Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. július-december (4. évfolyam, 2/1-52. szám)

1838-07-22 / 6. szám

42 az fenyegeti; — hiszen mi ez az egész level is? csupa merő felkiáltásjel, minden betűje szerelmet lehel.— De mi is az a’ szerelem,— vagy inkább micsoda anyagból van az az én barátom’ szíve, hogy az országút mellé épített fogadókint, szüntelen fogadja be a’ szerelmet, ezen hívatlan ’s kelletlen is mindig alkalmatlankodó vándort, ezen annyi szívekhez bekopogtató cselszövő garabonczás diákot. Pedig mi csekély erő kell, hogy ellene állhassunk, hogy min magunk előtt is nevetségesekké ne legyünk. Én ugyan sokszor olly őszintén vallom meg — magamnak, mint a’ legájtatosb gyónó a’ szent atyának, — hogy én merő gyarlóság’ edénye vagyok; még is szívem eddig — Mint ama nagy-hirű Révkomárom vára, A’ szerelemnek még nem jutott karjára; és a’ párnimet, úgy hiszem, bátran megtoldhatom még egyet: 'S hiszem nem is jutand,— a’ világ csúfjára. De bezzeg ez az én Berta barátom! — Ez Örökké szerelmes; ez kész lenne minden hónapban új házasságot kötni, mig a’ távolban utána epedő hív leánynak várni, és még mindig várni kell. — ’S ki kezeskedik, hogy m most egészen le nem tántorodik hűsége’ utáról ?-----Nem, nem; — én neki barátja vagyok. A’kisértettől őt védenem kell. — Az a’ sugár szemű barna leány! — Az a’ magyar angyal! he, he! mint fogom lerántani barátom’ szeméről a’ varázs leplet, mint fogom őt öngyengeségén megpirítni! mennem kell! — nem hagyhatom őt az örvénybe veszni, mellynek szélén tántorog/4 * * * • Épen 5 órát konga dél után a’ rókuszi kisded torony, midőn mellette elzördüle földim’ szekere, milyen szenet helyett magam zsugorgék a’ kocsiderék’ hátuljában öszetepert kevés szénán, vagy igazabban mondva, a’ kas’ fenekén. A’ nap ugyan már ereszkedék a’ budai hegyek fölé; de heve, melly még mindig nem enyhüle, ’s azon felül az engem szüntelen befellegezve tartó por, rendkívül szenvedő állapotban tartanak. Semmi, semmi! — vígasztalán* magamat. ,,A’ virtus’ útját szörnyetegek lesik.“ De a’ mint a’ főváros’ zajától mind inkább távozánk, a’ velünk versenyező vagy találkozó szekerek is gyérülvén, a’ por érezhetőleg tűrhetőbb, kevesebb jön. A’ csendesülő idő is lassan kint ünnepélyeskedék, — midőn szekeresem’ egyszerű megjegyzése mellett, majd szép ligetek és kukoricza-földek közt döczögénk el; majd az illatos legelők’ zöld pázsitain a' kerekek olly zaj nélkül görgenek tovább, mint ha esteli madár’ szárnyain haladnék. De mondhatlan jólesés’ érzelme ringatá szivemet, midőn a’ hűvösödés szürkület’ szellője körülem lengedezvén, jobra és balra lassú suttogással hullámzának szárnyai alatt az itt ott már virító gabonák gazdag kalászai. A’ táj fölött pedig, hová igyekezém, néma ünnepélyességgel kezde mindig élénkebben világolni az éj’ királynéja, a’ mint vetélkedője, a’ nappal’ királya, a’ láthatár alá hanyatlott. Milly jótékonyan hatnak a’ szívre az estnek, a’ soha nem alvó természet’ ezen csöndes ünnepének kellemei! — midőn kissé lelépvén az embertömeg a’ munka’ pályáról, hallgatás terjed el a’ vidéken. Ekkor a’ természet mintegy visszafoglalt működési jogával háborítatlan élvén, örömében ihatott kint a’ virág, felgyöngyözi magát a’ fűszál és fölelevenülnek a’ nap’ hevétől lekonnyadt levelek. Fölöttük és köztük pedig halk éneket dobognak a’ jég’ milliónyi szemmel is alig látható dalnokai. — Mennyire újak mind ezek az előtt, ki csak nagy házakon és nagy házak közt látja a’ télhozó havat; csak vízben és kosárban a’ tavasz-, nyárészdíszitő virágokat és gyümölcsöket, a’ ki kedvesen susogó facsoport helyett szüntelen zajongó emberseregben tolong és zsúrlódik. — Csak még is jó volt egy kis időre megszöknöm örök egyformasági városi napjaimtól és a’ porlepett könyvek penészszagától!