Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1839. január-június (5. évfolyam, 1/1-52. szám)
1839-02-21 / 14. szám
140 en emberektől, utczagyerekektől környezett rendkívüli tarka öltönyü férfiakat, csöngetyink’ és ostoraik’ hangos lármája közt láték itt a' király utcza felé vonulni. Nincs rosszabb a’ kíváncsiságnál, ’s nincs kiváncsiabb a’ falusiaknál. Robogék tehát én is, nem tudva kik legyenek ’s mi ezéljok van? Számos utczákon vezete át szenvedélyem követve a’ tarka lényeket, kik alig képzelhető gyorsasággal surrantak el a’ sűrű embercsoportok közt, hogy őket megösmérhessem. Egy szoros közből akarok kifordulni, midőn magas, izmos athletai termetet látva, hátra hökkentem ijedtemből, tán a’ falat is kidöntve, mellyre dőlök, ’s vérem is megfagyott ereimben. „Most véged van Anselm“ gondolám magamban, szerencsét akartam mégis próbálni, ’s az óriást — mert annak tartottam — kikerülni kezdém, ’s ekkor örömem ’s bámulatomból szinte ugrottam, benne egy festett táblára ösmervén. Szégyenleni akartam magamat Uíg falusi kalandon, de az, hogy Nyírben még illy ijesztőket nem láthatok, egészen kimente. E’ kis jelenet alatt tarka embereimet elvesztem szemem elől, többé őket fel sem is találhatva, és magam Pest ösmeretlen részén találtam, honnan a' haza-találásra, véletlen eseten kívül, mastot nem ösmerék. Tudakozódni akartam, de itt csupán németek laknak, gondolám , eszembe jut a kinevettetésem, ha tán magyarul szólnék valakihez, és evvel felhagytam. A’ kék egetsürít fekete fellegek bortiák, a’ vándort és kóborlókat czél felé sietésre késztetők. ‘ A’ siri homály ’s a’ fris szellő, melly csipegeté arczomat, is Aprilisinek neveztetik, érezteté velem az éj’ beálltát. Fázott, mint az őr, melly mellett ehnenék, és fáradt valék, mint Pest bár mellyik favágója, és Irak mégsem volt. Egy hosszú, keskeny utczában valok most, magas ’s kicsiny, szép ’s avult házak közt, közepett egy kristály patakosa csörtete , vagy inkább poshada, ’s csak néhol, néhol fényle gyertya az ablakból, hogy a’ sárba be sűljedjek, vagy a’ szemet-dombokon czigán kereket ne hánnyak. Egy óra negyedig menek ’s a’ végházat már láthatom; fülhasitó bordalok, és torokrepesztő kiáltások haták meg onnan füleimet „Talán ap ... i parasztjaink a’ nyírből jöttek ide küszködni ’s kurjongni pénzért“ mondám, és a’ ház felé, mert erre vezető utam, közelgetek, két lépésnyire valék régi, szuette ajtajától, mellynek egy szárnya behajtott, a’ másik nyitott vala, midőn az kinyílt, és egy frakkos férfiú kalap nélkül ugrott ki. „Na gondolám magamban, ez nékem kölcsönözhetné ma estére ruháját.“ De alig volt időm ezt gondolni, és ismét it kaland’ tárgya levék, előbbinél sokkal görcsösebbé. A’ még tárt ajtón, egy csoport, hangos „fogd meg, üsd“ kiáltások között kirohant, éppen akkor értem az ajtóhoz, és engem nyakon ragadott. A’ nyak és hát döngések, melleveket az ismos karok bőven pazariának, a’ közellévővel dobolást sejthetének. „Ne bántsatok, én jurátus, nemes, földes ur’sat. vagyok, kiáltozék nekik, de a’kín ’s könnyeim végett olly lassaban, hogy nehezen hallhatták, vagy karjaik izmait privilegiáltabbnak vélték lenni, mert „tanítsd meg haiberozni, tanítsd meg csalni, ordítottak és az ridegekkel csak akkor hagytak föl , midőn néhány váras szolgák közelgének. Ennyi üti egek ’s még sincs frakk, sóhajték egy széles utczában , mellyben csak lassan tipogva, alig tevék néhány lépéseket, ’s a’ szállásomra Pierly vendég-fogadóra bukkantam. Örömtelien — hogy ennyi kaland után kipihenhetem magamat — siettem a’ kapuhoz, kinyitni akarom, és az zárva van. Zörögtem, lármáztam és senki sem adott feleletet; vagy egy óráig lehetek e’ bajos helyzetben, és ekkor eszembe jutott Divatinak tett ígéretem, örülve emlék-tehetségemnek siettem fölfelé. Az úri utcza szögletére, hol délután Lajosommal beszélgetünk,— értem, — midőn emlékembe jött, hogy — nem tudom hol lakik Divati. „Ah kiáltékde ostobák az emberek, olly sokan egy helyen lakni, hogy fel sem lelhetők“ homlok