Protestáns Szemle, 1914
I. Elmélkedések - R. L.: Cognitio Dei
Cognitio Dei. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent és akit elküldtél, a Jézus * Krisztust." (Jan. XVII. 3.) Az ismeretet életnek azok nevezték, akik nagyon komolyan gondolkoztak úgy az ismeretről, mint az életről s meglátták, hogy az igazi megismerés a léleknek legfőbb, sőt egyetlen élettevékenysége. Van az ismerésnek egészen közönséges felfogása, amelyik szerint az ismerés teljesen közömbös, az embert alapjában meg nem ragadó tevékenység. Mint ahogy a tükör felfogja és mutatja a tárgyak képeit, anélkül, hogy e munkája bármennyire is érdekelné vagy meghatná, épp úgy az ember is megismeri a dolgokat és ez a mívelet sem a dolgokon, sem az emberen semminemű változást nem idéz elő. A tónak mindegy, akár faun, akár nimfa arcát tükrözi s a lélekre nézve is teljesen közömbös, hogy állati vagy isteni vonásokat ismer-e meg a körülötte levő világból. Mennyivel mélyebb az a héber gondolat, amely ismerés alatt titokzatos, élettámasztó közösülést értett! A férfi „ismeri" a nőt az élettámasztás szent pillanatában s ez az „ismerés" két különböző, de egymás számára teremtett világnak boldog összeolvadása és kölcsönös megtermékenyülése. Az ismerésben világenergiák találják meg egymást, hogy új életenergiák támadjanak, tehát az ismerés misztikus nemzési folyamat, amelyből új csirák, új életegységek támadnak. Azok az antik gondolkozók, akiknek szárnyaik voltak, azok a középkori hivők, akiknek látásaik voltak, megragadták ezt a mély gondolatot — egyikét a legmélyebbeknek, amit valaha ember gondolt — és új meg új formában fejezve ki, feltárták csodálatos következményeit. A végtelent, az eszmét, az igét, az Egyetlent megismerni nem egyéb, mint rejtelmes és üdvösséges módon eggyé tenni vele a szemlélet, az elragadtatás, az Protestáns Szemle XXVI. 22