Pesti Napló, 1939. május (90. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-02 / 99. szám
— g ■*yg--gí ,u«g^gwr 1939 május 2 4 Kedd_________________________________PESTI NAPLÓ Mit éreztem a robogó villamos alatt? Egy fél halál hiteles története Feküdt-e már ön robogó villamos alatt? . Mert én igen, úgy történt, kérem szépen, hogy nagyon rossz fiú voltam és robogó villamosra akartam felugrani. Saját bőrömön, lábamon, kezemen, fejemen, rongyokká züllött szürke ruhámon tapasztaltam, nem nagy sikerrel. Első szabály: ne ugorjunk fel rohanó villamosra! (1. Varjúmama intelme fiához: »Fiam, ne egyél dögbúst!« Varjút in: »És te mért eszel, mama!« — »Fiam, én már megszoktam!«) Egyébként a történetet valamelyik riportlapba így írná meg a dolgokon kívülálló riporter, a kolléga (egycentis betűkkel): »Sztrájkolt a halál!« (Alcím félcentis betűkkel). »Dermedtvérű járókelők ámulatára épségben jött elő a villamos alól.« És kezdődnék a riport: / Riport a riporterről »Könnyen végzetessé válhatott volna az a baleset, melyből Baráth Ferenc, a Pesti Napló munkatársa — csodálatos módon — sértetlenül menekült meg. A fiatalember, akit a riadt szemtanúk képzeletben már-már el is temettek, éppen a Szini Akadémia vizsgaelőadására tartott a Nemzetibe, vasárnap délelőtt féltizenegykor. Kritikát akart írni az előadásról. A Múzeum körút és Kossuth Lajos utca sarkán fel akart ugrani egy sebes mozgásban levő villamosra, azonban a megállóhely mellett levő oszlopba beleakadt a lába és a villamos alá sodródott. Riadt sikolyok harsantak fel, Bardth azonban nem vesztette el az eszméletét. Fogódzó után kapkodott, de hiába. A vészcsengő idegesítő hangjára vészfékek veszett csikorgása felett. Még így is mintegy nyolc métert vonszolta magával a villamos. Szerencséjére hanyatt feküdt és talpát feszesen nekitámasztotta egy vaslapnak. Emberek tehetetlen és kíváncsi zsibongása zajong. — Odaszorult a keze, a feje, a lába, egy kicsit vissza kellene tolatni a kocsit! — hangzottak a tétova észrevételek. Ám a közelben lévő emberek nagy csodálkozására Baráth Ferenc higgadtan kiszólt a villamos alól: Köszönöm, uraim, majd előjövök magamtól. Elő is jött. Mingyárt kijelentette, hogy önmagára hárítja a felelősséget és az ügyeletes rendőrőrszemmel bement egy közeli kapu alá, kihallgatták, a mentők bevitték a Rókusba.« Ezt írta volna rólam a kollégám. És talán azt is megjegyezte volna puszta bajtársiasságból, hogy: »Újságírói körökben nagy megdöbbenést keltett a szerencsés kimenetelű baleset, de annál nagyobb örömmel tölt el...« És én... ... én, ha a baleset katasztrofálissá fordult volna, nem olvashattam volna a kedves baráti sorokat. Ha úgy hónapok múlva felépültem volna, esetleg láb és kéz nélkül, kezembe vettem volna a régi újságokat. Csonkán, rútan, korcsul. És mi lenne kéz nélkül, láb nélkül! jaj! félember lennék és keservesen emlékezném vissza arra a »nagy« vasárnapra. De most áldom a Mindenhatót, a vakvéletlent, a kalauzt, aki hirtelenül vészcsengetett, a kocsivezetőt, aki hirtelenül lefékezett. Mert élek, egészséges vagyok, újra születtem, megszabadultam a biztos haláltól. Lám, minden a pillanatokon fordul meg: lehetnék most zagyva halott, roncs szörnyeteg, aki véres koponyával fekszem valami hűvös hullaházban, esetleg hatósági boncolás előtt — ehelyett: vígan írom itt a szerkesztőségben a nagy kalandot. Életem legnagyobb kalandját... Tíz másodperc... Csodálatosképpen mindenre emlékszem. Arra, hogy biztosan kaptam a kapaszkodó után, hogy ballábam széles ívben lendült neki egy oszlopnak. Másfélszeres fordulat saját tengelyem körül. Jajjjj, hhhhh — röppent ki belőlem az ösztönös sikoltás. Az élet hívása és az élet esetleges búcsúztatása volt ez... Aztán mellbevágott a pótkocsi. Élni! — ezt kiabálták görcsös ujjaim, megtántorodó lábaim, a vérem, az agyam. Ni, az Édesanyám? Vagy nem? Kik sikongnak? Egy búgó althang. Szorongó nő lehet, aki a látvány elől elfordította a fejét. »Fékezni, kalauzt — dörömbölő basszusok kórusa féltett egy életet. Kezem a tömlőhöz kapott. Először életemben. mert sohasem voltam ütközőutas. Kisiklott. Élni! Élni! Milliomod pillanatok, fényévek kínjait éreztem. Cikázó gondolatok, ösztönök dolgoztak. A fejem! Megütöttem. Zöld és lila fények. Mi ez? Nem elkábulni! Dolgozni eszeveszetten, erőszakosan! Az ütközőbe kapaszkodni! — Jaj, elfordult, mint egy autó olajozott kormánykereke. Olajos vasgerenda: lecsúszott róla a kezem. A bokám, a könyököm, a másik bokám, a másik könyököm! És a térdem. Élni, élni! Talpam ösztönösen nekifeszült egy vaslapnak. Vitt magával a gép a halálba. Már semmit sem foghatok meg. Mi lesz? Beletörődni! — elveszettnek láttam a helyzetet. Már-már vártam a kegyelmes koponyatörést, hogy kiloccsan az agyam, lábamat térdben levágja a kerék. A kezemet... a mellemre ront a pokoli kerék... Nem! Élni kell. Ruhám kivágott. Égett rajtam. Csupasz bőröm horzsolja az úttestet. Pokol! Éget valami, meggyulladtam! Vizet! Megint a fejem! De éreztem, hogy még semmim sem tört el. Újra kezdtem a harcot. Kerestem valami kapaszkodót. Nincs semmi. Szörnyetegnek, végzetes ellenségemnek éreztem a kereket a vastömegek százmázsás súlyát. Gondoltam is erre. De harcolnom kell!... Hzs-sss-csrrr-mm-bü ! És a kerekek csikorogni kezdtek, szikrázott valami. Láttam. Az iszonyatos csikorgás kellemes zenének hatott. Megmenekülök! — éreztem a derengő lehetőséget Millió lábat láttam, melyek a kocsival futottak. Hzs-sss-csrrr-mmm bű! Mi ezt megálltunk, vagy már semmit sem érzek? Ez volt a legidegölebb pillanat Mikor azt kellett megállapítanom, hogy élek-e, vagy már elvesztettem-e eszméletemet Hhhhhhhhö — fellélegzettem. Emberek, mindenkik! Anyám, Anni bent a kórházban, halljátok meg, élek! Valaki szól: »A kezét elvenni onnan!* Más: »A lábát. A kabátját!* A nagy kaland fáradtságában megszólaltam: »Köszönöm, uraim, majd előjövök magam.* Az emberek megrökönyödtek. Hiszen ennek illett volna meghalnia. És nem halt meg? Valaki: »Nahát minden ezredik esetben sikerülhet egy ilyen.* Azért nem próbálom most meg még kilencszázkilencvenkilencszer! Nem őszültem meg! Elő tudok jönni! Emberek bámulnak és álmélkodnak. Folytatása következik Ni, a rendőr! — örvendtem, hogy megismertem. Most már biztos, hogy élek. Hú, de jó, nem haltam meg! Ni, a kalauz! Tavaly láttam valahol! Nem! Az imént, mikor fel akartam ugrani a kocsira. A dolgok kezdetén. A szívem hálás. Annak a szegény asszonynak kellene vennem egy új fejkendőt. A nadrágom jó, hogy elszakadt! Mindenbe beletörődtem. Sápadt vagyok. Szívem feszülten ver. Megjegyzések hallatszanak: »Te, nem a Baráth Ferit* Nem fedtem fel rangtalan inkognitómat. »Kérem, én voltam a hibás*, — mentem a kalauzt. Készségesen megyek a rendőrrel. Most még a börtönbe is szívesen mennék. Egy közeli kanallba megyünk. Jaj, mennyi ember! »Az adatokat kérem.« — »Baráth Ferenc, 1916 május 10, Zalaegerszeg, Erkdly — és a polgári állásomat mondom: »tanár«. »Mentőket!« »Nem kell, minek hazamegyek magam, átöltözöm és elegyek az előadásra.« Sziréna! Mégis jönnek a mentők! Itt vannak. »Nem szükséges, kérem«. Nem lehet teketóriázni. Erőszakkal lefektetnek a hordágyra. Tűröm a sorsomat. Szédülök. Most először. Nem szabad szédülni! Kiértünk az uccára. Kíváncsiak: »Hiszen semmi baja sincs. — »Csak nem akarta, hogy meghaljak! »Megindul a mentő. Útközben társalogtam, örültem, csodálkoztam. Rókus... Fertőtlenítés, tetanuszinjekció. Hű, de csíp a jód! És hogyan hűsít az éter. Tövis és rózsa! Erősnek lenni! »Köszönöm, doktor úr, jó napot kívánok, máskor jobban vigyázok«. Az eső már elállt. Újra süt a nap, mint a gázoláskor. Bennem szopránhangú harangok csilingelnek. Süt a nap. És holnap már május lesz. Ha . . . Ha nem pördültem volna meg másfélszer... Ha nem markoltam volna minden szögbe... Ha nem dolgozott volna életerőm... Ha nem hanyatt estem volna a sínekre... Ha nem akadt volna lábam a vaslapba... Hogyha a kalauz nem csengetett volna... Hogyha a vezető nem fékezett volna... Hogyha a vaspálya száraz nem lett volna... És... és ha az Úristen nem segített volna... Baráth Ferenc KÁRTYABOTRÁNY ASSZONYOK REGÉNY KÖZÖTT Írta: HUNYADY SÁNDOR 19 René szárazon, gőgösen, türelmetlenül beszélt: — Eleget éltem és kínlódtam hozzá, hogy ebből a szempontból én is olyan legyek, akár egy férfi! Maguk talán törődnek annak a pezsgőslánynak az idegszálaival, akit hajnalban elvisznek valahová a Grillből?! Hát én sem törődöm a lelkével! Jöjjön ide és csókoljon meg puszta formalitásból! A férfi nyelt egy keserveset, úgy érezte, mintha timsó lenne a szájában: — Mingyárt. Csak összeszedem magamat! René lehúnyta a szemét. Halkan, követelően mondta: — Meddig várjak még? Azt szereti, Ha parancsolnak magának?! Ádám a legmélyebb elkeseredés Hangján is óhajtotta: — Megyek már! — és ahogy a fogorvosi székhez megy oda az ember, az asszony hátamögé lépkedett, hozzáhajolt, megcsókolta nem a szemét, hanem a nyakát. Ebben a csókban nem volt semmi öröm. Éppen ezért történhetett meg. Ádám nem tudta volna megcsókolni Trenét, ha a vágynak leghalványabb szikrája lett volna benne. Ezt árulásnak tartotta volna. de így tiszta munka volt. A legteljesebb áldozat. A feleségéregondolt, aki most odítni fekszik a hencseren, a veronál okozta süket álomban, ecetes borogatással a fején. »Annak« az asszonynak a sorsa »ennek« az asszonynak a kezében van. Ennek az asszonynak? Ennek a bestiának! Szorgalmas akart lenni, a cél érdekében lelkiismeretes. Még ki is mélyítette kissé a csókot, amely oly gyűlölettel indult. René félrehajtotta a nyakát, bal karjával magához szorította a férfi fejét. A szemét még mindig nem nyitotta ki. Gondolkozott. Számot vetett magával és a helyzettel. Nagyon gyakorlott volt, megérezte a csók technikáján az undort, amely mögötte van. Nem bánta. »Berántlak!« — gondolta gonoszul. Amit érzett sokkal vadabb és izgatóbb dolog volt, mint az inger, amely a férfit fogja el, amikor pénzzel, vagy valami más kényszer utján a hatalmába kerít egy olyan nőt, akiről tudja, hogy irtózik tőle. VI. Éva délután ötig aludt a kimerültségtől és a nagy adag Veronáitól, amelyet késő reggel bevett, ötkor kinyitotta a szemét, de nem kelt föl. Gyöngének, betegnek érezte magát, mint egy súlyos sebesült, aki nagyon sok vért veszített. Hatkor hazaérkezett az ura. Évek óta nem történt meg, hogy Ádám délután hazamenjen. Leült az ágy szélére. Kérdezősködött: »Aludtál? Ettél?!« Nagyon kedvesen összeszidta a feleségét, hogy annyira elengedi magát. Vigasztalni próbálta: — Hidd el, édes fiam, nincs semmi baj! Jenőnek átnyújtottam két százkilós pofont, egy egyeneset és egy másikat back handből! Renét felelősségre vontam! Hajlandó minden elégtételre, amit csak kívánsz! Beszéltem az összes férjekkel, mind föl vannak háborodva! Legjobban a Vezér! Annyira a pártodon vanmarc, bocskám, hogy szinte gyanús! — nevetett. — Magyarázatot kérek, boci! Hogy lehet az, hogy ezek a férfiak mind a tűzbe mennének érted?! De Évának nem volt kedve tréfálni. Kérte az urát, hogy ne beszéljen a dologról. Irtózik rá visszagondolni. •— Jó! — mondta Ádám. — Tegyünk od acta mindent, öltözz föl. Segítek. Aztán menjünk el valami moziba. Vőlegénykorom óta nem voltam moziba veled! A házaspár csakugyan moziba ment. A sötétben megkeresték egymás kezét, összeérintették a térdüket. Majd utána elmentek vacsorázni. Olyan helyet választottak, ahová azelőtt sohasem jártak, ahol nem találkozhattak ismerőssel. Az öreg pincér, aki kiszolgálta őket, úgy tipelte, hogy Éva férjesasszony, akinek viszonya van azzal a fiatalemberrel, akivel vacsorázik. Nem abba a vendéglőbe valók voltak. És még ott is elbújtak egy sarokasztalhoz, a fogas mögé. Csakugyan, a házaspár sokat érzett abból az izgalomból, zavarból, félelemből, amely olyankor tölti el a szerelmeseket, amikor a viszonyuk indul. Roppant sok mondanivalójuk volt egymásnak. Rájöttek egymás gyöngéire, hibáira, a közös veszélyekre, amelyekben eddig éltek. Nevetve vallották be, hogy eddig »roszszul csinálták az életüket«. És nagyon komolyan tervezgették, hogyan lehetne meggyógyítani a beteg állapotot? A férfi elmondott valamit a javai dologból, Éva nagy takarékossági programot állított föl. Hosszan és behatóan tanácskoztak, mégis mindkettőjüknek olyan érzése volt, hogy valami nagyon fontos, alapvető dologról elfelejtkeznek. De akárhogy törték a fejüket, nem tudták kitalálni, hogy mi lehet az a dolog? BHMtkezik.) 'S&£grs$§&2 Köbön*