Protestáns Szemle, 1937

Tanulmányok és cikkek - Gulyás Pál: Egy százhúsz éves „dilettáns" irodalmi tanulmány (Domby Márton Csokonai-életrajza)

csupa érzékenységből álló testét" az Aesthesis határozta meg, — ez tette őt „legjobb száj­szadó Poétává" (28.). Ezért tudott ő olyan „messze haladni a Magyar Századtól", — ezért volt ő olyan külö­nös tünemény, amilyent „a Magyar lapájjon csak keveseknek van orgánumok látni..." (25.) Amit itt Domby tizennyolc oldalon ad elő Csokonai érzékeny­ségéről, azzal voltaképen már a Naturel-nél találkoztunk (eleven­ség, vizionálás, aktori képesség, megkötetlenségre vonszódás). Cso­konai „Gigási lépése" óta most minden végzetes hatványra emel­kedik. Az oxidációt nem lehet végtelenségig fokozni. A végtelen­ség: halál. Az érzékenységgel áldott és sújtott Csokonai vágtat a halál végtelensége felé. Mert kicsoda bírna tartósan ekkora feszült­ségeket? Az actióknak ekkora legfelsőbb potentiált? Felejthetetlen Domby előadásában Csokonainak a Debreczeni Kollegyiumtól való búcsúja (33—34. old.). Mennyire egyezik ez a leírás azzal a búcsú­szöveggel, amely csak hetvennégy év múlva jelent meg először egy Csokonai-életrajzban! (Szana Tamás, 1869, 42—53. old.) Keveset mondtunk: nemcsak egyezik, nemcsak kíséri a Csokonai-szöveget, hanem kiegészíti és fokozza. Ami a Csokonai- szövegből hiányzik, itt megkapjuk. Mint dokumentum és mint lényegmegragadás egy­aránt nevezetes helye a magyar szellemtörténetnek. „Mindenkor eleven lesz előttem az a szívható megjelenés, midőn ő a palástos Minervától vég bútsút akarván venni, a Debre­czeni Kollegyiumbann, egy a maga nagyságát, s megsértettetését mélyen érző Lélekkel, egy az elválás miatt vérhedző szívvel állott fel több, mint ötödfél száz tanuló Társai között, hogy tőllök örökre bútsút vegyen. A legfelsőbb potentiára emeltetett az ő meggyúlt Lelke, és valahány szikrát bocsátott ki magából, mind az az ő szájának, szemének, tagjainak mozdulatai által sokszorozódván, electromi battériás villám gyanánt lövődött keresztül az ötödfél­száz ifjún, és az egész Auditórium egy néma rángatódzásba jött. Én még igazán a tüzes és rettenetes actiót a Theatrumon kívül csak ezt az eggyet láttam. Szemével, szájával, haja szálaival, karjainak s tagjainak minden mozdulatival beszélt, indított, s ontotta ki a meggyűltt érzést..." Lehet-e ilyen lelket kordában tartani? Melyik lángész olyan szerencsés, pláne Magyarországon, hogy egy Weimar jusson neki osztályrészül? Csokonai együtt lélekzett Weimarral időben, de tér­ben tőle bizony messze esett Hát Schiller? — kérdezhetné valaki. A sorsok különbözők. Csokonai sorsának nem volt más motorja, — hogy századunk nyelvén szólaltassuk meg Domby munkácskáját —, csak egy fantom-Lillája s csak egy „tüzes, gyors szíve". Domby, a Törvény hosszú életű embere, végül ekként hoz ítéletet Csokonai síron tú­l is húzódó pőrében: „E volt éppen a baja.

Next