Wágner Manó magángimnázium, Rákospalota, 1921
„Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örökigazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, Amen V IV. KÁROLY. 1922. április 1-én messze idegenben, az Atlanti- óceán egy kis szigetén, hontalanul halt meg Európa egyik legnagyobb birodalmának uralkodója, Nagy- Magyarország utolsó koronás királya. A nagy világégés közepette került ősei trónjára, s rövid uralkodása alatt bizonyságot tett arról, hogy a magyar nemzetnek őseinél százszor jobb, igazi barátja. A nemzet már koronázásakor teljes bizalommal fordult ifjú királya felé, aki mindig a béke embere volt, de a katasztrófáért, melynek felidézésében semmi része sem volt, viselnie kellett a felelősséget. Külföldre kellett mennie, de a szíve visszahívta. El is jött, s jöttére megdobbantak a magyar szívek, felfigyeltek véreink a bitorolt Kárpátok alján, Erdélyben és a déli végeken. A kétségbeesett lelkek már alvó reményei újra ébredtek, Hadak útját lesték. De mindhiába ! A sors könyvében másként volt megírva. Ellenségeink telhetetlen dühe és félelme elvitte messze idegenbe, az egészségtelen Madeira szigetére. Mintha meg akarták volna ölni .. . Sikerült is nekik ! A rab király sok szenvedéstől megtört szervezete nem bírta ki az áldatlan klímát, befejezte földi szenvedéseit, s megfért őseihez. És minő sorstragédia ! Ő, aki országoknak ura volt, nem talált egy tenyérnyi pihenőhelyet országaiban, az emberi, vagy inkább embertelen gyűlölet idegenben ásta meg a sírját. De hisszük, hogy hazajön! Haza kell jönnie annak, kinek utolsó szava is az volt: „Uram! felajánlom életemet engesztelésül népemért ..Ravatalánál ott állott mindenben osztályos, elszomorodott hitvese, hét szomorú árva és felsírt bennük a lélek: „Leesett a mi fejünk koronája ...!“