Reform, 1872. szeptember (4. évfolyam, 239-267. szám)
1872-09-27 / 265. szám
Sőc.szám. Előfizetési föltételek : Vidékre póstám vagy helyben hásshosa hordva Hirdetmények dija: lO-hasábon Dotitsor egyszeri hirdetésnél . , 8 kr. A nyílttéri potitsor.............................................n Bélyegdíj ..............................................................................80 „ Égési érre Fii éTTO . 20 frt—kr. 100 , Nugyed ÓTra Egy hóm . 6 frt—kr. 1 . 80 , Péntek, szeptember 27.1ST2. REFO s ?&CTggaaaB iin. ÓTI folyam. Szerkesztési iroda : S. aa. I. «idv»», I. F lap luellomi résaét ilIeW minden kfl.lomésiy a «íorkos.tÖHÓghe» inté*ond6. Bérmc»to^eB sorolok csak ismert .kosoktól fogadtatank b!Kiadó-hivatal: BárU Mórk8nyT5ífly9*^«‘lévében, régi sate5iá,atér &. »»• lap anyagi részét illető közlemények (előfisetési pénz, kiadós korfili panaszok, hirdetmény) a kiadó hivatalos intézendők. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. októ-Folyó évi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., bérre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a B0z Dickens „Barnaby Budge“ czimű 3 kötetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerübb a postai utalványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. 99 A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült 6067 frt 72 kr. és 2 db. cs. kir. arany. rését láthatjuk a közléseknek, melyeket Andrásy Gyula gr. a portához való jó viszonyunkról a delegácziók bizottságai előtt mondott. Khalil pasa Bécsben igen kedvelt egyéniség volt, s mint halljuk, uj fölemeltetése alkalmából ez oldalról is megtisztelő kitüntetést szántak neki. A pénzügyi bizottság tegnap délután 5 órától 8-ig tartott ülésében a Ferencz-csatorna engedélyokmányának módosításáról szóló törvényjavaslatot tárgyalta. Jelen volt a pénzügyi és közlekedési miniszter. A bizottság a törvényjavaslatra nézve kijelenti, hogy a költségek részletes kimutatását kívánja, s egyszersmind azt is, hogy a miniszter azzal együtt, a szakértők véleményét is mutassa be a háznak, s a felelősséget a szakértők nyilatkozatáért vállalja el. Pest, szeptember 26. Midőn a folyó év nyarán tartott medgyesi gyűlés határozatai szélesebb körökben ismeretesekké lettek, a magyar sajtóban nem egy kárhoztató hang emelkedett a szászok egységtörekvései és a fölött, hogy a magyar államban ismét és ismét külön állás elfoglalására támasztanak igényt.'*') A Medgyesen megállapitott programm mintegy hadüzenetnek tekintetett, melyet a szászok a magyar állameszme ellen dobtak. Legkevésbé értették pedig azt, hogy az ifjú szászok, a magyar koronának ezen oly kiválóan lojális polgárai, az emlitett programmot szintén minden föntartás nélkül elfogadták. Azóta elmúlt néhány hét s az egész gyűlés egyetlen gyakorlati eredménye, tudniillik a szász nemzetiségű országgyűlési képviselők szoros egyesülése nem okozott gondot sem a hirlapirodalomnak, sem a magyar államférfiaknak, annál kevésbé, mert ez egyesülés első nyilvánulása abból állott, hogy a szász orsz. képviselők kivétel nélkül beléptek a Deák-körbe, mire a medgyesi gyűlés előtt nem volt példa. De ha a rekriminácziók a sajtóban el is hangzottak már s habár Pesten talán belátták, hogy a szászok hűsége a magyar államhoz sokkal szilárdabb lábon áll, mint a baloldalé vagy épen a többi nemzetiségeké, mégis talán nem lesz érdektelen most, midőn a kellő nyugalom helyreállott, egy rövid visszapillantást vetni ama gyűlésre és megvilágítani, mennyire változott a pártviszony azóta. A ki csak félig-meddig is ismeri a szászföldi viszonyokat, tudja, még mereven álltak szemben az utolsó évtized alatt az ó- és az ifjú szászok. A viszály fő oka, — s erre szeretnők fölhívni a magyar kormányférfiak és képviselők figyelmét,— az 1848-ai törvények jogérvényének teljesen különböző fölfogásában rejlett. Mig az ifjú szászok e törvényeket s azok következményeit minden tartózkodás nélkül elfogadták, addig az ó-szászok örökös ujj húzásban, többé-kevésbé nyilt protestácziókban lelték kedvüket s ez által visszavonulási utat igyekeztek maguknak nyitva tartani azon esetre, ha a Schmerling-féle centralizáczió uralmának remélt megújulása bekövetkeznék. Csak az 1867. évi szász egyetemi gyűlésen történt flagráns példára utalunk, midőn az ifjú szász képviselők határozottan kívánták, hogy az új magyar felelős minisztériumhoz intézett bizalmi föliratban a 48-ki törvények elismerése is fölvétessék, az akkor tetemes több*) Megjegyzendőnek véljük, hogy e czikket az ifjú Blitz párt egy tagjától vesszük, s hogy írására a szerkesztőség semmi befolyást nem gyakorolt. A „Ref.“ szerk.ségben volt ó-szász képviselők pedig ezt határozottan megtagadták. Emlékeztetünk az 1871-ki szász egyetem tárgyalásaira, midőn a törvényhatósági szervezés fölötti vitában az ó-szászok ismét erélyesen küzdöttek az uj államrend következményei ellen s hogy a küzdelem más téren, különösen a községi élet mezején is kitört, az csak természetes következménye volt azon különböző fölfogásnak, melyet a pártok a szász nemzetnek a magyar államhoz való viszonyáról maguknak alkottak. Untató volna, ha e küzdelem minden fázisát részletesen elmondanék; röviden csak annyit konstatálunk, hogy az ellentétek teljes élességükben fönállottak még, midőn a medgyesi gyűlés megnyílt. Hogy egy ily gyűlés egy átalában összehívható volt és pártolásra talált, annak okát mindenek előtt a kormány félrendszabályaiban kell keresnünk; hatást gyakorolt ez irányban a nemzeti nyelv elnyomásának félelme s a nemzet vagyon kezelésének veszedelme, mit az illetők kellően ki is zsákmányoltak. De fölébredt az egyesülési vágy is, mert a nemzet, számbeli gyengeségének tudatában mindinkább meggyőződött arról, hogy összetartásra van szüksége. Nem hallgathatjuk el e helyen, hogy a kormányt illeti legnagyobb része azon jogos szemrehányásnak, hogy a királyföldi municzipális viszonyok nem rendeztettek és a most támadható nehézségeknek idejekorán eleje nem vétetett. Ha a municzipális törvény, melynek előmunkálatait a szász egyetemen a kormány rendkívül sürgette, 1871-ben a magyar képviselőház elé terjesztetik, akkor már régen bírnánk egy végleges törvényt, mig igy folyton provizóriumban tapogatózunk. A medgyesi gyűlés a fönállott ellentéteket sok részben kiegyenlítés ennek következménye az, hogy a szász képviselők úgy az országgyűlésen, mint annak idején majd a szász nemzeti egyetem tárgyalásainál lehetőleg egyetértő eljárást fognak követni. De hogyan jött létre e kiegyezés ? és érdemlik-e az is a szászok azon szemrehányást, hogy e nemzeti békekötésnél hűtlenek lettek régi elveikhez, s eddig fennen hirdetett ragaszkodásukhoz a magyar államhoz? A kiegyezés lehetségessé vált az által, hogy a két párt közt létezett főválaszfalat az ó-szászok ledöntötték. A medgyesi gyűlésen ismerték el az ó-szászok legelőször és minden tartalék nélkül, — mint a programm bizonyítja, — hogy az 1867-ki kiegyezést és az ez által inaugurált rendszert teljesen elfogadják. E nyilatkozattal az ó-szász párt elzárt maga mögött minden utat, mely a bécsi czentralizmussal összeköttetésben tartotta, s ez oly engedmény volt, melyet az i^‘u szászoknak nagyra kellett becsülni. Miután a főkérdésnek ilyformán történt eldöntése által az ó-szászok oly nevezetes lépést tettek a kölcsönös közlekedés felé, az i^’u szászok viszonzásképen szintén elfogadhatták azon óhajtásokat, melyeknek az ó-szászok a szász autonómia föntartására nézve kifejezést adtak. Ez óhajtásokat pedig annál inkább elfogadhatta, mert azok teljesítése végre is semmikép sem veszélyeztetné a magyar állam érdekeit, s legfölebb a többi nemzetiségekre való tekintetből tenne némi megszorítást szükségessé, —■mit különben csak föntartással engedhetünk meg, s ha a szász nemzet történeti jogait és sajátságos állását a magyar államszervezetben tekintjük, — talán egyátalában meg nem engedhetnénk. Nézetünk szerint mai nap mindenek előtt a modern állam igényeit kell kielégíteni, tehát mindent, mi ennek keretébe nem illik, eltávolítani, még ha sok százados történelemmel dicsekhetik is; de jól megjegyzendő, hogy csakis az távolíttassék el, mi ama keretbe valóban nem illik. Téves azon állítás, mintha ma a királyföldön csak egy politikai párt léteznék, s hogy tehát a medgyesi gyűlés programmja átalánosan elfogadtatott. — Azon pontok , melyeket a kérdéses okmány tartalmaz, végre is vannak hajtva: az egyesülés megtörtént, — kifelé osztatlan egyetértésben állunk. De ha ez alatt azt akarnák érteni, hogy a szász nemzetben minden párt megszűnt, az nem felelne meg egészen a valóságnak. Nem tekintve azt, hogy a medgyesi programmban érintetlen hagyatott egy igen fontos kérdés, mely a legközelebbi egyetemi gyűlésen kétségkívül nagy vitát fog előidézni, t. i. a szász egyetem hatáskörének megállapítása,— még számos más ügyben is léteznek nézetkülönbségek. Az egyetem hatáskörének kérdésében a volt ó-szászok a czentialista álláspontot védik, s a törvényhatósági súlypontot az egyetembe kívánják helyezni, míg a volt ifjú szászok a kerületeknek lehető legnagyobb autonómiájáért fognak küzdeni. Szükséges persze, hogy e vita átalában tartathassék; szász körökben remélik, hogy a királyföld rendezéséről szóló törvényjavaslat előterjesztése el fog még húzódni, s a novemberben összeülendő szász egyetem még tehet ez ügyben a kormánynak előterjesztést, mely annál nagyobb értékű leend, mert a szász egyetem képviselőinek egyhangú szavazatával lesz fedezve. Hogy az ügy mai állásában szó sincs egy új javaslatról az egyetem részéről, az világos ; amit kívánnak, az mindössze annyi, hogy még némi anyagot szolgáltathassanak a miniszter úrnak. Végül a dolog természetében fekszik, hogy valamint a nyilvános élet más terein mindig léteznek pártok, úgy a szűkebb szász viszonyokban is állandó a küzdelem a régi czopf és a modern nézetek közt, és ez jól van így, mert ahol nincs küzdelem, ott nincs élet; annyit azonban konstatálnunk kell, hogy a politikai harcznak oly élessége és kíméletlensége, oly személyes jellege, minő az utolsó évtizedben volt, alkalmasint jó időre el van temetve. Ezen eredménye lett a medgyesi gyűlésnek, s ezért engedjék meg, hogy a szászok örvendjenek fölötte ; a magyarság legkevésbé kárhoztathatja ezt ma, midőn látja, hogy a medgyesi programm a Deák-párt soraiba vezette valamennyi szász képviselőt. A régi elkeseredett viszály megújulása csak azon esetben volna lehetséges, ha az ó-szászok hamis játékot űznének ; e föltevést azonban visszautasítjuk, mert ennek valósulása egyszersmind az ő politikai pártvezéreik halálos ítélete volna. Hibaigazítás. Lapunk tegnapi vezércikkében a harmadik hasáb első bekezdésének hatodik sorában e helyett : j,filiszterként” olvasandó „félistenként,“ . Török külügyminiszterré, mint egy bécsi távirat jelenti, az eddigi bécsi török nagykövet Khalil pasa neveztetett ki, amiben csak megerősít A magyar delegáczió pénzügyi bizottsága ma délben ülést tartott, melyen a bizottsági előadónak jelentése terjesztetett be a közös pénzügyminiszter költségvetése tárgyában. Illetékes körökből jövő értesítések szerint remélik, hogy a delegácziók okt. 15-ig elvégezik munkálataikat. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, szeptember 26. Azon bőszüret, melyben a pártszakadottság a magyar alsóházat, a válaszfölirati javaslatokban való duslakodással részesité, ma befejeztetett. A mai ülésen osztatott ki nyomtatásban a nemzetiségi párt válaszfelirati javaslata, a mai ülésen terjeszté elé a szélsőbal s a reformpárt a magáéit. De a három munkálat között nincs egy sem, mely szorosan válaszfelirat volna. A reformpárt munkálata még legközelebb áll azon igényekhez, melyeket a válaszfelirat természetéhez kötni szokás, mégis inkább programm,amit nyújt, mint egyszerű válasz a fölség leiratára. A szélső baloldal egy hosszú vádlevelet ír a 67-iki alaptörvények s az uralkodó párt ellen; mig a nemzetiségi fölirati javaslat valóságos emlékirat, melyben a magyarországi nemzetiségi aspiráczióknak nem jut sokkal nagyobb hely és méltatás, mint az osztrák hasonirányu törekvéseknek. Mindkettő még formára nézve is talán mindössze annyiban felel meg a válaszfelirat kellékeinek, hogy a „Felség“-hez van intézve, minek azután igen jelentékeny befolyása van — az ige személyi használatára. A nemzetiségi javaslat különben elég nevezetes termék. Sajátságos vegyüléke a foederalista politikának és a társadalmi s állami radikalizmusnak. Már fölebb említek, hogy igen nagy súlyt helyez arra, hogy az osztrák tartományokban az alkotmány nemzetiségifoederativ irányban megváltoztattassék, csaknem akkora súlyt, mint a nemzetiségek magyarországi „elnyomottságára.“ Keserűen panaszolja, hogy a 67-iki törvények az egész monarchiában két kisebbséget képező fajnak praedominálását állapították meg, hogy mind azon törvények s institucziók, melyek ez átkos közjogi alap alkotása óta teremtettek, ez eszme s irányzat megszilárdítására, fejlesztésére vezetnek közvetve vagy közvetlenül. Hozzájárul azon szabadságellenes áramlat, melyet a Miletics és Trifunácz urak által aláirt memorandum, egész államéletünk szervezetében látni vél. Ilyen p. o. a trónbeszédben is fölvetett felsőház. Minek is az a felsőház? Ez urak „nem látják be a felsőház szükségét.“ A virilisek intézménye egyenest a népi és nemzetiségi szabadság ellen irányzott merénylet. Igen érdekes az a passzus, mely követeli, hogy „állami források nyittassanak azon munkások és munkásegyesületek munkájának és hitelének biztosítására, kik társadalmi viszonyok folytán a tőke versenye irányában a tehetetlenség helyzetébe jutottak.“ Bizonyára csak a véletlen találkozása, hogy hasontartalmú , passzusok igen sűrűn fordulnak elő az osztrák federalisták, s ultramontánok emncziáczióiban is, a munkáspártok dédelgetésére. Merő véletlen! Lehetetlen bővebben reflektálnunk azon számtalan sérelmekre és kivánatokra, melyeket e „fölirati javaslat“ Magyarországnak és kormányának nemzetiségi politikájára nézve elősorol. Lapokat kellene tnleirnunk és mégis igen kevéssé tudnók kimeríteni e szertelen vádak és követelések hosszú sorát, mely itt föliratnak elneveztetik, és ez a „fölirat“ ő fölségétől nem kér mást, mint hogy megdöntve a dualisztikus kormányforma erős várát, birodalmát az egyes nemzetiségi atomok laza, kalandos czelláira oszsza föl! .. . A szélsőbal múltjához hű maradt. A régi fegyvereket még most is akkora csörtetéssel kezeli, mint mikor először verte föl a parlamenti arénában a port. Jószu szavajárása még a trón előtt sem hagyja el. Van benne valami az angol puritán kenetességéből, igen sok a franczia vörösök vakmerő frázisaiból, de mind ez idegen máz alól kirí az igazi, a benső alaphang: a 48 előtti magyar táblabiró gravaminális pattogása, mely annál rikítóbb és követelőbb tudott lenni, minél inkább meg volt róla győződve, hogy mérsékeltebb hangon sem nyer meghallgattatást és kielégítést. Ez érzetnek kell azután tulajdonítanunk azon körülményt, hogy a szélsőbaloldal a maga válaszfelirati tervezetébe beleveszi az országgyűlés törvénytelenségéről szóló tréfáját is, s ő felségétől a képviselőház föloszlatását kéri. Mert megjegyzendő, hogy e javaslat a választási visszaélések iránti panaszait oly alapos részletezéssel viszi a trón elé, mintha voltaképen egyik bbráló bizottság előtt valamelyik képviselőválasztás törvénytelenségét allegálná. Hogy a közjogi alapkérdés meghányása képezi a terjedelmes iratnak legalábbis felét, már fölebb jeleztük. A „korrupczió“ feles számmal bányazik, és ha ehez még hozzáadjuk „a drága vasutüzleteket és hirtelen épülő palotákat“, olvasóinknak meglehetős kimerítő képzete lesz a szélsőbaloldal fölirati javaslatáról, mely alig több, mint a „Szombati Lapok“ czikkeinek kivonatos összeállítása. The last but not the least a reformpárt fölirati javaslata, melyet Schvarcz Gyula még négy elvtársa aláírásával az uj párt nevében terjesztett a ház elé. Nem habozunk kimondani, hogy mind az öt javaslat között ez a legjelentékenyebb munka. Nem mintha ez is túl nem menne föladata keretén, s körülbelül nem is a trón, hanem inkább a közönség számára készült. A tárgyak sokasága, melyet fölvesz, a részletezés az egyes főkérdések körül, mind oly tulajdonság, mely a jelen válaszfölirat természeténél fogva, rövid szabású keretében nem igen fér bele. De tagadhatatlan, hogy az elsorolt tárgyak sokasága itt valódi eszmebőség, és ha ez eszmék hellyel-közzel kissé elvont színezetűek is, és ha gyakorlati érvényesítések lehetősége és haszna iránt a nézetek igen eltérők lehetnek is , mégis érezni látszott a ház, hogy nem egy theoretikus ábrándozó thémával van dolga, hanem oly eszmékkel, melyekkel előbbutóbb számolnia kellene. A ház, és kivált a jobboldal ez érdemeket és előnyöket határozottan méltányolta és tetszésének ismételt tanujeleivel kisérte a reformpárt ez első debut-jét. E javaslatok bemutatása vette igénybe a mai ülés fő érdekét. Napirenden voltak a Ludovica akadémia fölállításáról, s az 1873. évi bécsi világkiállításon kiállítandó tárgyak ideiglenes oltalmáról szóló törvényjavaslatok. Az előbbi a központi bizottság kisebb módosításaival, az utóbbi változatlanul s minden vita nélkül fogadtatott el. A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Fra Gírolama Savonarola. Ha oly férfiú lép fel, ki nem előnyeinél, hanem csak hibáinál fogva tartozik századának keretébe, akkor a történetírók ritkán értenek egyet működésének átalános jellemzésében. így van ez a 15-ik század egyik legrokonszenvesebb alakjával is , Savonarolával. Sokan őt a német reformátor dogmatikai előzőjekép tüntetik fel, mások meg szigorú katholiczizmusát hangsúlyozzák — mindenesetre jogosultabban. Abban azonban egyetért múlt és jelen, hogy ezen első egyházi tribün rendkívüli egyéniség volt, és sokan az ő és Hutten alakját elevenítik föl, hogy az akkori és mostani viszonyok hasonlatosságára utaljanak. Mi, távol minden hasonló czélzattól, egyedül a férfiút akarjuk festeni, ki tehetségeinek nagysága és sorsának rendkivülisége által mindenesetre megérdemli részvétünket.*) Savonarola 1452-iki szeptember 21-én Ferrarában született, hol nagyatyja udvari orvos, atyja pedig jelentéktelen udvaroncz volt; anyja jellemerős, szelemdús nő volt, akin a fia szenvedélyesen csüggött, csak ő reá bízta minden érzelmét, gondolatát. 23 éves koráig otthon volt, terv nélkül űzve tanulmányait. Családja orvosnak szánta, de a gyenge, ideges természetű ifjú inkább a spekulácziók tömkelegébe mélyedt, sz. Tamást és Arisztoteles magyarázóit tanulmányozta és — költeményeket irt; eszményi mérve után Ítélt világ és ember fölött és azért egyik is másik is mintegy visszariasztotta őt, és mégis keble tele volt szerelemmel, vágyódással. — Savonarola kora pedig épen nem kedvezett az ily természeteknek, ijrkölcsi romlás, élvhajhászat, csökönösség minden magasabb érdek iránt; ezek e kor jellemvonásai, mely vak tisztelettel viseltetett az épen felfedezett ókor s annak művészete, irodalma és szabadabb szokásai irányában s folyton több idegen vonást vitt be a kereszténység eredeti, tiszta képébe. Már pedig épen ez volt Savonarola lelki ügye. Mindinkább önmagába vonult, imádkozott, böjtölt — exstatikus lénye mindinkább fejlődik. Egy ízben családja rábírja ugyan az udvar egy ünnepélyének látogatására, de az ifjú szive és képzelődése azon szerencsétleneknél időzik, kiket len a vár fenekén lánczok terhelnek, mig itt főn ujong a tömeg fölöttük. Soha többé az udvarhoz el nem ment. Savonarola szakadozott lelke csak egyizben vonzotta őt a világba, csak egyszer hitegette földi boldogsággal, — de ez csak hitegetés, ámítás maradt. A szenvedélyes f^u szeretett, de a büszke apa durván utasította el a kérőt. Meg volt törve. Ez egyetlenszer fordult az emberekhez, és ezek halálosan sebezték meg belsejét; nem-e annak jele ez, hogy lelki nyugalmát máshol kell keresnie ? Az ifjú elhatározta, hogy kolostorba megy. Egy nagy egyházi ünnep alkalmával egyedül maradt hon s ekkor titkon Bolognába megy és sz. Ágoston rendjébe lép. Titkon — mert hisz lehetett volna-e ereje ezen lépéshez, ha az anya kedvenczét visszatartja kényeivel? írásban értesíti övéit tettéről; ő nem élhet meg tovább az elromlott világban, Krisztus maga szemelte ki őt lovagjául. „Örüljetek, hogy a Mindenható a lelkek orvosává tett, midőn én a testek orvosa akartam lenni.“ Künn a világ tetszett neki romlottnak s most a klastromban azt látta, hogy az egyházi világ sem oly tiszta, mint a minőnek hitte, „ói, a kinek adva volna megtörhetni ezen daemon röptének óriási szárnyait !“ Írja ekkor egy költeményében. És valóban nem túlzott. A pápai trónt H. Pál, IV. Sixtus, VII. Innoczencz foglalták el, s ő utána VI. Sándor, Olaszország politikai és erkölcsi állapota pedig kétségbeejtő volt, mindemütt összeesküvés, gyilkosság, zsarnoki hatalom. Ily körülmények között és ily időben vágyakodott Savonarola javítás után, de kevés kilátással. Két évig tanulmányaival foglalkozott kiválón, mint prédikátor sok helyütt próbálkozott, de mindenütt siker nélkül. Ekkor Florenczbe küldötték, hol Lorenczó tartott fényes udvart; a férfiak régi kéziratok s tudományos utazások fedezésére gyakran egész vagyonukat költötték, a nők latinul és görögül tanultak, a könyvnyomdászat uj találmánya pedig az egész világot kulturczélokra látszott egyesíteni. — Savonarola azonban felismerte a díszes külszin alatt rejtező erkölcsi romlottságot; sem tudomány, sem művészet nemesitőleg itt nem hatott. Külső czafrang után jártak ismét künn a világban, s benn a kolostorokban szőrszálhozogató, elménczkedő vitatkozással tölték idejöket; a plátói akadémia egyes tagjai pedig komolyam akarták indítványozni, hogy Plátó a szentek sorába vétessék föl. Reggioban a szerzet gyűlést tartott. A mig dogmákról volt szó, Savonarola hallgatagon ült csuklyájába burkolva, de midőn az egyházi fegyelemre került a sor, a halvány férfin fölemelkedett és ékesszólása és bátorsága mindenkit elragadott magával. Híre egész Olaszországot járta be; temploma alig bírta a nagy hallgatóságot befogadni. Lorenczónak merészsége veszélyesnek tetszett és mérséklésre inte őt, Savonarola ellenben megmonda küldőinek, hogy Lorenczó térjen magába, mert nemsokára Isten büntető keze el fogja őt érni. Savonarola megjósolta Itália politikai változását, a herczeg és pápa halálát, a nápolyi király közel végét. Ezen jóslati vonás mindinkább erőt vesz a nagy szónok lényén ; ő szó szerint veszi a biblia minden csodáját és bizalma Istenben oly tántorulatlan, hogy ő saját vallásos buzgalmát, jámbor szenvedélyét Isten különös művéül, magát pedig prófétájául tekinti. Lorenczó valóban nemsokára halálos ágyán feküdt ; a zsarnok békét akart az éggel és Savonarolát hívta meg gyóntató apául, a kinek jellemtisztaságáról meggyőződött. A szerzetes azonban föltételekhez kötötte Isten kegyelmét a haldokó irányában; megígérte töredelmesen minden általa kifosztott kártérítését, a jog helyreállítását, de midőn a pap Előrenéz népe szabadságának helyreállítását követelte, a fejedelem elfordult — Savonarola pedig ott hagyta abszoluczió nélkül. S most bekövetkezett az előre jósolt istenítélet Olaszországra is VIII. Károly franczia királyt maguk a fejedelmek és a pápa hívták be; mindegyikük a zavarosban akart halászni. De midőn Előrenéz herczege idegen segély mellett jött országába, a felbőszült nép elkergette; az anarchia iszonyai kezdték meg uralmukat. Ekkor ismét Savonarola lépett föl mentőkép. A szerzetes polgárrá, a prédikátor törvényhozóvá lett. Károlyt visszavonulásra bírta, s azután a köztársaságot kezdte rendezni. Figyelme nemcsak a nagy eseményekre, hanem a legkisebbre is kiterjedt, hogy a népet megóvja a zsarolástól, nyilvános zálogházakat állíttatott föl. Előfordult, hogy 100 frt 50 év alatt fölszaporodott 49,792,556 frt 7 garas és 7 dénárra! Savonarola még arra is megesheté az embereket, hogy a kölcsönzött pénzt nem fogják eljátszani. Hozzákezdett azután az erkölcsök reformjához. Prédikácziói által elérte, hogy a nők lemondtak ékszereik és fényes ruháikról, hogy az ifjak fölhagytak erkölcstelen dalaikkal, így a vallás szellemét akarta a respublikái szabadsággal egyesíteni; egy év lefolyta után Savonarola minden forradalom nélkül az anarchia helyébe rendezett köztársasági viszonyokat létesített. Őt azonban mindez elszomorította, komorrá tette. Érezte, hogy kilépett papi hivatásából, hogy túlvágta korlátait; sejtette, hogy tévedés, romlottság és önzés ellen folytatott küzdelmében el fog bukni. Ezen lelkiállapotban tartotta azon majd páratlan, megrendítő beszédeket, amelyekről egy másoló azt mondja, hogy nem bír tovább inni, mert könnyei nem engedik. Korabeli történetírók, államférfiak, bölcsészek, még a hideg Macchiavelli is osztja azon nézetet Savonarola rendkívüli szónoki erejéről, a kiben politikai éleslátás egyesült jóslati exaltáczióval. — De Savonarola nem elégedett meg eddigi eredményével Buzgalma tovább vitte s azon merész tervvel foglalkozott, hogy egy uj koncziliumot gyűjtsön egybe s aa elmozdittassék. Ez volt a lángíelkü férfiú veszte. renczi ellenei közreműködtek római ellenségeivel, s a pápa megtiltotta neki a prédikálást. „A szószék életem“, mondá Savonarola, s igaza volt; elvesztvén ezt, elveszté hatását a népre, el minden fegyverét. Ehez járult még barátainak meggondolatlan túlhevülékenysége. Egy francziskánus őt eretnek gyanánt mutatta be hallgatóinak beszédében, és fölhívta Savonarolát a tűzpróbára, hogy tüntesse ki isteni küldetését. A megtámadott egy barátja elfogadta a kihívást, Flórencz tanácsa pedig megengedte a tűzpróba nyilvánvaló megtartását — tudták, hogy ez lesz Savonarola veszte. A kitűzött napon megjelent a két ellenfél, beláthatlan tömeg leste a történendőket. De ekkor Savonarola ellenei húzták-halasztották a dolgot, s végre kihirdette a tanács, hogy a spektákulum elnapoltatott, kéz alatt pedig gondoskodott arról, hogy a megcsalt nép gyűlölete a nagy szónokot érje. „Mért is nem ment Savonarola maga a tűzbe ! mondák saját hívői, próféta létére úgy sem lett volna baja.“ Már a következő éjjel ellenei megkezdék müvüket. Kolostorát fegyveres erővel támadták meg s be is vették. Savonarola visszautasította társai ajánlatát a menekülésre és midőn önmaga lépett az ellenfél katonasorai közé, alig lehetett őt megóvni a csőcselék tettlegességei elöl. A néhány hét előtt istenitett férfiút igy döntötte meg az általa fölszabadított néptömeg. Most kezdődött Savonarola ellen a pör a kinpad segélyével ; a gyenge férfiút egy nap 14-szer is kínozták. De hiába, ő nem vallotta magát bűnösnek, nem tudott egyetlen gonosztettet sem magáról. Egy flórenczi nótárius ajánlkozik a jegyzőkönyv hamisítására, de ez sem elegendő tanúbizonyság ellene. Végre megkezdik a pört harmadszor és ő elitéltetik. Késő éjjel közlik vele az ítéletet, s öt térdein imádkozva találják. Azután a porkoláb térdeire hajtja az elitélt fejét , nyugodtan alszik, erőt gyűjtve a jövő nap iszonyainak elviselésére. Május 23-án 1498-ban máglyára vitték Savonarolát, s a városi tanács egy csapat gonosztevőt bocsátott szabadon az okból, hogy az elitéltet bántalmazzák utolsó menetében. De a jövő gyorsan meghozta számára az elégtételt, nemcsak politikailag, hanem szellemileg is. A következő pápák megengedték ismét műveinek kinyomatását, a nemeslelkű XIV. Benedek pedig nyilván kimondotta, hogy Savonarola megérdemelné, hogy az egyház szentei között foglaljon helyet. —f. *) Adolf Stahr, kleine Schriften zur Literatur und £anst. I, kot. Biographisobes. Berlin 1871.