Katolikus főgimnázium, Pozsony, 1910

Pircl)ala Imre nyugalomban. 1870—1911. ß alogattuk a búcsúzás alkalmát, amennyi szorongással csak a szeretet önzése szokta odázgatni a kiválasztottjaitól való búcsúvétel fájó pillanatait. Halogattuk, noha egy éve ismertük már a visszavonulásra vonatkozó megmásíthatatlan elhatá­­rozását. S ím most tényként kell leírnunk, aminek a gondolatába oly nehezünkre esett beletörődnünk: Pirchala Imre 1911. március 19-én nyugalomba vonult. Szerényen, zajtalanul, minden ünneplést elhárítva vált meg hivatalától és pályatársaitól, de nem a lélek mély megindulása nélkül: az a könnycsepp, amelytől búcsúzásakor pillája nehezült, egész nemes lényének ellágyulása volt a tanúja, hogy a hivatalos kötelék felbontásánál az ő részéről is sokkalta többről van szó. Tankerülete intézetei hálából a múlt tanévben negyvenéves tanári jubileuma emlékére közös elhatározással ifjaik elé tárták vonzó például élete folyását és munkásságát. S lehet-e méltóbb emléke a munka emberének ? Hirdethetné-e ékesebben nagysága mivoltát külső dísz, magasztaló szó ? Ez is, ami a mi szívünkből most fölfelé tör, csak ennen veszteségünk fájdalmas hangja, nem a pályáját megillető értékelés, annak a tárgyai még — hisszük — szaporodni fognak. Büszkeséggel tekintettünk föl reá: a mi intézetünk éléről került a főigazgatói székbe, de azzal a csodálattal is, amelyet egy rend­kívüli egyéniség szemlélete vált ki. Az ész és szív klasszikus har­móniáját csodáltuk az emberben és pedagógusban egyaránt. Amit ez a kettő nemes törekvésben sugallani tud, annak a foglalata az ő pályája — a tanári lét korlátai közé helyezve, de ki is töltve e korlátokat. Törekvéseit azonban inkább kötelességérzete és meg­győződései kormányozták, mintsem becsvágya, vagy kivált szen­vedélye. Hogy pályája így híjával van a ragyogó mozzanatoknak, igaz, de nyugodt és öntudatos haladásában annál szebb, ered­ményeiben annál áldásosabb. 1*

Next