Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1948-03-27 / 13. szám
* * 7 * Egy koszorú Táncsics sírján 1929 március 15-én A keleteurópai gondolát szárnybontásának történetéhez írta: Peéry Rezső Bármiképpen alakul is további sorsunk, bizonyosnak látszik, hogy a keleteurópai nemzetek államférfiainak tisztelgését a Magyar Március emléke előtt a szabadságharc századik évfordulóját ünneplő országgyűlésen olyan eseményként jegyzik fel majd az évkönyvek, mely határkövet jelent népünk és a középeurópai népek együttélésének történetében. Azok a magyarok, akik eddigi életüket idegen impériumok alatt élték le, bizonyosan kettőzött érdeklődéssel figyelik majd e középeurópai ünnepnek és fejleményeinek, illetve várható következményeinek hatását a magyarság történetéről kialakult középeurópai köztudatra. Az utódállamok magyar lakossága 1918 -ban, legtöbbször osztályhelyzetére való különbség nélkül negyed évszázad tapasztalatainak mindennapos leckéjében tanulhatta meg, milyen gyakorlati következményekkel járt az élet és jövő kialakulása szempontjából a revancsie-gondolat s a fejlettségi fokaiban különböző polgári nacionalizmusok áldatlan versengése Kelet-Európában. Ezekben a sorokban azokról szeretnénk beszélni, akik — nem az emigráció távlatából, hanem benn a keleteurópai zajlásban — évtizedekkel ezelőtt a kossuthi külpolitika, a keleteurópai univerzalizmus csapását kutatták határon innen és túl és erős ellenszenvek kereszttűzében, félreértve, legtöbbször erő, háttér és szervezettség nélkül, egy akkoriban nagyon is árva, gazdátlan eszme magános úttörőiként, a keleteurópai összefogás szükségessége mellett álltak ki. „Új korszak új férfiaira vár a feladat: véget kell vetni az erőszak, elnyomás uralmának, fel kell szárítani a könnyeket és ki kell irtani a gyűlölet szellemét Bécstől Bukarestig, Zágrábtól Belgrádig és Prágától Budapestig.“ E messianista hevületű, szép idézettel jellemzi Szekfű Gyula a „Három nemzedék s ami utána következik“ című könyvében a harmincas évek ama maroknyi értelmiségi fiatalságát, amely különböző szervezetekben, legális és illegális csoportokba verődve kereste a dualista szellemben nevelt középosztály kínai falain innen és túl az elbozótosodott kossuthi csapást. Az időpont és körülmények nem kedveztek e felfedező tevékenységnek: a határokon a totális igényű polgári nacionalizmusok szuronyai néztek farkasszemet egymással, a kisantant-politika s a revizionizmus között reménytelen szakadék terpeszkedett s azok a kevesen, akik egy nemzetekfeletti szerkezet vonalait vázolták, sokáig nem Nyugattal, hanem Kelettel szemben igyekeztek arcvonalat kiépíteni s általában múlandó jelentőségű reálpolitikai csoportosulásokra gondoltak csupán. Mint ahogy általában történni szokott, a „reálpolitika“, sajnos, később nem maradt hatás nélkül a nemzeti és osztálygátlások legyűrésére készülődő, értelmiségi ifjúságra. Viszonyainkat tekintetbe véve viszont így is jelentős cselekedet volt a keleteurópai kiegyezés szükségességének felismerése az akkori Magyarországon. Ebben úgy tudom, jelentős szerepe volt az utódállamok radikális fiatalságának. 1929 márciusában az erdélyiekkel ezidőtájt már összeköttetésben lévő csehszlovákiai főiskolás szervezet, a pozsonyi Sarló küldöttséget menesztett Budapestre, hogy a magyar nemzeti ünnep alkalmával helyezzen el Petőfi Sándor szobránál olyan koszorút, melyet a vörös szalag mellett a keleteurópai nemzetek színei díszítenek. A rendőrség a dunaparti koszorúletételt természetesen nem engedélyezte; a pozsonyi koszorú a magyar, szerb, horvát, lengyel, román, bolgár, cseh és szlovák színekkel Táncsics Mihály sírjára került, ám így is olyan hatalmas vihar, olyan parázs vita kerekedett körülötte, mely hosszú ideig foglalkoztatta a budapesti, prágai és pozsonyi sajtót. A koszorú ügy ugyanis a parlament elé került, ahol Scitovszky Béla belügyminiszter hazaárulóknak nevezte azokat a pozsonyi főiskolásokat, akik a „kisantant színeit“ hozták a magyar szabadság költőjének szobrára. E hivatalos megbélyegzésre felfigyelve, a csehszlovák pártok egy része maga is hasonló demonstrációt látott — élénk helyesléssel — a pozsonyi koszorúban, míg a reakciós irányzat, különösen a szlovák autonómisták csoportja valamilyen újfajta, szocialista irredentizmust orrontott a jelbeszédben. A későbben országos mozgalommá növekedő Sarló 1932-ben Pozsonyban megtartott kongresszusának keleteurópai vitájában Balogh Edgár, a csehszlovákiai radikális fiatalok markáns vezetőembere emígyen utalt a koszorú jelentőségére: „A nyugati imperializmus szolgálatában álló, egymás ellen acsarkodó nemzeti államok helyett, autonóm nemzettestek keleteurópai társulását akarjuk, mely a szó-Ahogy az eperfákkal szegett országút magas töltéséről végigtekintünk a nyirkos télben úszó világon, ahol ködbe süppedve szunyókálják át az időt tavaszig a kopaszodott fák közé húzódó tanyák, sok minden eszébe jut a rázós teherautó utasának. Már igaz, hogy csak annak, aki ismeri ezt a csongrád—békési, Szentestől Orosházáig terjedő, sajátos vidéket. Mert ennek a tájnak, mondhatnók, az Alföld többi részétől élesen elütő karaktere van. Vidékben, emberben egyaránt. Nincs benne a sík ellaposodásának az a szívbemarkolóan reménytelen egyhangúsága, mint amit a nagy magyar medence más vidékein lát az utasember. A tehergépkocsi többi utasa budapesti miniszteriális vadászember. Szentesen éjjeleztek, a korai keléstől még ott az arcukon a félig pihentség tüze, s összehúzott, fáradt, minduntalan lecsukódó szempillákkal nézik a tájékot. Pedig mennyit beszél ez a föld annak, aki szereti. Néha magas töltésen fut alattunk az országút, néha mély bevágásokba szalad bele, ahol kétoldalt kiharsog a lilafekete tiszántúli humusz dombba ívelő partfala. Aki e vidék fia, tudja, hogy ez az Alföldön valósággal hegyláncnak beillő, tovafutó dombvonulat nem a természet munkája, nem geológiai eróziók eredménye. Régi, nagyon régi népvándorláskori népek emelték e töltéseket. Gyűrűszerűen elterülő földvár-telepeik bástyái voltak ezek magából az anyaföldből, s az ókori lovasnépek mérnökei valahol ott tették le hozzá a mintát, , a kínai Nagy Fal tövében ... És közel kétezer év óta nem múlta felül a méretüket még Vásárhelyi Pál ezen a tájékon elvonuló Tisza-gátja sem ... A dombhullámokon innen is, túlnan is pedig egymás után ugranak elénk, olykor még birkózva, vetélkedve egymással a régi halmok, fásán, vagy kopáran, a hajdani nomád síklakók őrhelyeinek emlékét, vagy magát a régi lovasvitéz-fejedelem síri nyugalmát őrizve. Némelyiken foghíjas, háborútól megtépázott léckerítésből, barnára korhadt fakeresztről festésében időtől megkicskesödött pléh-Krisztus tárja sovány karjait áldon-őrzőn a domb lába alatt elterülő tanyák, s hirtelen a semmiből nyüzsgő törtetéssel ideépült falvak, s félig már lebontott urasági majorok fölé. A másikon feketedett három falmaradvány jelzi csak az egykori templomot, s azt, hogy a templom alatt valamikor falu húzódott a halom köré. De a nép errefelé jól emlékezik. Nemcsak azt tudja, hogy ott falu állott a török idők előtt, ahol ma a halom tetején mélázó fekete romfalról Pusztatemplom a környék neve, hanem azt is tudja, hogy öregapái idejében hol állott még Donát tornya, hogy falu volt valamikor, csengő szavú haranggal Kaján, Zalota, Kórógyszentgyörgy, Szentlászló, Ecser és Terehalom mai tanyavilágában is... * Kevés az emlékeztető kő már e határban, de mégis érzi a tanya fia is e földsáncok, halmok, templomok tövében, hogy súlyos történelmi múlt emlékeit őrzi ez a föld ... És itt vannak a folyók. A Tisza szabályozása óta ugyan vánnyadt, pocsolyás, sáros-zsombékos erekké silányodtak, elsekélyesedett tükrüket sokszor teljesen belepi a ringó-rengő náderdő... De a dializmus alapján oldja meg a maga kérdéseit. Ezt a gondolkozást szimbolizálta a vörös szalag a cseh, szlovák, román, lengyel, magyar, bolgár, horvát, szerb nemzeti színekkel ékesített koszorún.“ • Az utódállamok fiatalsága nem doktrinér meggondolások alapján, hanem sebek, élmények, tapasztalatok ösztönzésére jutott el e hitvallásig. Az utódállamokbéli magyar tapasztalat nemcsak a revanche és irredentizmus veszélyeit mutatta meg, hanem azt is, hogy a keleteurópai nemzetek a polgári nacionalizmus jegyében ellentmondó érdekeik, egymás elleni harcban fogant hagyományaik következtében, polgáriasultságuk elkésett mivoltát egymás ellen kihasználó magatartásuk miatt nem találhatják meg őszintén és tartósan az egymáshoz vezető utat. A polgári nacionalizmus — néhány kitűnő képviselőjének erkölcsi presztízse ellenére sem juthatott el a keleteurópai népek imminens belső összhangjának korszerű felismeréséig, melynek alapja a közös „elkésettségi“, az emberi és nemzeti, gazdasági és szellemi felszabadulás igényének törvényszerű egysége e csekélyebb mértékben polgáriasak hatalmas mély völgyek, szalagos kanyargásukban, mélybe lejtő két széles part között elárulják, hogy milyen nagyok lehettek valamikor, folyó korukban ezek a ma térdig érő erek ... Itt laposodnak ma, mély völgyeikben... A Kórógy, melyet Anonymus emleget krónikájában, a Veker, s a Mágocs-ér... Fenn, az őszi szántástól lilaszínű partokon a halmok lánca kíséri ezeket az ereket, hisz a régi nomádok, s az ittléte első századaiban tőlük alig különbözött magyarság létfeltétele volt a folyó ... A Mágocs-ér ... Valahol Derekegyháza alatt indul el, elkanyarog a tőle nevet kapott Nagymágocs alatt, két partján téli barnába öltözött cidrus-ligetekkel, kanyarba kerüli meg az árpádhalmi két halmot, hogy ott sűrű nádasok között átlépjen Békésmegyébe .1. Innen Hajdúvölgynek hívják a medrét, ki tudná ma már megmondani, miért? Itt fut át rajta az országút is, s ezzel a névvel vonult be a magyar irodalomtörténetbe a századfordulón ... Igen és éppen annak a jóvoltából, akinek az egykori kastélyára idelátunk innen, a magasra töltött kövesútról. Alusthok többszáz holdas kis uradalmának majorja alatt ballag tovább az ér a békési tájak felé. A majort a háború megtépázta. Talán két épület áll már csak rajta, s úgy rémlik igle, az országútra, mintha az egyik éppen a régi kastély lenne. A fákat ebben a tűzifában szegény világban kiirtották, a sivár üressé vált a folyómedernek lejtő egykori kastélykert is .. . Ahol a kert egyik zugában talán még áll a sírkő, rajta a felírással: FUIMUS ... Közigazgatásilag Szentetornya községhez tartozik a Hajdúvölgy, s vele az egykori Justh-major is, ahol a kiábrándult valóságlátást hirdető sírkő alatt alussza örök álmát Justh Zsigmond, a kuruc Justh Gyula öccse, a századforduló oly fiatalon e sírba hanyatlott nagy irodalmi reménysége. A korai magyar naturalizmus felejthetetlen, igazi nemes értelemben vett „literary gentleman“-je. Aki valami ösztönös magyarságot védő, tudat alatti felismeréssel a népi erőkből való egyetemes nemzeti megújhodás szükségét hirdette. De azt azután nagyon is tudatosan, a regényeiben. Ő, aki származásánál és jól alapozott vagyoni helyzeténél fogva a gentrvnek ahhoz a legfelsőbb rétegéhez tartozott, amely már súrolja az arisztokrácia osztályhatárát, valahogy nagyon is tisztán látta ezeknek az akkor országot vezető rétegeknek elöregedettségét, s még jobban azt a szörnyű fiaskót, ami ebből a kivénhedettségből magára a nemzetre származik, ha idejekorán nem történik meg a feltörő népi elemek segítségével a megfelelő regenerálódás ... Ezt harsonázta regényeiben, szinte sikoltva, mintha érezte volna, hogy minderre már mennyire tökéletlenül rövid az idő. A kiválás Genezise, Fuimus, Gányó Julcsa... E regények paraszt hőseihez a húsból-vérből való alakokat innen, Szentetornya és a Hajdúvölgy kétkezi népéből mintázta, nem fölényeskedő leereszkedéssel, divatos paraszt-romantikával, hanem végtelen alázatos, lélekben velük eggyéolvadó szeretettel .. . Mert szerette ezt a kulturális parlagiságában is végtelenül tehetséges, az őserő minden feszülő dinamikájával nemzeteknél. A keleteurópai népek nemzetté válása immár nem képzelhető el társadalmi felszabadulásuk nélkül: ezt a felfogást fejezte ki a vörös szín a sarlós diákok keleteurópai koszorúján. * Tagadhatatlan, hogy ez a jelentős politikai és érzelmi hullámzást kiváltó tüntetés után fordul a magyar szellemi emberek figyelme a magyar keleteurópai gondolat gazdag hagyománya, Kossuth, Ady, Jászt, Bartók és Kodály életművének idevágó tanulságai s az utódállamok népei és kultúrái felé. A Bartha Miklós Társaságtól a Keleteurópai Szemináriumig, a Szegedi Fiataloktól az erdélyi csoportosulásokig ezt az utat egyre többen járják, míg a nemzedék legnagyobb költője, József Attila megfogalmazza e középeurópaian magyar eszmélet szárnyaló hitvallását ama ódájában, mely fölé ezt a címet írja: A Dunánál telített szinmagyar népet, amelybe ha kerültek is innen a közelből, Szarvasról meg Tótkomlósról szlávvérű bevándoroltak hellyel-közzel, talán csak azért jöttek ide, hogy még dühösebb magyarrá váljanak ivadékaikban azoknál, akiknek itt ringott a bölcsője, a Hajdúvölgyben, vagy kopogott négy-öt nemzedék előtt is ... Szerette Justh Zsigmond ezt a jobb sorsra érdemes népet, nemcsak írásban, hanem tettekben is. Várjon, melyik földesúrnak jutott eszébe rajta kívül e tájon, hogy írni-olvasni is alig tudó béreslegényeknek, kérgeskezü gányólányoknak Shakespearedarabot tanítson be, s itt elő is adassa, színre hozza a nagy tiszántúli pusztaság kellős közepén? Justh Zsigmond, a maga társadalmi osztályában talán sokaknál félig az eksztravaganciának, félig a forradalmiság gyanakvásának kijáró kényszermosolyt kapott ezért az akkor nem is divatos — és nem is szalonképes, népieskedésért. Nem értették meg. De nem értette meg e „pusztai shakespeareizmus“ mély értelmét maga a nép sem, melynek fiait Coriolanus és Falstaff szerepeire tanította a Justh-majori öreg udvarházban. Szentetomnyán még él néhány öreg talán, aki egykor a pusztai kastély színpadán ágálva, deklamálta a jambikus sorokat, de a fiatalabb nemzedék, ugyanott már minderre nem nagyon emlékezik. Elfeledték. Igaz, ebben talán vétkesek az egyébként jószándékú közírók is, sokat írva az utolsó tíz év alatt Justh Zsigmondról, mint „tornyai földesúrról“, hogy azonban hol fekszik ez a község, azt éppen Szentetornyán tudják legkevésbbé. Fut velünk a gépkocsi, s mindez a motor berregő ütemére néhány rövid száz méteren keresztül kavarog át bennünk ... Reménytelenül veri az eső, csattogó paskolással a köves utat, a szegélyező eperfák nyirkos dereka szinte világít két oldalt, s a part tetejéről a záporozó esőn át mégegyszer idekötlik Justh Zsigmond elárvult kastélya, a Hajdúvölgynek futó kerttel, ahol a kert végében ott méláz a sírkő, feliratán az oly keveset, s mégis oly sokat elmondó FOIMUS-szal. Elkésett vadlibák V-betűje sír a puszta felett, s mintha a végtelenbe vesző gágogás valami utolsó, kétségbeesett figyelmeztető üzenet lenne... Ne hagyja el a népi gondolat jegyében újhodni akaró ország azt az öreg kúriát az omladozás veszendőségébe, s ne hagyja a kopaszodott kert végén azt a sírt, a Justh Zsigmondét, aki mert, tudott korát megelőzve, saját osztályával is szembefordulva népi író lenni, a Hajdúvölgy jó magyar parasztságáért... (B.I L.) Így él a magyar vidék... JUSTH ZSIGMOND FÖLDJÉN Magyar Ugatóverseny Egyesület versenyei: Március 29-én d. u. Vs3 órakor Április 1, 4, 7, 10, 14, 17, 21, 24 28 d. u. Vs3 órakor POLITIKA * 1948 MÁRCIUS 2 7 tásáediOH osztálysersjegyet Bitorikázó&ClH Budapest, IV., Szervita-tér 3. sz. Húzás Április 1. és 13.