Politikai Ujdonságok, 1881 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1881-02-23 / 8. szám
8-ik szám. Budapest, február 23-án 1881. Előltezési föltételele:VASÁRNAPI ÚJSÁG /egész évre 12 frt\ ^ vrLA.GKRf)NIK£-TOl (egész évre 14 frt|Csupán a POLITIKAI)egész évre 6 frt/ és POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt: ) félévre .... 6 « | \ félévre ... 7 ÚJDONSÁGOK:) félévre ... 3 « /a VILÁGKRÓNIKA-val/ egész évre 8 írt fél évre . Kiadóhivatal: Budapest, IV., egyetem-utcza 4. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. Szerkesztőségi iroda : Budapest, IV., egyetem-tér 6.XXVII. folyam. SZEMLE. Országgyűlésünk föloszlatása határidejének meghatározására, egyéb szempontokon kívül, úgy látszik, befolyással lesz a Rudolf királyfi menyegzőjének elhalasztása. Abban a kormány és nemzet bizonynyal egyetértenek, hogy helyénvaló lesz ez ünnepélyes alkalomkor a nemzet képviseletének együtt lenni, hogy testületileg adhasson kifejezést a nemzet erre vonatkozó érzelmeinek. Egészen bizonyos még e tekintetben most sem hallatszik. A trónörökös jelenleg Afrikában tesz nagyobb utazást. Ez utazás még egy trónörökösre nézve is némi kalandos eshetőségekkel jár, melyek legalább is az egészségi állapotra, bár múlékonyan, kedvezőtlen hatásúak lehetnének. Valószínű tehát, hogy ez út befejezése után fognak csak a fölött tanácskozások megindulni, mikorra állapítsák meg az esküvő határnapját. Miután pedig az előkészületek hónapokat vesznek igénybe, föltehetőleg a rebesgetett májusi határnapot is már meghaladott álláspontnak tekinthetjük. Legújabb hír szerint a menyegzőt csak október végére tervezik — divatos kifejezés szerint «kontemplálják»,— amely idő épen megfelelő a házasodásra alkalmas szüret utáni népies fogalomnak. E szerint az országgyűlés eloszlatásának idejét a szerint kellene meghatározni, hogy októberre már egy igazolt és munkaképes új képviselet üljön együtt. S ha már most még az aratási munkaidőt is számításba veszszük, a választásoknak vagy júniusban vagy augusztus elején kellene megejtetniök. Nem lehetetlen tehát, hogy a föloszlatás már a tavasz derekán megtörténik. A horvát országgyűlés tehát kegyes volt elfogadni — ajándékul-e vagy zsoldként? — tőlünk egy olyan szép darab tartományt, aminő maga az «anya» Horvátország. Kegyes volt, mondjuk, és hogy ajándékul-e vagy zsoldban ? azt kérdjük, mert erre kell fakadnunk, látván, hallván, hogy mennyi szidás árán vettük meg tőlük ezt a kegyességet. Még a magyar országgyűlés nem adta e tényhez beleegyezését, azért a sajtó még feszegeti az ügyet, nem ugyanazért, mintha remélné, hogy az országgyűlés jobb lesz a kormánynál, hanem mert lehetlen föl nem sziszszennie e szerződés balgatagsága miatt, melynek következtében tán elveszítjük ha már el nem vesztettük Horvátországot és utána még ráadásul Fiumét is. Az igaz, hogy ebben hibázott valamennyi magyar kormány, hibázott még maga a 48-ki is, mely nekik megígérte, hogy a netalán oda csatolandó részekből a lélekszám arányában fognak küldeni követeket a magyar országgyűlésre. Mivel ez ránk hátrány, veszedelem, tehát igen természetes, hogy ha mi a horvát képviselők számát akár ezen, akár kisebb arányban szaporítjuk, ezzel nem a horvátok nekünk, de mi teszünk engedményt nekik, mert ezzel nem az ő mérlegük, de a mienk rosszabbodik. Az engedmény az ő részükről Csak annyi, hogy lemondtak egy előbbi törvényben megállapított nagyobb arányról. De hiszen a 67-ki kiegyezésben mi is lemondtunk tömérdek előnyről Ausztria javára, miért ne módosíthattuk volna e 48-ki törvényeket Horvátországgal szemben mi is előnyünkre? És kivált mikor oly roppant kedvezményt nyújtunk Horvátországnak, mintegy 30 millió lélekszámmal bíró terület hozzá csatolása, mely terület mindig a mienk volt? Tehát mi kötöttünk egy alkut, melyben mi adtunk egy nagy dolgot Horvátországnak és amit ezért Horvátország adott nekünk, igaz, hogy ez nem sok, de azt is a mi bőrünkből vágta ki. Az egyedüli, bár parányi engedmény leendő, ha hogy Horvátország lemond egy más igényről, melyre ugyan szintén jogtalanul, de mégis csak tetszik neki igényt képezni. E szerencsétlen kiegyezések egyike ugyanis Fiume hovatartozásának kérdését függőben hagyta. Mi vagyunk ugyan a boldog (?) birtoklók, de szemben a tényállással, hogy évtizedek óta minden kiegyezésben mi vagyunk a vesztesek, és Horvátország mindig kijebb siklik kezeink közül, ő foglal el tartományokat tőlünk, — hát ez a birtoklás épen nem lehet reánk nézve megnyugtató. Mert ha akkor, midőn mi egy Fiumén él tízszerte nagyobb tartományt adunk Horvátországnak, ha még ekkor sem voltunk képesek Horvátországot arra bírni, hogy ez lemondjon végleg nem is Fiume tényleges birtoklásáról, mert az tényleg nincs kezei közt, de csak ebbeli követeléséről—hát akkor nemde észszerűleg inkább az következik, hogy ezentúl, midőn többé semmi kedvezményt, semmi árt nem kínálhatunk, a kétszerte erősebbé lett Horvátországnak már csak játék lesz e csekélyebb igényének valósítása ? És mindamellett hogyan fogadta el a horvát tartománygyűlés tőlünk e tributumot? A 23 főnyi — a horvát országgyűlés arányaihoz képest jelentős — kisebbség lehordott bennünket mint a bokrot. Öklét mutogatta és fenyegetőzött, hogy nem fél tőlünk. És ez újabb alku mutatja, hogy nincs okunk nevetni fenyegetőzését. Mert hiszen tudjuk, hogy a horvátok voltakép nem Zágrábban, de Bécsben erősebbek nálunk. Ott ülnek az ő generálisaik abban a tanácsban, melyről kormánypárti közegeink azt szeretik mesélgetni nekünk, hogy az örökre el van temetve. Mintha csak hallanók az egyszeri embert, aki jajgatva dicsekedett, hogy törököt fogott, de az viszi ő figyelmét. A horvátok megkapták a határőrvidéket. Most már — gondolják magukban, azaz , hogy hirdetik is majd elég hangosan, — következik Fiume, Dalmáczia, Bosznia, Herczegovina, Albánia és a többi. Egy évtized óta nem Páris, de Berlin adja ki a háború vagy a béke jelszavát. A német trónbeszéd tehát azóta egész földrészünknek szól. És ez orákulum e napokban kimondta, hogy ha lesz is részleges háború , az megint csak helybelitve lesz, a szomszéd nagyhatalmaknak nem kell félniök attól, hogy belerántatnak. És mindjárt meg is halljuk a biztosítást, hogy miért ? A német császár emlegeti a három császár közötti barátságos viszonyt. És ez kétségkívül hatalmas dolog. Ha ez a három nem akar nagy háborút, hát nagy háborús bajjal fejlődhetik. Mert ez azt jelenti, hogy a franczia «megtorló» hátulsó ajtaja is be van téve. Francziaország nem léphet föl Németország ellen, míg ennek hátát Oroszország födözi. Francziaország csak az orosz véd- és daczszövetségben, vagy legalább ennek semlegességi ígérete mellett kezdheti meg a tánczot. Hanem ami béke ígéretét illeti, a három császár szövetségének ezelőtt négy-öt évvel is maguk a három császári kormányok azt a magyarázatot adták, hogy annak czélja az európai béke biztosítása. És ezt maguk a három császári urak úgy értették, hogy ők maguk indítottak háborút Törökország ellen. Ez hát körülbelül most is annyit jelent, hogy ők maguk közt egymás ellen nem fognak háborút viselni — de mások ellen? — az már más. És pedig épen ettől borsózhatik a mi házunk. Tudjuk, hogy mit tesz az, ha a három császár együtt visel háborút mások ellen. Hiszen Európa népeinek nem