Premier, 2005 (44-52. szám)
2005-02-01 / 44. szám
tollat.' Zita budapesti olvasónk azzal a kéréssel fordult szerkesztőségünkhöz, hogy „ne engedjük kiütni Molnár Gál Péter kezéből a ’ Magyarán: biztosítsunk megjelenési lehetőséget az „elhallgattatott" MGP-nek. Nos, a Premier korábban már több alkalommal tett erre kísérletet, ám ő rendre elegánsan kitért a felkérés elől. Véleményünk azóta sem változott: MGP-t talán a legjobb színikritikusnak tartjuk, a Luzsnyánszkydosszié ismeretében pedig talán a legrosszabb besúgónak. A lassan könyvtárnyivá dagadó MGP-doszsziét viszont nem szeretnénk tovább hizlalni, ehelyett inkább közreadjuk Simonyi Imre A negyedik osztály című írását. „A negyedik elemiben történt, hogy az igazgató-tanító év elején, történetesen a második tanítási napon, az órák alatti mocorgást, forgolódást, fecsegést meggátolandó közhírré tette, hogy az órák alatt sugdolózó, fecsegő negyedik elemistát, a másik (bármelyik, mindegyik) negyedik elemista társa köteles jelenteni neki, az igazgató-tanítónak, oly módon, hogy a fecsegő nevét hangosan bemondja (bemondják). Ez úgy értendő, ha pl. Kis fecseg és ezt Nagy (vagy más) meghallja (észleli), akkor Nagy (Szabó, Kovács stb.) köteles hangos szóval, hogy a szó a katedráig hangozzék, jelenteni ekként: „Kis!” És akkor Kisnek a katedra elé kell járulnia, ahol az igazgató-tanító nádpálcával fenyítésben részesíti (elfenekeli). Úgy alakult, hogy elsőként Kis jelentette fel Nagyot. Fecsegésért. Körülbelül két hétig tartott ez az állapot, Kis jelentette Nagyot, Szabó Kovácsot, mindenki mindenkit. Két hét múltán az igazgató-tanító úgy módosította a feljelentési kötelezettséget, hogy nem bárki bárkit, ellenben csupán az egy padban ülök kötelesek feladni egymást. A teljes anarchiát óhajtván megszüntetni ezzel az intézkedéssel, mivel a helyzet odáig fajult, hogy reá mint előadóra már senki se figyelt, mindenki a másikat leste, az első pad az utolsó padot és viszont, mint feljelentő a feljelentendőt. Híven kísérlem leírni ezt a történetet, ezért azt is el kell mondanom, hogy mellettem bizonyos Szőke Jóska ült a padban. Az első korszakban (két első hét) mindjárt a második vagy harmadik óraközi szünetben közöltem ezzel a Szőke Jóskával felfogásomat: ne beszélgessünk óra alatt, s így nem lesz okunk feladni egymást. Jóska szeplős gyerek volt és az ilyen mind fogékony, osztott a nézetein. Két hét után, az új helyzetben viszont, már az első óraközi szünetben vázoltam előtte, hogy alkalmazkodván a változott világhoz, s a kínálkozó lehetőséghez: ezután beszélgetni fogunk óra alatt. Viszont feljelenteni ezért nem fogjuk egymást. Ez a Szőke Jóska szeretett óra alatt beszélgetni: megegyeztünk. A többiek ? Hát, az egy padban ülők az év végéig kitartóan jelentették egymást, amint a másik pisszent (persze, ha az egyik pisszent, a másik jelentette), s az igazgató-tanító lankadatlan verte őket, év végéig. (Olykor az volt az érzésem, hogy az igazgató tulajdonképpen nem is haragszik, s a srácoknak már nem is fáj a verés. Idestova gondűző, bár egyhangú programmá vált a dolog). Míg mi Szőke Jóskával óráról órára, az esztendő végéig megtárgyaltunk minden jelesebb eseményt, ami életünkben akkoriban adódott. A többiekhol értetlen csodálkozással, hol sanda irigységgel, hol gyűlölködő alattomossággal figyelték működésünket. Ám a teljes év során egyetlen páros sem alakult példánk nyomán, példánkat követve. Ellenben minden kínálkozó alkalommal felhangzott: „Nagy”, „Kis”, „Kovács”, „Szabó "-ja nevezett vonult a katedra elé, s az igazgató vette. Tíz-húsz esztendő múlva ebből az osztályból (amiként egyéb osztályokból is) néhány príma, jól iskolázott hóhér s számos alkalmas, arra megérett áldozat került ki természetesen. Mi ketten pedig Szőke Jóskával, tízhúsz esztendő múltán is, ha összeakadunk valahol, elbeszélgetünk a jelesebb eseményekről. Melyek életünkben akkoriban adódtak. Ám a katedra elé változatlanul nem küldtük egymást. Ha jól meggondolom, akkor, ezerkilencszázharmincban, tízesztendős koromban, a negyedik elemiben kerültem szemközt először az önkénnyel. S akkor győztem fölötte utoljára. " * Tisztelt Szerkesztőség! Amikor a Premier decemberi száma, benne az Ajándék Kornn Maazelnek című cikk megjelent, senki sem gondolta volna, hogy az újévi, bécsi hangverseny végén nem hangzik el a Radetzky - induló. Földanyánk azonban gondoskodott arról, hogy ez megtörténjék. 2004 utolsó vasárnapján az emberiség megtudta újra, hogy azért a víz az úr. A bécsi újévi hangversenyen a Bécsi Filharmonikusok elnöke, Clemens Helsberg bejelentette, hogy a tragikus eseményekre való tekintettel nem játszszák el a Radetzky-indulót. Megértem az elnököt, hiszen az induló alatt szinte népünnepélyként fejeződik be a koncert. A nézők karmesteri vezényletre tapsolnak, sokan a lábukkal is verik a taktust. A rendezőség ennek az elhagyásával akarta kifejezni együttérzését. Én ezt nem tettem volna, hanem arra kértem volna a közönséget, hogy a hátramaradottakkal és a túlélőkkel való együttérzése jeleként ezúttal tartózkodjék az ütemes tapsolástól, a neves karmestert pedig arra kértem volna, hogy ezen - remélhetőleg kivételes - alkalomból Johann Strauss remek indulója ne pattogóan, hanem lassabban, maestoso módban hangozzék el. Talán kifejezőbb lett volna a törlésnél. Szívélyes üdvözlettel: Dr. Del Medico Imre * A svungosan felcsapódó függöny rése árulkodón látni engedi azt a mini botrányt - írja közlésre szánt tárcájában Ilosvai Ferenc olvasónk, s egy igen kínos szituációt idéz fel egy több mint harminc év előtti Oidipusz-előadás kapcsán. Emlékezete szerint a tapsrend felborítása miatt pofon csattant a függöny mögött. Kossuth-díjas adta Kossuth-díjasnak. Megkérdeztük mindkét érintettet, egyikük sem tudott az afférról. Itt le is zárhatnánk az ügyet, nem szeretnénk döntőbírók lenni abban a vitában, hogy kit csalt meg a memóriája. Ám a slusszpoén csattanósabb, mint az inkriminált pofon: az előadást nyílt térben, függöny nélkül játszották! 2 PREMIER