Rakéta Regényújság, 1980. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Daniel Boulanger A KÉKSZAKÁLL RUHÁSSZEKRÉNYE - Henri Hautemer nem ölte meg a feleségét! - jelentette ki a védőügyvéd. A boncolási jegyzőkönyv szerint, semmi kétség, az áldozat testébe hatolt golyót abból a pisztolyból lőtték ki, amely Henri Hautemer gyűjteményéből való. Az első lövés halálos volt, a második nem. De a két lövés közt egy egész óra telt el. Egy egész óra, uraim! Ez minden, ami történt. - Hagyja, ügyvéd úr - szólalt meg nyugodt hangon Henri Hautemer. - Én öltem meg Suzanne-t. A tárgyalóterembe betűző napfényben milliárdnyi porszem táncolt. - Uraim - kiáltott föl az ügyvéd -, ha kell, önmaga ellen is megvédem Henri Hautemert, mert én elsősorban nem őt, hanem az igazságot szolgálom, s amellett úgy érzem, hogy az, ő élete teljességében, legbensőbb titkaival egyetemben immár az én tulajdonom. Vannak vallomások, melyek egész lényünket megváltoztatják, s amelyek nyomán a gyónó lelke a mi lelkünkbe költözik. A függönytelen ablakot feketére festette az éjszaka. Henri Hautemer éppen befejezte naplója aznapi adagját, ugyanis napról napra feljegyezte találkozásait, étkezéseit, fájdalmait és gondolatait. Ezek a nem publikálásra szánt emlékiratok hónapok szerint összekötözve immár húsz év óta az asztal melletti pohárszék fölső polcán kaptak helyet. A teljes csöndben, melyet csak az íróasztalon elhelyezett óra halk ketyegése tölt meg, a kandallóval szemközt álló szekrény egyszer csak nagyot roppant, mintha elpattant volna benne valami. Henri Hautemernek elakadt a lélegzete, azon töprengett, mitől ijedt meg annyira. Újra elolvasta az utolsó sorokat. „Délben a templomtéren megláttam Madeleine Garet-t. Megtorpantam, még csak le sem kellett győznöm a vágyat, hogy odarohanjak, csupán abban reménykedtem, nem látott meg. Nagyon megváltozott, gyászt visel. De ki az ördögöt gyászolhat? Hisz annyi férfit elfogyasztott! Talán épületes öregkorról álmodozik. Amikor befordult a sarkon, a nyomába eredtem, akár egy civil ruhás nyomozó. Fél óra hosszat járkált céltalanul, gyors léptekkel egyik járdáról a másikra, egyik utcából a másikba, míg végül hazaindult. Vajon mit művel egyedül abban a nagy házban, melynek ablaktáblái mindig zárva vannak? Együtt öregedne az évszakokkal?” Henri Hautemer töltött magának egy pohár vizet, figyelmesen követte, mint minden tevékenységében, a jeges folyadék útját, egy pillanatra éles tőr hatolt a mellébe, azután tovább írt, de ahogy folytatta volna naplóját, Madeleine Garet arca megint felködlött előtte, egy napsütötte vasárnap, a Loire partján. Vonatra ültek, hogy megnézzék Angers-ben a faliszőnyegeket, azután taxival kimentek egy közeli, folyóparti fogadóba. Henri most ismét látta az egyszerű kamrát, amely egész délutánra az övék volt, s amely Madeleine-től kénes szagot kapott. Henri rossz szokása szerint igen, minden nője a szemére vetette, hogy nagyon siet, hogy nem nyújtja el az élvezetet, hogy önző és csak önmagára gondol, Henri egykettőre lerántotta az ágytakarót, és befeküdt az ágyba, míg Madeleine felöltözve az ablakban állt, és nézte az áradó folyót. - Gyere már! - szólt a férfi. - Ugyanazok a sárgák és szürkék, mint az Apokalipszisben - mondta Madeleine, de közben meg se moccant, gyere, nézd meg, és azt a különös narancssárga csíkot is az ég alján. Henri felkelt, de nem azért, hogy a tájat nézze, hanem, hogy levetkőztesse Madeleine-t. - Jó, jó - szólt az asszony belenyugvóan -, jövök már. Eltűnt egy pillanatra a fürdőszobában, s anyaszült meztelenül jött vissza táskájával a kezében. Mielőtt a férfi mellé feküdt volna, kinyitotta a táskát, kivett belőle egy fényképet, s nekitámasztotta az éjjeliszekrényen álló lámpának. Henri úgy érezte, teljesen elhagyja az ereje, lelohadt benne a vágy. A kép Suzanne-t, a feleségét ábrázolta, aki közben a versailles-i házukban vár rá (abban a házban, amely ma is az övé), s most bizonyosan olvas, mint minden éjjel. 2