Premier, 2005 (44-52. szám)

2005-02-01 / 44. szám

tollat.' Zita budapesti olvasónk azzal a kéréssel fordult szerkesztősé­­günkhöz, hogy „ne engedjük ki­ütni Molnár Gál Péter kezéből a ’ Magyarán: biztosítsunk megjelenési lehetőséget az „elhallgattatott" MGP-nek. Nos, a Premier korábban már több al­kalommal tett erre kísérletet, ám ő rendre elegánsan kitért a felkérés elől. Véleményünk azóta sem vál­tozott: MGP-t talán a legjobb színi­­kritikusnak tartjuk, a Luzsnyánszky­­dosszié ismeretében pedig talán a leg­rosszabb besúgónak. A lassan könyv­tárnyivá dagadó MGP-doszsziét vi­szont nem szeretnénk tovább hizlalni, ehelyett inkább közreadjuk Simonyi Imre A negyedik osztály című írását. „A negyedik elemiben történt, hogy az igazgató-tanító év elején, története­sen a második tanítási napon, az órák alatti mocorgást, forgolódást, fecsegést meggátolandó közhírré tette, hogy az órák alatt sugdolózó, fecsegő negy­edik elemistát, a másik (bármelyik, mindegy­ik) negyedik elemista társa köteles jelen­teni­ neki, az igazgató-tanítónak, oly módon, hogy a fecsegő nevét hangosan bemondja (bemondják). Ez úgy érten­dő, ha pl. Kis fecseg és ezt Nagy (vagy más) meghallja (észleli), akkor Nagy (Szabó, Kovács stb.) köteles hangos szóval, hogy a szó a katedráig hangoz­zék, jelenteni ekként: „Kis!” És akkor Kisnek a katedra elé kell járulnia, ahol az igazgató-tanító nádpálcával fenyí­tésben részesíti (elfenekeli). Úgy alakult, hogy elsőként Kis jelen­tette fel Nagyot. Fecsegésért. Körülbelül két hétig tartott ez az ál­lapot, Kis jelentette Nagyot, Szabó Ko­vácsot, mindenki mindenkit. Két hét múltán az igazgató-tanító úgy módosí­totta a feljelentési kötelezettséget, hogy nem bárki bárkit, ellenben csu­pán az egy pad­ban ülök kötelesek fel­adni egymást. A teljes anarchiát óhajt­ván megszüntetni ezzel az intézkedés­sel, mivel a helyzet odáig fajult, hogy reá mint előadóra már senki se figy­elt, mindenki a másikat leste, az első pad az utolsó padot és viszont, mint felje­lentő a feljelentendőt. Híven kísérlem leírni ezt a történe­tet, ezért azt is el kell mondanom, hogy mellettem bizonyos Szőke Jóska ült a pad­ban. Az első korszakban (két első hét) mindjárt a második vagy harma­dik óraközi szünetben közöltem ezzel a Szőke Jóskával felfogásomat: ne be­szélgessünk óra alatt, s így nem lesz okunk feladni egymást. Jóska szeplős gyerek volt és az ilyen mind fogékony, osztott a nézetein. Két hét után, az új helyzetben vi­szont, már az első óraközi szünetben vázoltam előtte, hogy alkalmazkodván a változott világhoz, s a kínálkozó le­hetőséghez: ezután beszélgetni fogunk óra alatt. Viszont feljelenteni ezért nem fogjuk egy­mást. Ez a Szőke Jóska szeretett óra alatt beszélgetni: meg­egyeztünk. A többiek ? Hát, az egy padban ülők az év végéig kitartóan jelentették egy­mást, amint a másik pisszent (persze, ha az egy­ik pisszent, a másik jelentet­te), s az igazgató-tanító lankadatlan verte őket, év végéig. (Olykor az volt az érzésem, hogy az igazgató tulajdon­képpen nem is haragszik, s a srácok­nak már nem is fáj a verés. Idestova gondűző, bár egyhangú programmá vált a dolog). Míg mi Szőke Jóskával óráról órára, az esztendő végéig megtárgyaltunk minden jelesebb eseményt, ami éle­tünkben akkoriban adódott. A többiek­­hol értetlen csodálkozással, hol san­da irigy­séggel, hol gy­űlölködő alatto­mossággal figyelték működésünket. Ám a teljes év során egyetlen páros sem alakult példánk nyomán, példánkat követve. Ellenben minden kínálkozó al­kalommal felhangzott: „Nagy”, „Kis”, „Ko­vács”, „Szabó "-ja nevezett vonult a ka­tedra elé, s az igazgató vette. Tíz-húsz esztendő múlva ebből az osztályból (amiként egyéb osztályok­ból is) néhány príma, jól iskolázott hó­hér s számos alkalmas, arra megérett áldozat került ki természetesen. Mi ketten pedig Szőke Jóskával, tíz­húsz esztendő múltán is, ha össze­­akadunk valahol, elbeszélgetünk a je­lesebb eseményekről. Melyek életünk­ben akkoriban adódtak. Ám a katedra elé változatlanul nem küldtük egy­mást. Ha jól meggondolom, akkor, ezerki­lencszázharmincban, tízesztendős ko­romban, a negyedik elemiben kerül­tem szemközt először az önkénnyel. S akkor győztem fölötte utoljára. " * Tisztelt Szerkesztőség! Amikor a Premier decemberi száma, benne az Ajándék Kornn Maazelnek cí­mű cikk megjelent, senki sem gondol­ta volna, hogy­ az újévi, bécsi hangver­seny végén nem hangzik el a Radetzky - induló. Földanyánk azonban gondos­kodott arról, hogy­ ez megtörténjék. 2004 utolsó vasárnapján az emberi­ség megtudta újra, hogy azért a víz az úr. A bécsi újévi hangversenyen a Bécsi Filharmonikusok elnöke, Clemens Hels­­berg bejelentette, hogy a tragikus ese­ményekre való tekintettel nem játsz­­szák el a Radetzky-indulót. Megértem az elnököt, hiszen az induló alatt szin­te népünnepélyként fejeződik be a koncert. A nézők karmesteri vezény­letre tapsolnak, sokan a lábukkal is verik a taktust. A rendezőség ennek az elhagyásával akarta kifejezni együttér­zését. Én ezt nem tettem volna, ha­nem arra kértem volna a közönséget, hogy a hátramaradottakkal és a túl­élőkkel való egy­üttérzése jeleként ez­úttal tartózkodjék az ütemes tapso­lástól, a neves karmestert pedig arra kértem volna, hogy­ ezen - remélhetőleg kivételes - alkalomból Johann Strauss remek indulója ne pattogóan, hanem lassabban, maestoso módban han­gozzék el. Talán kifejezőbb lett volna a törlésnél. Szívélyes üdvözlettel: Dr. Del Medico Imre * A svungosan felcsapódó függöny rése árulkodón látni engedi azt a mini bot­rányt - írja közlésre szánt tárcájában Ilosvai Ferenc olvasónk, s egy igen kí­nos szituációt idéz fel egy több mint harminc év előtti Oidipusz-előadás kapcsán. Emlékezete szerint a taps­­rend felborítása miatt pofon csattant a függöny mögött. Kossuth-díjas adta Kossuth-díjasnak. Megkérdeztük mind­két érintettet, egyikük sem tudott az afférról. Itt le is zárhatnánk az ügyet, nem szeretnénk döntőbírók lenni ab­ban a vitában, hogy kit csalt meg a memóriája. Ám a slusszpoén csatta­­nósabb, mint az inkriminált pofon: az előadást nyílt térben, függöny nélkül játszották! 2 PREMIER

Next