Rakéta Regényújság, 1983. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-25 / 4. szám
VÉSZI ENDRE A tranzitutas Negyvennégy éves volt, és aluszékony. De képes arra persze csak nagyobb társaságokban hogy az élénk résztvevő álarca mögött végigaludva egy-egy zajos estét, néhány jól célzott közbeszólással, helyesléssel, tagadással fűszerezze, sőt felpezsdítse az általános beszélgetést. Egykor angyalszőke fürtjei a koponyaközépen szinte teljesen leperzselődtek, de kétoldalt a halántéknál, mint egy-egy fölhajtott szőrme fülvédő, vastag párnátokban megmaradt a haja. Ez az én oroszlánsörényem, szokta mondani álderűs öngúnynyal, s mivel ez az oroszlánsörény sószínűre fakult, gondos munkával aranybarnára festette, illetőleg festegette, mert nehezen szánta rá magát erre a műveletre: úgy érezte, ilyenkor a halál tükrébe tekint. Nagy csontú, hoszszú, bohókás sztereotípiákkal játszadozó lénye egy tragikus ember álruhája. S hogyha már szó esett az aluszékonyságról, amelynek nem óhajtott a végére járni, orvosi véleménytől, vérnyomásvizsgálattól stb. tartózkodott, az végül is jól álcázott fedezék volt, másfelől kiterjesztése annak a gondosan titkolt boldogságkeresésnek, amely, ahogy szaporodtak a kudarcai, ahogy kopárabb lett az élete, egyre mohóbb energiákkal ostromolta. Sors Tamás (mondjuk ki végre a nevét), önérzete szerint filmíró - a megfelelő rubrikába így írta be magát -, jelenlegi státusa szerint a filmgyár szerződéses dramaturgja (a rábízott feladatokról majd később), a bennfentesek szerint gegmen, slapaj, éceszgéber. De Sors Tamás, hogyha komoly tartalmi meghatározásra törekszünk, valójában félbemaradt költő, mint majdnem minden hatodik-hetedik magyar állampolgár. A költészetben való részvételünk tömegessége a kisnépek szükségszerű vágyával magyarázható: kitörni nyelvi és földrajzi elszigeteltségünkből a nagyvilágba. A mi esetünkben azonban egy balsorsú névváltoztatás is hozzájárult a fejleményekhez. Egy jóakaratú kollégiumi vezető - megismerkedve lírai zsengéivel - azt tanácsolta a végzős rendező szakos hallgatónak (1955) hogy nevét, a sok mássalhangzós Lorsch Rezsőt, a céljaihoz méltóbb Sors Tamással cserélje föl. A névcsere, úgy látszott, a karrier trambulinjának bizonyult; Sors Tamás versei kezdtek feltünedezni a korabeli vezető folyóiratok, hetilapok, így például a Csillag, az Új Hang és az Irodalmi Újság hasábjain. A kezdeti sikeren felbuzdulva azonnal feleségül vette évfolyamtársát, Kalló Annamáriát, egy valószínűtlenül karcsú leányt (végre befellegzett a tenyeres-talpas típusnak!), akinek szürkéskék szeme sokértelműen opalizált (idézet Sors Tamás egyik verséből), aki lábujjhegyen járt a telitalpas tramplik között, s a hangja nem volt az a torokból szorított szoprán, inkább modernül fátyolozott! Szakmai körökben számosak véleménye szerint a legszebb köldökű lány volt fővárosunkban, mások viszont fölfelé lökődő egzotikus melleire esküdtek. De minden kiemelés egyben egyszerűsítés is. Aki megemlékezett gyöngyházragyogású köldökéről, elsiklott gyönyörű, nem is túl kicsiny melle tömör halmazállapota fölött; aki viszont ez utóbbinak juttatott részletes elismerést, megfeledkezett vékony, egyenes szálú vörösesbarna hajának zuhatagáról (bár nappal kontyban viselte inkább), aki viszont belefeledkezett e hajfonalak tömegének fényébe, illatába, talán nem méltatta kellő érzékenységgel féldrágakőszerű pillantását. Tökéletes összefoglalásra csak egyetlen ember volt képes, Sors Tamás, talán nem is a költő, inkább a filmlátomásokra készülő fiatal művész snittekre, tártokra, premier plánokra beállított képzeletével! Mindez a mai napig, amíg Sors Tamás élni és álmodni képes (egyre aluszékonyabb!) Annamária akkori szépsége, személyiségének még eléggé ki nem elemzett varázsossága nem tűnik el az idő ködében. Holott házasságuknak, amennyire röptében köttetett, olyan gyorsan vége is szakadt. Annamária, amint az pillanatok alatt kiderült (mert a kis nő őszinteségét senki sem vitathatta!), az úgynevezett csoportszex híve volt, és ennyiben ennek a társas gyönyörnek egyik hazai úttörője. Sejtette viszont, hogy férje, konzervatív neveltetésénél fogva, képtelen lesz elfogadni az örömkeresésnek ezt a napjainkban terjedő, de ugyanakkor sok ezer éves formáját, mégis elmondta neki nyíltan, hogy hetenként kétszer ide és ide megy, ezekhez és ezekhez, és itt vagy ott ezt és azt művelik, de mivel ő a személyes szabadság híve, nem kényszeríti Sors Tamást, hogy elvei és belső meggyőződése ellenére cselekedjék, ötvennyolc elején váltak el, előbb nem lehetett, mert a végzős fiatalembert és átmenetileg költőt az ötvenhatos események után tévedésszerűen begyűjtötték, szerepelt egy újságfotón mint résztvevő, és éppen tapsolni látszott, amikor a szónok kezét fölemelve kijelentett valamit. Az illető egyébként már a konszolidáció első szakaszában jó beosztásban működött. Beletelt néhány hónap, amíg tisztázódott, hogy a taps reflexe még az előző korszakból maradt a kezében. Az egész csak azért érdemes említésre, mert Sors Tamás, amint átlépte kifelé a börtön kapuját, arra gondolt, a tündökletes Kalló Annamáriát, egyszerűbb szóval ezt a megejtően kellemes kurvát azonnal megfosztja az együttélés gyönyörétől, és saját nevét belügyminisztériumi engedéllyel visszaváltoztatja a régire. Nincs többé Sors Tamás, eleget röhögtek rajta a neve és odaadó hülyesége miatt! Utóbbi tervét végül is nem valósította meg, de Kallótól csakugyan elvált, illetőleg a nő mégszabadulása előtt egy világítóbb fejjel költözött össze. A tető alatt, a hetedik szinten (padláslakások), ezen a nyári délutánon mézesen illatos meleg gyűlt össze. Egy meggondolatlan pillanatában, amely végül is az ihlet pillanata volt, 1968- ban hét szoba-konyhás plusz komfortos lakás kialakítását engedélyezte a kerületi építésügyi osztály illetékes előadója. Utóbb ezt az embert, mert elhamarkodottan döntött (tűzveszély, túlzsúfoltság, kommunális túlterhelés), leváltották, és egy átmeneti gyermekotthon igazgatójává nevezték ki. Itt, a tető alatt szakadott ki Sors Tamás élettere is, egy mosókonyha és egy teregető alapterületéből. A szükséges néhány tízezer forintot részint a filmgyár előlegezte, részint a most már nélkülözhetetlen bedolgozót támogató rendezők, filmírók jóakarata. Mert végül is, költészet, filmrendezés! - mi lett belőle? Anyaggyűjtő, a mindennapok szorgos figyelője - természetesen az aktuális konfliktusok szemszögéből. Nagy ritkán úgynevezett konzultánsi megbízatásban is részesült, ilyenkor a nagynevű szerző helyett ő írta a filmben mindazt, ami később értékesnek bizonyult, és ilyenkor komolyabb pénzt is kapott. De a helyzete olyan volt, mint az egykori jobb családokban a leányanyának. 3