Rakéta Regényújság, 1983. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-25 / 4. szám

VÉSZI ENDRE A tranzitutas Negyvennégy éves volt, és aluszékony. De képes arra­­ persze csak nagyobb társasá­gokban hogy az élénk résztvevő álarca mögött végigaludva egy-egy zajos estét, né­hány jól célzott közbeszólással, helyesléssel, tagadással fűszerezze, sőt felpezsdítse az ál­talános beszélgetést. Egykor angyalszőke fürt­jei a koponyaközépen szinte teljesen leper­­zselődtek, de kétoldalt a halántéknál, mint egy-egy fölhajtott szőrme fülvédő, vastag pá­rnátokban megmaradt a haja. Ez az én orosz­lánsörényem, szokta mondani álderűs öngúny­­nyal, s mivel ez az oroszlánsörény sószínűre fakult, gondos munkával aranybarnára festet­te, illetőleg festegette, mert nehezen szánta rá magát erre a műveletre: úgy érezte, ilyen­kor a halál tükrébe tekint. Nagy csontú, hosz­­szú, bohókás sztereotípiákkal játszadozó lé­nye egy tragikus ember álruhája. S hogyha már szó esett az aluszékonyságról, amelynek nem óhajtott a végére járni, orvosi vélemény­től, vérnyomásvizsgála­ttól stb. tartózkodott, az végül is­ jól álcázott fedezék volt, másfelől kiterjesztése annak a gondosan titkolt boldog­ságkeresésnek, amely, ahogy szaporodtak a kudarcai, ahogy kopárabb lett az élete, egyre mohóbb energiákkal ostromolta. Sors Tamás (mondjuk ki végre a nevét), önérzete szerint filmíró - a megfelelő rubrikába így írta be magát -, jelenlegi státusa szerint a filmgyár szerződéses dramaturgja (a rábízott feladatok­ról majd később), a bennfentesek szerint geg­­men, slapaj, éceszgéber. De Sors Tamás, hogy­ha komoly tartalmi meghatározásra törek­szünk, valójában félbemaradt költő, mint majdnem minden hatodik-hetedik magyar ál­lampolgár. A költészetben való részvételünk tömegessége a kisnépek szükségszerű vágyá­val magyarázható: kitörni nyelvi és földrajzi elszigeteltségünkből a nagyvilágba. A mi ese­tünkben azonban egy balsorsú névváltoztatás is hozzájárult a fejleményekhez. Egy jóakara­­tú kollégiumi vezető - megismerkedve lírai zsengéivel - azt tanácsolta a végzős rendező szakos hallgatónak (1955) hogy nevét, a sok mássalhangzós Lorsch Rezsőt, a céljaihoz mél­tóbb Sors Tamással cserélje föl. A névcsere, úgy látszott, a karrier trambulinjának bizo­nyult; Sors Tamás versei kezdtek feltünedez­ni a korabeli vezető folyóiratok, hetilapok, így például a Csillag, az Új Hang és az Irodalmi Újság hasábjain. A kezdeti sikeren felbuz­dulva azonnal feleségül vette évfolyamtársát, Kalló Annamáriát, egy valószínűtlenül karcsú leányt (végre befellegzett a tenyeres-talpas típusnak!), akinek szürkéskék szeme sokértel­­műen opalizált (idézet Sors Tamás egyik ver­séből), aki lábujjhegyen járt a telitalpas tramp­­lik között, s a hangja nem volt az a torokból szorított szoprán, inkább modernül fátyolo­zott! Szakmai körökben számosak véleménye szerint a legszebb köldökű lány volt fővá­rosunkban, mások viszont fölfelé lökődő eg­zotikus melleire esküdtek. De minden kiemelés egyben egyszerűsítés is. Aki megemlékezett gyöngyházragyogású köldökéről, elsiklott gyö­nyörű, nem is túl kicsiny melle tömör halmaz­­állapota fölött; aki viszont ez utóbbinak jut­tatott részletes elismerést, megfeledkezett vé­kony, egyenes szálú vörösesbarna hajának zu­­hatagáról (bár nappal kontyban viselte inkább), aki viszont belefeledkezett e hajfonalak töme­gének fényébe, illatába, talán nem méltatta kellő érzékenységgel féldrágakőszerű pillantá­sát. Tökéletes összefoglalásra csak egyetlen em­ber volt képes, Sors Tamás, talán nem is a költő, inkább a filmlátomásokra készülő fia­tal művész snittekre, tártokra, premier plá­nokra beállított képzeletével! Mindez a mai napig, amíg Sors Tamás élni és álmodni ké­pes (egyre aluszékonyabb!) Annamária akkori szépsége, személyiségének még eléggé ki nem elemzett varázsossága nem tűnik el az idő kö­dében. Holott házasságuknak, amennyire röp­tében köttetett, olyan gyorsan vége is szakadt. Annamária, amint az pillanatok alatt kiderült (mert a kis nő őszinteségét senki sem vitathat­ta!), az úgynevezett csoportszex híve volt, és ennyiben ennek a társas gyönyörnek egyik ha­zai úttörője. Sejtette viszont, hogy férje, kon­zervatív neveltetésénél fogva, képtelen lesz el­fogadni az örömkeresésnek ezt a napjainkban terjedő, de ugyanakkor sok ezer éves formá­ját, mégis elmondta neki nyíltan, hogy heten­ként kétszer ide és ide megy, ezekhez és ezek­hez, és itt vagy ott ezt és azt művelik, de mi­vel ő a személyes szabadság híve, nem kény­szeríti Sors Tamást, hogy elvei és belső meg­győződése ellenére cselekedjék, ötvennyolc elején váltak el, előbb nem lehetett, mert a végzős fiatalembert és átmenetileg költőt az ötvenhatos események után tévedésszerűen be­gyűjtötték, szerepelt egy újságfotón mint részt­vevő, és éppen tapsolni látszott, amikor a szó­nok kezét fölemelve kijelentett valamit. Az il­lető egyébként már a konszolidáció első sza­kaszában jó beosztásban működött. Beletelt néhány hónap, amíg tisztázódott, hogy a taps reflexe még az előző korszakból maradt a ke­zében. Az egész csak azért érdemes említésre, mert Sors Tamás, amint átlépte kifelé a bör­tön kapuját, arra gondolt, a tündökletes Kalló Annamáriát, egyszerűbb szóval ezt a megej­­tően kellemes kurvát azonnal megfosztja az együttélés gyönyörétől, és saját nevét belügy­minisztériumi engedéllyel visszaváltoztatja a régire. Nincs többé Sors Tamás, eleget röhög­tek rajta a neve és odaadó hülyesége miatt! Utóbbi tervét végül is nem valósította meg, de Kallótól csakugyan elvált, illetőleg a nő még­szabadulása előtt egy világítóbb fejjel költözött össze. A tető alatt, a hetedik szinten (padláslakások), ezen a nyári délutánon mézesen illatos meleg gyűlt össze. Egy meggondolatlan pillanatában, amely végül is az ihlet pillanata volt, 1968- ban hét szoba-konyhás plusz komfortos lakás kialakítását engedélyezte a kerületi építésügyi osztály illetékes előadója. Utóbb ezt az em­bert, mert elhamarkodottan döntött (tűzve­szély, túlzsúfoltság, kommunális túlterhelés), leváltották, és egy átmeneti gyermekotthon igazgatójává nevezték ki. Itt, a tető alatt sza­kadott ki Sors Tamás élettere is, egy mosó­­konyha és egy teregető alapterületéből. A szükséges néhány tízezer forintot részint a filmgyár előlegezte, részint a most már nél­külözhetetlen bedolgozót támogató rendezők, filmírók jóakarata. Mert végül is, költészet, filmrendezés! - mi lett belőle? Anyaggyűj­tő, a mindennapok szorgos figyelője - termé­szetesen az aktuális konfliktusok szemszögé­ből. Nagy ritkán úgynevezett konzultánsi meg­bízatásban is részesült, ilyenkor a nagynevű szerző helyett ő írta a filmben mindazt, ami később értékesnek bizonyult, és ilyenkor ko­molyabb pénzt is kapott. De a helyzete olyan volt, mint az egykori jobb családokban a leányanyának. 3

Next