Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)
1835-05-16 / 39. szám
PEST MÁJUS’ 16dik. Megjelen e’ divatlap hetenkint kétszer , esztendő alatt legalább 64 képpel. Helyben fél évi dija 4 fr., egész évi t1 fr. Postán 5 fr. és 10 f. pengő. XAlIQ&AIOI A* TÁRSAS ÉLET ÉS DIVATVILÁGBÓL. 1835. 39. szám. Előfizethetni helyben a* kiadónál Dorottya utczában Czigler házban lidik szám alatt. — Pesten kívül pedig minden cs. kir. Posta hivatalnál. Uram, viszonlá a’ szolga; téged talán fáradság rongálható meg. Aligha bujdosó nem vagy: — e’ ruházat egy lovagot mutat a’ kemény lelkű Máté’ seregébül. — Igen, én ellenség voltam, mondá halk szózattal a’ feküvő , az éhség és sebes nyargalás elgyaláztanak. — Jolanta benyitá az ajtót, és majd kitudá a’ szerencsétlennek csoportos bajait. Az ifjú két nap alatt egészen fölvirula. * * * Mit tegyek mondá Ipoly mélyen sóhajtván, a’ mint felgyógyultan a’ díszes házi kertben a’ szép almafa alatt egy pázsitdombon ülne. Mit tegyek , háláljam-e a’ sorsnak vezérletét? avagy..? De amaz égi szelíd szemek áldással mosolygók, ’s úgy tetszik , boldog kezdek lenni általok. Könnyűden lebegve jőve most a’ kegyes Jolanta. — Uram, mondá szerény kedves hangon ; a’ mint látom, feljavultál, ’s én szivemből örvendek. Köszönöm, édes szabaditóm, válaszolt Ipoly, feszszel nyugtatván szemeit a’ ritka kelleműn; de most érzem igazán szegénységem’, midőn az angyali orvoslatot csak szóval tudhatom hálálni. Az elég, viszontá Jolanta; ’s ha meggondolom, hogy szép életet gyámoltam fel, nagyon is hiszem, hogy ajándékot nyerek. — Jolanta csak most hagyá el gyermekévét. Atyja, az öreg Szilár, többi magzatit már mind szárnyakra bocsátá; egyedül Jolantája ragyoga még (mint hinni szoká) sírba kisérő végcsillagul. De ez a’ gyermekleány is már mielőtt érzelemmel tudhatna valakit szeretni, el vala jegyezve. Egy élemülni kezdő nemes özvegy férjfi, az öreg Szilárnak jótevője, megkérő a’ gyöngéd alakot, ’s a’ bárányjámborságu Jolanta hajlott a’ szóra, midőn őt Józsának rendelő atyja, ki még csak azért könyörge a’ vőül választottnak, hogy Jolantát egy évig hagyná mellette. Józsa vontatva ugyan, de mégis engede. A’ gondtalan lyányka örült nővé leendésen, ’s a’hízelgő nemes Józsát akkint szerető, mikint gyermekek bábjaikat szokták. — IPOLY. ELBESZÉLÉS A’ MAGYAR ELOKORBOL. Halaványan fekütt hadi öltözetében a’ cserárnyazta gyepen egy sugár ifjú vitéz. Bágyadtan nézett a’ tiszta égre, ’s a’ mint a’ nyugati lágy szél a’fű között suttoga ’s fenn a’ lombokat csörgeté: hah, igy sóhajt; ez a’ közel halál’ fuvalma! El kell vesznem örökre; igaztalan ügyért harczoltam , kérem átok. . . Oh, átok! rebegé nyöszörgve; behunyá lankadt szemeit, ’s elhallgata. — Isten ! kiáltá a’ bokrok közül előtörtében egy tisztes vén; ő talán meghalt. Fiam, ébrülj ! . . Én agg fej, ott hallgatom a’ szegény’ ínséges’ szavait, és ő késedelmem alatt kiadja lelkét. . . Kelj-fel hazám’ ifja ! ha ellenség vagy is, oh mi kár illy szép virágarczczal ’s deli termettel olly szigorúan halnod el. . . Egek! az ő ábráza tiszta jámborság. Nem, ő gonosz, nem, hanem inkább csábult fehete. Kelj fel vitéz bajtárs! hiadá reszketeg hangon az öreg, ’s megrázá a’ meredtet. Az ifjú felnyitá szemeit ’s a’ szives üdítőre függeszté, de nem szóla; ’s most egy erdőszőve oda, együtt sopánykodván a’ szorgoskodó vénnel, mig abban egyezének, hogy az árvát karjaikon vigyék el a’ közel helységbe az öreg’ házába. A’ pártfogás alá vett ifjú lovag szemeit folyvást nyitva tartá, mig könyörülőji által a’ csendes házba vitetvén, egy keskeny ágyra letéteték. Az öreg őt leánya’ gondjaira bizá. A’ kellembájos Jolanta, ki az orvoslást elhunyt édes anyjától tanulá , előszedd ápoló szereit, ’s egy kis kalánnal erősítő csöppet bocsájta a’ kiszáradt félig nyílt szájba, ’s az ifjú ismét fölveté zárt szemeit. Majd a’ második kalánra már enyhébben látszék nézni, mig végre: ki vagy ? úgy mond alig hallhatólag; és az ügyes Jolanta most kiméne, a’ szolgát behívandó, kivel az ifjat feltámogattassa. A’ szolga, egy ősz, hajdan fegyverviselő ember, magában jöve be, ’s a’ lovagnak feszes dolmányát kigombolá. — Ah! sohajta a’ beteg, ki vagy te . . jó lélek . . ki engem ápolgatsz? —