Rakéta Regényújság, 1989. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-10 / 2. szám
■ mitől. „Kivéve az állatokat I és a sötétet" - mondta Olga I halálosan komolyan. Valóban hallani lehetett a sötétben az alvó állatok légzését, J szusszanását, erős szaggal párolgó nagy testük alig I észlelhető zajait. - És a szerelemtől - mondta Már Olga- I nak. - Tegye hozzá, hogy a I szerelemtől is. Az állatoktól, I a sötéttől és a szerelemtől. I Olga elhúzódott, hangján I csak szomorúság érződött, s semmi izgalom: „Maga túl I szép és fiatal hozzám. Nem is bízom magában. És még mindig nem jöttem rá, hogy I mit akar." Ki beszél itt bizalomról? Mi köze ennek az egésznek a bizalomhoz? Ebben a helyzetben nem elég, hogy a csakugyan: én szép és fiatal I vagyok?! - Már dühös volt, s kiabálni éppenséggel nem kiabált, mert nem szokott, s de ettől még nem lett kisebb az indulat s nem lát- I szott kisebbnek a gyűlölet. Mert Olga nyugalma ráéb- I vesztette, hogy hiszen ő nem egyéb, mint egy csinos, jelentéktelen firkász, valami propagandista, ha viszont lenne valaki, akár a saját szakmájában, akár mint vegyész, az asszony másképpen viselkedne vele. Nem volt elképzelése arról, hogyan, csak tudta, hogy ő másképp. „Látja, ez az Olga hangján érződött, hogy mosolyog. Nem vagyok hozzászokva, hogy az ilyesminek örülnöm kelljen. És rászorulva se vagyok." Indulni akart a kijárat felé, de a sötétben bárnak ütközött. Már magához húzta 01-Ig a makacs fejét, és bocsánatot kért. Én tudatosan, szándékosan meg akartam | bántani magát, így vegye, | amit mondtam! - „De mitt ért!" - hangzott fel elfogultatlanul, csakugyan tudakoltzódva, s Már látni vélte hozá rá Olga nyúlt tekintetét, de | a sötétben nem látott semmit. - Mert engem meg az zavar - mondta MárOlga fejét még a tenyerében tartotta, tenyerén a tarkó rövidre nyírt hajú érdességét érezte, de ujjai már a meleg, puha hajba mélyedtek, és egy távoli, de erős fényű lámpa világossága felé forgatta el az arcot) -, én ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy ne legyek egyenrangú a nővel, aki... - a mondatot nem fejezte be, elakadt. Ekkor szólalt meg azzal a mellékes hangsúllyal és befelé mosolyogva Olga: „Azt gondolja, ha megaláz, egyenrangúak leszünk?" Hilárian megadta magát. Olgának igaza van, nevetséges volna minden további magyarázkodás; mindkét karját leengedte, hagyta elmenni. Valami nagy testű állat szusszant a közelükben, majdnem emberi torokhangon nyögött egyet, Olga megrezzent, közelebb húzódott, és nevetve széttárta a kezét: „Nézze, nekem se kulcsom nincs, hogy innen kijussak, se autóm, hogy visszakerüljek a városba, és különben is félek az állatoktól, a sötéttől, attól tartok, hogy nagy oktalanság és szemtelenség itt vitatkoznom magával az egyenrangúságról. Amiről különben nem is tudom egészen, hogy mit értünk rajta. Azt hiszem, én nem is értek rajta semmit." Már persze jól tudta, hogy mit lehet érteni rajta, meg hogy Olga is azt érti rajta, amit más, de bolond lett volna erről most eszmecserét kezdeményezni. Felmérte, hogy ezen az egészen túl kell lépni, s Olga már megtette. Furcsállta, hogy neki, annak ellenére, hogy ő volt, aki a kapcsolatot kezdeményezte, sőt kierőszakolta, e pillanatban elég nehezen megy. Aztán Olga módján elmosolyodott - amióta ismerte Olgát és beszélt vele, egyáltalán, ha szemben álltak egymással, mindig az volt az érzése, hogy teljesen egyformán mosolyognak, úgyszólván geometriai szimmetriával tükrözik egymás mosolyát, és megcsóválta a fejét. Már megint kihagyta a felsorolásból, hogy fél a szerelemtől is. Illusztráció: Stuiber Zsuzsa JÁTÉK A BETŰKKEL TÓT GYULA 1 110 E/viiiml