a szereplő személyek neve is eszemben van. Gombos Mihály, Rétes Mari, Györki Jóska s az ő utolérhetetlen naivája, Molnárné, mintha csak tegnap játszottak volna előttem. Milyen természetességgel mozogtak azok az emberek, mily fesztelenül társalogtak, milyen egyszerű plaszticitás volt a tagsejtéseikben — a magyar ember tudvalevőleg nem gesztikulál valami erősen — és micsoda őszinteség a nevetésükben, mily szordon fenség a kitöréseikben. Senki sem tanította őket, az egyik gányó maga mondta nekem: »Úgy játszom, ahogy megérzem!« Justh sohasem avatkozott a dolgaikba, rájuk hagyta, csinálják, ahogy érzik. Láttam tőlük a Falu rosszá«-t is, nem akarok összehasonlításokba bocsátkozni, de azoknak a játékában több volt a természetesség és a keresetlen, őszinte igazság, amit nem hagytak otthon a portájukon, mikor felléptek a színpadra, mint a korunkbeli legjobb parádés színészünkben. Amellett tanyai emberek voltak, akik sohasem láttak még vidéki színészt sem. Justh mondta is nekem egyszer, mikor csodálkozásomat fejeztem ki, hogy ezeket az embereket nem viszi pózolásba a nyilvánosság: »Hja! Ezeknek megvan az az előnyük, hogy nem voltak sohasem színházban s nem tanultak el a rossz színészektől semmit!« Mennyire szerette és mily sokat tartott Justh a parasztjairól, legjobban bizonyítja, hogy a saját darabjait is csupán ezek számára írta és sohasem nyújtott be darabot egyetlen színházhoz sem. Végre is én dramatizáltam egyik novelláját, amiből pedig ő maga is írt színdarabot. Mikor levélben kértem, nyújtsa be kész darabját a Népszínházhoz, a következő jellemző sorokban válaszolt: »Én mindig tudtam, éreztem, hogy a dolgaimat nem lehet színdarab formájában a publikumnak, a magyar publikumnak beadni. Se publikumunk, se művészeink nincsenek a kívánt szellemi fejlettség fokán. S ha összeveszünk pár nagyon művelt s igen intelligens embert, együttesen egy meglehetősen alacsonyfokú tömeget kapunk. Ezért nem akartam én soha a nyilvánosságnak darabot írni. Tán tudja, mennyire utálom utánajárni valaminek, antichambikrozni direktoroknak, hisztérikus és ostoba primadonnáknak, akik azt hiszik, ők ítélhetnek, ők tudják csakis, mi a színpad s a publikum mit szeret, őrült cabotineknek... nem, nem nekem való ez, ma még kevésbé, mint valaha, midőn fáradt, beteg vagyok s nyugalomra vágyom s midőn inkább, mint valaha, meg vagyok arról győződve, hogy a későbbi századokban, vagy tán már a közeljövőiben lesz színház, színdarabokat is fognak írni, csak színészek nem lesznek ...« Tán kissé keserű, tán túl szigorú kritika ez, de mindenesetre jellemző Justh Zsigmondra, aki gyűlölte a színpadi pózt, teatralitást és rajongott az egyszerűségért, a »verismusért«, ami akkori színpadjainkon hiába keresett. Azért menekült a még romlatlan, tiszta, egyszerű néphez, ezért becsülte művészetüket, annak hamisítatlan természetességét olyan rendkívül nagyra. Könyveiben is legszebb oldaláról mutatta, be a magyar parasztot s társadalmi összeköttetései révén a külföldön is ismertette őket, idehaza pedig színházat építtetett nekik, hogy kipattantsa belőlük a művészi tulajdonságokat. * Alig múlt 30 éves a függetlenségi párt nagynevű vezérének, Justh Gyulának íróöccse, mikor meghalt, de az alatt a három évtized alatt, amit pedig betegen élt át, többet dolgozott, mint más egy emberöltő alatt. A sors adott neki vagyont, nevet, előkelő társadalmi állást, eltölthette volna életét a kaszinókban, kártyaasztalok mellett, lóversenyeken, mint abban a korban az ő osztályából annyian s ő úgy dolgozott, mint ahogy azok sem dolgoztak, akik csupán a tollakból éltek. Mintha érezte volna, hogy neki nincs sok ideje eszméinek megörökítésére, terveinek és álmainak megvalósítására. Csak ilyen lázas munkásság mellett volt képes a betegágyon kívül eltöltött kevéske idő alatt annyit produkálni, mint amenynyit alkotott. Mert hiszen mindig betegeskedett, élete örökös haldoklás volt. És mégis, mi mindenre volt képes az az összeroncsolt test! Ha egész életében nem tett volna mást, mint hogy reprezentál, akkor is el lett volna foglalva minden pillanata. Szenttornyai kastélya, párizsi és budapesti palotája inkább hasonlítottak vendégfogadóhoz, mint magánlakáshoz. Mindenkit ott akart maga körül látni, akiről azt hitte, hogy van benne valami az »isteni szikrából«, keblére akarta ölelni az egész világ szellemi ariszthoráciáját. És szívesen ment hozzá mindenki. Nem csupán azért, mert büszkék voltak barátságára, hanem mert szeretetreméltóbb házigazdát keresve sem lehetett volna találni. Senki nála jobban nem gondoskodott vendégeinek testi-lelki jóvoltáról és senki nála jobban nem tudta mulattatni a társaságot. Bámulatos csevegő volt; szikrázó szelleme, hatalmas tudása, egyetemes műveltsége, örökös utazásaiban szerzett sokoldalú tapasztalatai mind hozzájárultak ehhez, szeretetreméltó modora pedig vonzóvá tette előadását. Lakása valóságos múzeum volt, terve exotikus világok mindenünnen összehordott műkincseivel. Valahányszor künn járt Párizsban, mindig hozott haza magával valamit: egy-egy érdekes régiséget, párizsi különlegességet, vagy az uralkodó ízlés egy-egy jellemző művészi alkotását. Dolgozószobája a legkifogástalanabb hindu stílus szerint volt bebútorozva. Az ajtón nehéz függöny, drága keleti szőnyegből, a fal mellett széles keleti kerevet, a háttérben indus szentély, benne trónussal, körülötte apróbb-nagyobb bálványok, fétisek. Ez volt szegénynek kedvenc tartózkodási helye, ezen a keleti pamlagon hevert a szegény tüdővészes nagyúr lázas délutánokon, ebben az indus szobában álmodozott annyit Buddha vallásáról, az ő lelkével annyira rokon vallásról, arról a misztikus hitről, mely biztatóan kínálta őt a boldog, örök nyugalommal, a nirvánával ... Volt ugyan még egy dolgozószobája, de ez inkább könyvtárnak számított. Annyi volt benne a könyv, hogy becsületére vált volna egy nyilvános könyvtárnak is. De itt nem szívesen dolgozott; jobban szeretett ott tartózkodni abban az elvarázsolt, sejtelmes indus világban, mint ahogy beteg lelke ekkor már a miszticizmusba menekült a sivár valóságból. Szalonja mint egy képkiállítás. Finom festmények, magyar írók, művészek, művésznők, exotikus fejedelmek, pénzkirályok, a külföld szellemóriásai, a párizsi szalonok csillagai, eredeti paraszttípusok, gányaleányok arcképei váltakoztak ott sűrű egymásutánban, a legtöbbre teleírva ajánlással. Azt hiszem, az egész földkerekségen neki volt a legtöbb barátja, talán azért, mert ő igazán jó barátja volt mindenkinek. * Nem volt büszke a nevére, nem volt büszke történelmi nevű családjára, a vagyonára, a tekintélyére, az irodalmi sikereire, csak egyre volt nagyon büszke: szenttornyai parasztszínházára. Erre nemcsak büszke volt, szerette is: szerette lelkesedéssel, rajongással,szenvedélyesen. Szinte úgy tetszett, hogy az egész Justh-kastély, sőt az egész uradalom csak arra való, hogy méltó környezete legyen az ő színházának. A Justh-kastély gyönyörű szicíliai park középén fekszik. Maga a régi udvarház, cselédházaival és melléképületeivel, homlokzatával az országútra néz. A kert valóságos park, benne Jászai Atali szobra. A sűrű fákat, gondozott utakat, árnyékos ligeteket csak egy helyen szakítja meg tisztás, ahonnan messzire fehérlik egy sajátságos alakú épület: a színház. Ez a színház az ő eszméje volt. Mindig hirdette, hogy a modern színészek nem bírják visszaadni a klasszikus korok embereinek egyszerű természetességét, naiv érzéseit és méltóságos mozdulatait. Sűrűn hangoztatta azt is, hogy például a görög temperamentumhoz legközelebb áll a magyar paraszté és végre is elhatározta, hogy ezt be is bizonyítja. Kiválasztott gányai közül pár értelmes legényt, néhány csinosabb, ügyesebb parasztleányt és menyecskét, megmagyarázta nekik a darabot, aztán rájuk bízta: csinálják! És azok megcsinálták. Czóbel Minkának, Feszty Árpádnak és Jászai Marinak bemutatta Plantus »Fecsegő«-jét. Akkor azt hitte, hogy ez az előadás csak arra a szezonra búcsúelőadás, pedig akkor már örökre búcsút kellett vennie kedves színházától. Azon a nyáron különben már rossz sejtések kínozták, sőt egyik hozzám írott leveléből látszik, hogy belenyugodott a halál gondolatába. »Tíz nap óta megint nagyon rosszul vagyok«, — írta. — »Azt hiszem, bajom rohamosabb jelleget öltött. De egy cseppet sem bánom. Láttam sokat, újat alig fogok már láthatni, fáradt vagyok s pihenni nem lesz rossz.« Csak azon aggódik, attól fél, hogy orvosai megint külföldre küldik, valami enyhébb éghajlat alá s nem maradhat továbbra is szeretett parasztjai között. »Lássa«— írta — »ez az én tragikumom. Ott nem lehetek, ahol szeretek lenni, ahol tán még a halál sem lenne nehéz, mert oly természetesnek teszi a faj, mely körülvesz... Pedig jó lenne itt élni az életet!«... Ezt a szót, élni, aláhúzta. Élni szeretett volna ott Szenttornyán, a gányói között, pedig az ő élete örökös haldoklás volt. És a sors nem engedte sem élni, sem odahaza meghalni. Elkergette messze idegenbe, előbb Egyiptomba, aztán Cannes-ba, az örök tavasz örökké mosolygó hazájába, hogy neki, aki egész életében a fényt, a világosságot kereste, halálos ágyát is aranyozza be a napsugár. Mert idehaza akkor már nem sütött a nap. Csúnya, esős október volt, nem tuberkulotikusoknak való. Pedig szinte még pár nappal a halála előtt szomorúan írta nekem: »Csak legalább annyi izgalommal lenne irántam az isteni Gondviselés, hogy odahaza végezhetném be pályafutásomat!« Még ez az utolsó álma sem valósulhatott meg. De a többi sem. Parasztszínháza megszűnt halálával; legnagyobb regénye, s Fuimus még csak sajtó alatt volt, mikor meghalt, megjelenését már nem érhette meg. Micsoda tragikus sejtelem adatta vele könyvének ezt a címet? Tán érezte, hogy mire ez a könyve napvilágot lát, akkorra ő is már fájt?... Nem érhette meg a Poesies Magyares megjelenését, amit oly nagy kedvvel kezdett meg gróf Polignac-cal s melyben Arany Jánostól a kilencvenes évek legfiatalabb költőjéig mindenki helyet kapott s mely először ismertette meg a francia közönséget a magyar költészettel. És végül, nem örülhetett a magyar népies irodalom reneszánszának sem, melynek pedig egyik úttörője volt. De A puszta könyve, — mely franciául is megjelent s 3000 példányban kelt el, szemben a magyar kiadás 300 példányával — a Gányó Julcsa, a felelős élete nagy műve. A kiválás genezise, melyben először hirdette magyar nyelven a tolsztoji evangéliumot, hogy: »a népet szeretni és nevelni kell«, új fénnyel fogják elárasztani a nevét, majd akkor, mikor mint Eötvösnek, neki is »eszmei győzedelme« leszen emlékjele. Rózsa Miklós Új ipari szakkönyv 11 A kádár I írta Klillger D. és Erdősi K. Számos ábrával. Ara 8.— F ff Kapható Az Est könyvkereskedésében Erzsébet körút 18-21H