Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1948-12-18 / 51. szám
1 POLITIKA * 1948 DECEMBER 18 Eisenhower emlékiratai, amelyek a napokban jelentek meg egy nagy newyorki kiadócégnél és a világlapok hasábjain, sok tekintetben érdekes tisztázást hoztak a második világháború eddig eldöntetlen problémáiban. Ez magyarázza meg a feltűnően élénk érdeklődést, amely a legilletékesebb amerikai tábornok visszaemlékezéseit kíséri. Eisenhower visszavonult a politikától, hű maradt Roosevelt emlékéhez és kevesebb egyéni becsvággyal és ingerült részrehajlással szemléli a történéseket, mint például Churchill nemrég megjelent könyvében. Az egyik legérdekesebb kérdés, amelyben Eisenhower kimondja a döntő szót, az 1944 júniusi franciaországi partraszállás, az úgynevezett „Overlord“-terv megvalósítási körülményeinek tisztázása. Most végre a legilletékesebb személyiségtől tudjuk meg, hogy Churchill váltig ellenezte ezt a tervet s a nagy csapást Németországra délről, Olaszország és a balkán felől szerette volna mérni, míg Roosevelt és Eisenhower főleg katonai okokból rámutattak a Churchill-féle elképzelés tarthatatlanságára, mert keresztülláttak az angol miniszterelnök (és amerikai barátainak) céljain és érezték, hogy Churchillt egyéni becsvágy vezeti kivihetetlen terveinek hangoztatásakor. Churchill igazolni kívánja Gallipolit — 1943 novemberében, a kairói nagy konferencia előtt — írja Eisenhower—, Churchilltl Malta-szigetén találkoztam, még mielőtt az ugyancsak a konferenciára siető Roosevelt Észak-Afrikába érkezett volna. Azonnal megbeszéltem vele a katonai helyzetet.• Churchill hosszan tartóan nyilatkozott kedvenc tételéről, arról, hogy Németországot „puha altestén“ kell megtámadni, s e célból olaszországi támadásunk rohamátmegtartani sőt fokozni és a Földközi-tenger északi partvidékeire kiterjeszteni. Csakis a Földközi-tenger környékén látott lehetőségeket, míg az angol csatorna melletti tervek hidegen hagyták. — Nem szabadulhattam az érzéstől, hogy Churchill nézeteit két olyan szempont befolyásolja, amelyek túl vannak a katonai mérlegeléseken. Nem én vagyok az egyetlen, aki így érzett. Churchill egyik szempontja az az érdek volt, amellyel a balkáni államok jövőjét figyelte. Megértettem, hogy Anglia biztosítani kívánta balkáni érdekeit, de mint katona, gondosan ügyeltem, hogy katonai mérlegeléseimet ne befolyásolják máshová tartozó tételek. Churchill másik szempontja az a belső kényeszet volt, hogy igazolja az első világháborúból származó hadászati elképzeléseinek helyességét. Akkor tudvalévőiig a Dardanellák felől kívánta felgöngyölíteni a központi hatalmak arcvonalát. Sok szakember szerint Churchill gidlipolii vállalkozása akkor talán helyes volt s nem annyira téves elképzelései, mint inkább kontár katonai kivitele miatt mondott csődöt. Néha úgy látszott, mintha a második világháborúban Churchill makacsul bebizonyítani kívánta volna, hogy az elsőben igaza volt. Roosevelt Karthágó romjain ... A kellemetlen máltai találkozás után Eisenhower Roosevelt elé utazott, aki hajóján az északafrikai Oránba futott be. Onnan az elnököt repülőgépen Tunisz közelébe vitte egy elrejtett tengerparti villába, amelyet véletlenül „Fehér Ház“-nak hívtak. Roosevelt akkor pompás egészségnek örvendett és optimista volt. Állandóan történelmi párhuzamokat vont igen szellemesen, és Eisenhowerrel arról vitatkozott, vájjon az 1943-i tuniszi harcterek azonosak-e az ókori északafrikai harcterekkel, főleg Zámával. Eisenhower azon a véleményen volt, hogy a rómaiak a síkságon verték meg a karthágóiakat, a szövetségesek a németeket viszont a hegyekben. Roosevelt beutazta a harctereket, ámbár a vezérkar óvatosságot ajánlott. De semmisem történt. Egy délben az elnök Eisenhower és az elnök WAC gépkocsivezetőnője kedélyesen ebédelt autójuk mellett az útszélen a szétlőtt tankok és rombadőlt épületek közelében, a forró afrikai nap alatt és Roosevelt elgondolkozott, mint a legenda szerint Scipio Karthágó romjain. (Karthago romjai is ott voltak néhány kilométerre tőlük.) Címe, ha egy év előtt valaki azt mondta volna, hogy ma egy tuniszi út szélén az árokparton ebédelünk, ugye minden fogadást tartott volna, hogy nem lesz igaz? — kedélyeskedett boldogan az elnök. De azután elkomorodott és Churchillel való nézeteltéréseiről beszélt. Fejtegetéseit a titkosrendőrség egyik embere zavarta meg: — Elnök úr, tovább üldögélt itt, mint amennyit engedélyezhetek! Gyerünk el, mert megtudja valaki, hogy kíséret nélkül itt tartózkodik. Roosevelt feltápászkodott és nevetve jegyezte meg Eisenhowernek: — Könnyű magának, nincs annyi „séf“-je, mint nekem! Vetélkedés Marshall és Eisenhower között Kairóban Marshall tábornok és King tengernagy is megjelent. Eisenhower emlékirataiban finoman érezteti, hogy közte és Marshall között bizonyos versengés támadt a főparancsnokság kérdésében. King tengernagy közvetített. Churchill eredetileg angol tábornokra akarta bízni a főparancsnokságot, mert így esetleg megvalósíthatja délurópai terveit. Alan Orvokénak már meg is ígérte a magas posztot. Leszavazták és Churchill elszontyolodott. Azután az amerikaiak között indult meg a versengés. A reakciós klikk Marshall J akarta, Roosevelt Eisenhower. Végre is az döntött, hogy helytelennek tartották volna, ha Marshallt kivonják „a bevált washingtoni vezérkarból“ — és az Overlord-terv végrehajtását Eisenhouverra bízták. Churchill most már teljes erejével Marshallt támogatta, de Roosevelt nem fogadta el érvelését és Marshall Washingtonban maradt. A partraszállási műveletek hadvezérének kijelölése után megkezdődött az érdemleges katonai vita, amelyből Eisenhower szerint az egész háború egyik legfontosabb elhatározása született meg. — Az angol és az amerikai nézet között az volt a különbség — írja Eisenhowert, hogy az angolok még mindig a földközitengeri hadjárat erőteljes folytatását javasolták s bizonyos amerikai körök mellettük foglaltak állást. Az angolok az Overlordterv rovására is hajlandók lettek volna folytatni a déleurópai háborút. Mi Kogseveittel mindent visszautasítottunk, ami a jövő évi koranyárra tervezett franciaországi partraszállás sikerét veszélyeztette volna. Az angolok azt hangoztatták, az olaszországi döntő áttörés esetleg feleslegessé teszi a veszedelmes csatornás vállalkozást. Churchill és katonai tanácsadói azt hangoztatták, hogy nem bíznak az Overlord-terv sikerében és azt szerették volna, ha minden rendelkezésünkre álló erőt Itáliába vetünk. Az olaszországi hadjárat erőteljes folytatásával a Jugoszláviába való benyomulással Kréta és Görögország elfoglalásával akartak csapást mérni Németországra. Ettől a tervtől állítólag komolyan remélték, hogy Északnyugat-Európa küzdelem nélkül az ölükbe hull. Roosevelt leszavazta Churchillt — Én és vezérkarom kitartottunk a másfél év előtt hozott határozatok mellett, az volt nézetünk, hogy csak a teljes erővel végrehajtott franciaországi hadjárat hathatja meg a döntést. Természetesen tudtuk, hogy tervünk kockázatos ügy, s nem hajtható végre félerővel. Az angolok attól féltek, ha partra is szállnak Franciaországban, megismétlődik az első világháború lövésiorők harca, valahol a német határ erődvonalai között, s a döntés nem következik be. Az angolok úgy látszik most is keserűen gondoltak Passendaele-re és Vimy-Ridge-re. Nem akarták megismételni ottani tapasztalataikat. Az 1942-i dieppei partraszállási próba is rossz emlékezetükben élt. Nem csodálhatjuk tehát, hogy Churchill és amerikai barátai ki akarták kerülni a franciaországi erőszakos partraszállást és minden erőt az olaszországi hadjárat folytatására kívántak összpontosítani. — Ezzel szemben mi úgy véltük, hogy az olasz hadjárat már elérte céljait: elfoglaltuk a vonalat, ahonnét a légitámadások megszervezhetők és amelyek biztosították az utánpótlást. Lekötöttük a német haderő tetemes részét, kiugrasztottuk Olaszországot és stratégiailag a déli oldalról kitűnően biztosítottuk a csatornás hadműveletet, mert lehetővé tettük a délfranciaországi partraszállást is. Azt tudtuk, hogy a rendelkezésre álló csapatokkal a tél folyamán nem érhettük el a Pó-síkságot, mert ha meg akartuk volna tenni, annyi csapatot kellett volna elvonni Angliából, hogy nem készülhettünk volna fel kellőképpen a csatornamenti partraszállásra. — Ezért azt javasoltam, hogy ne bocsátkozzunk semmiféle nagyobb vállalkozásba Olaszországban és azonnal hajtsuk végre csapataink átcsoportosítását Anglia felé, hogy ott kellő erőt gyűjtsünk az 1944 kora nyarára tervezett csatornás vállalkozásra. Katonai nézeteink szerint csakis a ■--franciaországi hadjárat hozhatott döntést számunkra. Mint ismeretes, Eisenhower álláspontja győzött. A háború Eisenhower Churchill ellen Nyugtalan világ Amerikai terjeszkedés a fekete földrészen 1942 őszén szálltak partra az Egyesült Államok csapatai Afrikában és 1948 telén még változatlanul birtokolják azokat a támaszpontokat, amelyeket akkor birtokba vettek. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy az USA csak azzal a birtokállománnyal rendelkezik a fekete földrészen, amit 1842-ben megszállt. Lassú és szívós küzdelem folyik Afrikában, a küzdelem iránya az angol és francia gyarmatbirodalom, célja pedig az „amerikai évszázad“ bevezetése Afrika gazdasági és bioklikai életében. Erről a nagyon is látható harcról, erről a szövetségesek ellen vívott engesztelhetetlen gazdasági küzdelemről közöl figyelemreméltó cikket a Demokratie and General News című folyóirat és a párisi France Dimanche. A küzdelem természetesen nem nyílt. Az USA szövetségeseit azzal igyekszik megnyugtatni, hogy célja mindössze a fekete földrész védelme, a hadászatnak fontos pontok kiépítése, Afrika katonai ponttá történő kiképzése, de azok a francia kereskedők, akik sorra húzzák le redőnyeiket az afrikai francia gyarmatbirodalom városaiban és azok az angol kereskedelmi társaságok, akik egymás után roppannak össze az amerikai gazdasági terjeszkedés miatt, egyáltalán nem fogadják el ezt az amerikai érvelést. „MÁR CSAK A CÉGTÁBLÁKON ÉLÜNK“ Hogyan folyik ez a terjeszkedés Észak- Afrikában? Csak néhány példát közlünk: Amerikai katonai műszaki egységek szálltak legutóbb partra Kirenaika legfontosabb hadászati pontjain, Bengázitól nyugatra és Agheila partvidékén. A francia kormány és az USA között titkos megegyezés jött létre, amelynek értelmében az USA Algírt és Marokkót támaszpontként használhatja. A francia kormány marokkói lapja legutóbb keserűen állapította meg, hogy a franciák már csak a cégtáblákon élnek, „már csak a francia cégtáblák maradtak meg". 1938-ban az amerikai behozatal Marokkóban a külkereskedelmi mérlegben öt százalékot sem ért el, ma viszont már 21 százalékot. A kivitel jelentéktelen volt. Ma a kivitel még jobban lesüllyedt, a behozatal viszont olyan arányokban emelkedett, hogy az amerikaiak SZÉP CSILLÁROK, S VOGEL CSILLÁRÜZEMNÉl, Felüvegező«. JevitA*. Mária Terézia Mrt. hatalmas összegeket fektetnek be a különbözetből Marokkó gazdasági életébe. A francia versenytársak természetesen gyorsan elbuknak. A lassú, de állandó francia visszaszorulással szemben egyetlen példát hoznak fel a francia lapok: az amerikai érdekeltségű marokkói Standard Oil legutóbb ötszörösére emelte fel alaptőkéjét. Ugyanez a társaság új petróleumfinomítókat épít Roches Noires-ban és ez a cég kapta meg a Casablanca kikötő újjáépítésének végrehajtását. 1947 végén az USA egyes kereskedelmi társaságai engedélyt kaptak a francia kormánytól a marokkói természeti kincsek feltárására és azóta sorra alakulnak az amerikai-marokkói társaságok, amelyben a részvénytöbbséget minden alkalommal amerikai pénzemberek jegyezték. Hasonló a helyzet Tangerban is. A háború előtt tíz pénzintézet működött Tangerban (nemzetközi területi — ma 47. Ezeknek többsége amerikai. A tangeri ellenőrző bizottság elnöke amerikai és három amerikai tagja van a törvényhozó testületnek is akkor, mikor Tanger szabályzatát Amerika nem ismerte el. Az USA tehát Tangerban megszavaztat olyan törvényeket, amelyek mindenkire vonatkoznak — csak saját állampolgárai nem. LIBÉRIA ÉS ABESSZÍNIA Hasonló a helyzet Abesszíniában, a négus birodalmában is, amely jelentős természeti kincsekkel rendelkezik, de tőkehiány miatt ezeket kiaknázni nem tudja és a vasúti hálózat elégtelensége miatt alig értékesítheti természeti erőforrásait. Az USA ezért a múlt esztendőben jelentős dollárkölcsönt nyújtott Etiópiának, ezzel szemben jelentős koncessziókat kapott. Például a Sinclair Oil Társaság nagy petróleum-mezőket tárt fel Abesszíniában, de mindebből az országnak kevés haszna volt, mert a petróleum amerikai tulajdon maradt. Ilyen körülmények között természetes, hogy a természeti kincsekben gazdag ország már a kölcsön első részletének visszafizetésénél halasztást kért, mert nem tudott fizetni. Mister M. Archdecon, az addisz-abebai amerikai gazdasági küldöttség vezetője viszont ezt a megjegyzést tette egy francia újságíró, P. M. Dessinges előtt: — Az a vélemény, hogy a kölcsönt Abesszínia soha sem fogja tudni visszafizetni. Mivel pedig a nemfizetés késedelmi kamatokkal jár, az amerikai gazdasági terjeszkedés egyre teljesebbé válik. Az USA, mint a France Dimanche megjegyzi egyáltalában nem kívánja a kölcsön visszafizetését, mert számára a nemfizetés az előnyösebb. És főleg előnyösebb az Abesszíniában nagy gazdasági érdekeltség felett rendelkező TWA társaságnak, amelynek elnöke Addisz-Abebában Wilson amerikai tábornok. Ez a légitársaság teljesen kézben tartja Abesszínia légiforgalmát, teljesen kiépítette Addisz- Abeba légikikötőjét és ellenőrzése alatt tartja az Abesszínián átvonuló más légiutakat is. Ugyanakkor a TWA megteremtette már a légi összeköttetést Dzsibutival, francia Szomália fővárosával és kiépítette légivonalait Sanaa-ba, Yemen fővárosába. Az amerikaiak terjeszkedése és az amerikai gazdasági kisugárzás áthatolása az arab félszigetre természetesen nem ment simán. Mivel Yehyia jemeni imán nem akart engedélyt adni az amerikai légitársaságok és petróleumtársaságok terjeszkedésére, az imámot az Amerika-barátok megbuktatták és fiát, Leif herceget emelték uralomra. De lépésük balsikerrel járt, az utód sem akarta aláírni a koncessziókat, másrészt viszont Anglia féltékenykedett az amerikai terjeszkedés miatt. Britannia megbuktatta Seif herceget és Ibrahimot, a volt imám fiát segítette uralomra. A kis „közjáték“ során néhány politikai gyilkosság is történt, többek között Yehyin volt imám halt meg erőszakos halállal. Végül is Amerika érdekei győztek, elbuktak az angolok, de azok a jemeniek is, akik hazájuk „patriárkális meghittségét“ féltették az amerikai terjeszkedéstől. * Kemény és szívós behatolás folyik Libériában is, a független néger államban, amely voltakép nem más, mint Amerika afrikai gyarmata. Az államot azok az amerikai gazdasági szakértők vezetik, akik hat hónappal ezelőtt érkeztek a kis néger állam fővárosába, Monroviába. Az amerikai gazdasági misszió első intézkedése Robertsfield légikikötőjének kiépítése volt, azután másik nagyarányú építkezésbe kezdtek: a trans-libériai vasút kiépítésébe, amely lehetővé fogja tenni a gazdag guineai francia gyarmat hatalmas fakészleteinek elszállítását és értéke ■mm—— Ha tízdnottik krémet választ, fél választod Asszonyom !