Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. január-június (4. évfolyam, 1/1-51. szám)

1838-01-04 / 1. szám

. A’ nap magasra emelkedők mintegy az est­­dióiddal vetekedve. Sóskút bajos tójának min­den völgyére, halmára, egész pompával te­tte fényét, dicsekedve, csillogtatva , hogy mit képes ő a’ zordon földtömegből előhívni. Nehéz szemekkel terhelve hajlongott elébe az érett búza kalász; örömkönyként emelé hozzá áldozatul — harmatdús kelyhének egy csöppet — a’ völgy virága; ’s köszöntő zenére buzditá a’ büszkén szemében tekintő bérezek magas feny­ves koszorúja fészkesseit, hogy még ő tisz­teletét levelei össze súrlódásával elsuhogja, ad­dig ezek hangosan üdvözöljék a’ nagyhatalmú fényt, a’ nekik eledel keresésre világítót. Minden , minden köszöntésére sietett a’ nagy lénynek, csak én, okossággal ruházott ember, álltam némán, tehetetlenül. Néma volt ajkam, mert az üdv mellyben ré­szesülők, nem szóba olvasztható. Elmélyedve a’ kelőnap ’s az általa fénybe öltött táj’ nézésébe, kezem öszsze kúcslódva éghez emelkedők, ’s örömérzettel telt keblem e’ sóhajjal tört a’ fényes test felé : „Ez mind a’ te műved!“ E’ perczben napimádó valók, de e’ pillanatlan egy láthatatlan valóság sötét föl­­leget vont elébe, ’s én hozzá, a’ fényes uralkodón is uralkodó nagysághoz, emelem fogait mellem reggeli háláját. E’ perczben vállamat illetve érzem, fölret­tenve nézők körül, egy asszonyi termetet lát­tam a’ völgybe sietni, utána sietés helyett azt kezdém­­fejtegetni, ki lehet itt ösmerősöm, e’ közben újra egy halomra ért az alak, öröm riadva kezdek utána futni, mert a’ tegnap esti leányt hittem benne lehetni. — E’ viszont találkozás,­és figyelme nevelé ér­dekét, gyorsitám útána lépteimet, fáradásom híjába volt, fürgébb lábakkal birt, korábban a’ fürdő­ házhoz ért, ’s eltűnt, hogy mellyik szo­bába nem tudhatom. (Folytatása következik.) RAPSODIA, V­A­G­Y : SE FÜLE SE FARKA; KÉPEKBE. DOMJÁNTÓL. (Folytatás.) VI. K­É­P. Az én képem mint új évi ajándék. Ce „portrait est fort ressemblant. Cuvier. No, csak gondolja el, kedves szép olvasóném, hiúságom ’s nagyravágyásom annyira vitt, hogy magam lefestettem, és nem csak úgy közönsé­gesen vízbe, mert ezt az eső is lemosná, hanem olajba, hogy századokig eltartson!! De ugyan minek , és kinek? Jaj , édes szépeim, kinek szeretője van, mit nem tenne annak kedviért! nem ragadná e le a’ csillagokat az égről ? nem fordítaná e fel a’ föld sarkát, csak hogy kedvit lelje az imá­dott szépnek? Luizám kedviért egyszer meg is tudnék halni, nem hogy le nem festetném ma­gam. — A’ festő igen hires művész, kereszteljük Raphaelnek, itt lakik a’ házban , csak egy két ugrás, és nála vagyok a’ második emeletben. Hanem most azon okoskodom, micsoda képet adjak ecsete alá? Miféle alakot vegyek magam­ra? méltóságost vagy haragost? ingat vagy szo­morút? siránkozót vagy gúnyolót? sokat jelen­tőt vagy tudja az Isten mifélét, mert a’ képvo­­násból magyarázzák az egészet. — Majd három napig törtem a’ fejem — ’s a’ tükör elébe álltam hogy mi volna legszebb. Egy komoly kép, tudós homlokkal — nem tetszik. Egy vitézi, nem. Egy mosolygó vidám arcz, igy, igy jó lesz, brávo ! Hát nyakkendőm? Nh hányszor elbontottam, ’s hány félekép kötöttem! No hajammal nem sok bajam­ volt, azt a’ fodrász eszire ’s ügyessé­gire bíztam. Lássa kincsem! mily nagy előké­szület ! ’s mind egy leány kedviért. De még ez nem mind, az öltözet hátra van. Fekete frak meg­marad, de a’ sok mellény közül mellyiket válasz­­szam? Egy fekete selyem— arany lánczczal, persze tiszteletet gerjeszt,de talán gyászos, nem

Next