Reform, 1872. december (4. évfolyam, 330-359. szám)

1872-12-19 / 348. szám

348. szám. Előfizetési föltételek r­­ Tidekre póstÁn val?y helyben h&n­ hois hordva BgéMiégro PAI óTre 20 frt—kr. 10 „ — . Negyed évre Egy hóra . Hirdetmények dija : 6 frt—kr 1 . 80. Csütörtök, deczember 19. 1872.n­i. évi folyam. lO-huaáboB petitsor egyB»eri hirdetésnél . , 8 kr. A nyilttéri petitsor . ...................................» Bélyegdij ....................................................................30 „ REFORM Szerkesztési Iroda: Hilir&FOiii, S. •». Z. mdTnv., X. Swalmtm. B lap axellum­i réatiót illető minden költemény a serken­tőségben­ intézendó. HérTnositotlen levelek csak ismert k-e.ektöl fogadtatnak o­. Kiadó-hivatal: BMk Mó? könyvkerdskedésében, régi ssiaiiástér S. au. A lap anyagi róssót illető köslem­ények (elöliietési péns­ kiadás korfili panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendfik. Előfizetési fölhivás a „REFORM” politikai és közgazdasági napilapra.­­­ 1873. IV. évfolyam­ — Január—deczemberre....................20 frt — kr. Január— júniusra..............................10 frt — kr. Január—márcziusra.........................5 frt —■ kr. Januárra.............................................1 frt 80 kr. IMT* Az előfizetési összegek beküldésére leg­­czélszerübb a postai utalványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, hét négyszög. A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült.......................................11099 frt 87 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Újabban adakoztak: Kispestiek....................... 6 frt — Összesen : . 11105 frt 87 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Az uj adakozás részletezése az ujdonsági rovat­ban foglaltatik. Pest, deczember 18. A nemzetgazdasági reform Magyarorszá­gon a tökéletes rendszertelenség hibájában szenved. A nemzet gazdagabb mint volt, a föld értéke emelkedett, a házak száma és csinja több mint ennek előtte, a forgó tőke nagyobb, a munkabér magasabb, a forgalom gyorsabb, a vállalkozói szellem élénkebb mint volt p. o. a kiegyezés előtt, vagy épen egy évtizeddel hátra­bb, hanem ezt a sok áldást inkább a jó isten adta, mint magunk szereztük, inkább konjunktúra hozta, mint a szorgalom, s mi, h­a cselekvőleg léptünk föl a gazdasági reform terén, vezéreszme, rendszer, következetesség és számítás nélkül tettük, csak úgy kapkodva, passzióknak, személyes befolyásoknak en­gedve, s nem törődtünk semmit a jövővel, nem az államkincstár érdekeivel. Ez boszulja most meg magát rajtunk. Az ország állapota nem roszabbult, sőt javult, de az állami pénztár állapota igenis ag­gályos. Nincs egyensúly a nemzetgazdászat és az állampénzügy között, nincs helyes viszony az egyes nemzetgazdasági tényezők fejlődése között és nincs arány a financziákban. Átvettük az országot oly állapotban, mint némely örökös az ősi jószágot, mely hosszú évekig rész­haszonbérlők kezén forgott, in­­strukczió nélkül, pusztán, forgó tőke nélkül, de adóssággal terhelve. És mint holmi pazar fiatal ember, ki egyúttal szenvedélyes gazda, azt hivők, hogy már most gazdagok vagyunk, csak föl kell szerelni a jószágot s megtenni rajta mindazt, a­mit Hohenheimban könyvből tanítanak, vagy a­mit egy sziléziai mintagaz­daság fölmutat. Mindenekelőtt palotát építettünk, aztán gépeket szereztünk, lótenyésztésre költöttünk, nagyszámú cselédséget fogadtunk, stb. stb. Mindezen hasznos befektetésekre kölcsönöket kötöttünk s a pénzt kísérletekbe vertük. És vizeinket le n­e­m csapoltuk, áruinknak vásárt nem szereztünk, ha eső esett, a sár miatt ud­varunkból ki nem fordulhattunk, s mi fődo­log, kiadásaink és kamataink rendes födözé­­séről előre nem gondoskodtunk. A nagy eszméknek nem voltunk híjával. A nemzetnek fényes főváros kell, s a miniszter­­elnök a közmunkatanács elnöke lett, s annak alelnökével kölcsönpénzen megrajzoltatta a sugárutakat és bulevardokat, melyeket most építenek. „Tengerre magyar!“ szólott a fölhí­vás és mi elkezdtünk falakat rakni abba a maroknyi tengerbe, a melybe szerelmesek va­gyunk, mint egy szép szem gyöngybe, noha belőle semmi basznunk. Hires vitézségünket, jó honvéd nevünket elfelejtetni nem szabad, az egyedüli jegczim ez európai tekintélyünk­nek s biztositéka maroknyi népünk fönmara­­dásának: lelkesedtünk hát a katonaságért s áldoztunk milliókat a hadügyekre. „Prókátor nemzet vagyunk“ mondották a táblabirák s jurisprudens bölcseséggel törvényszéket adtak minden falunak, de úgy, hogy még­sem elég, még­sem jut mindenkinek. Őseinkről azt tar­tották, hogy a lóval össze vannak nőve, ló­­bust ettek, lótejet ittak, lóháton aludtak s lovassággal h­óditák meg a fél világot; meg­vettük tehát Kisbért s méntelepeket állítot­tunk Álmosdon is, Debreczenben is. A stratégia két vasutat követelt Galicziába : belekezdet­tünk. Egy világvonal Adessától Lyonba épen Kaposvárnak menne : fölfogták ezen nagy eszmét a somogyiak s megszavaztatták a zákány-dombovári vasutat. Nekünk világhírű pénzemberek kellenek mondották Tisza Kálmán és Várady Gábor s behozták Straussber­get Magyarországra. [Az ínséges alföldnek munkát kell adni és kiépült a csaba-csüdi vasút. Minden nagyur, minden miniszter nyári lakására gőzösön akart járni s ha egy fél mértföld kerülő vagy egy mély pos­­vány üzleti szempontból ellene argumentált is, a ház és a konczesszionárius szemet huny­tak. Sőt a Pejacsevichék palotájába Nasitzba külön szárnyvonalat is megszavaztunk s tör­vénybe igtattunk, noha igaz, hogy idáig nem akadt olyan vállalkozó a­ki megépítette volna. így j­ártunk el mindnyájan, ha nem is mindenben, de elég sokban. Nagyszerű vámházat csináltunk — de entrepóikat nem, pedig ez egyszerű entrepóik egész kereskedé­sünket reformálnák s a külföldi piaczokat ter­ményeinknek biztosítanák, holott a szép vám­­h­áz ott az alsó dunaparton csak aesthetikai szempontból felel meg minden várakozásnak. Vizeinket nem szabályoztuk, de a Ferencz­­csatornára költekeztünk. Bankokat és hitelin­tézeteket annyit alapítottunk, hogy a szédelgés őket halomra döntötte, s tőkéiket nem bírták gyümölcsözően elhelyezni, hanem pénzforgal­munkat és hitelforgalmunkat egy nagy nemzeti jegybank által nem szabályoztuk, szolid ala­pokra nem fektettük, így és ilyenformán jár­tunk el mindenben, elegánsan, lovagiasan, nagyúri módon, néha prókátorosan, de nem rendszeresen és nem nemzetgazdászilag. Ennek következménye nemcsak az állam pénzügyi helyzetének zavara, hanem egy­szersmind gazdászati fejlődésünk aránytalan­ságai is. Egyik vidék sokat nyert, a másik semmit; némely iparág fölvirágzott a többi senyved, egy-egy jövedelmi forrás bőven fizet a többi megapad vagy csak lassan emelkedik. És most ott vagyunk, hogy reformálni kell mindkét dolgot: nemzetgazdasági politi­kánkat is és pénzügyi politikánkat is. Amab­ban a zsák­utczákból ki kell bontakozni, me­lyekbe forgalmunkat beleerőszakoltuk, s na­gyobb gondot kell fordítanunk a kereskedelem és ipar érdekekre, ellenben ellensúlyozni a fölkapott szédelgés­ szellemet. Egyes befek­tetések még mindig szükségesek lesznek, de csak olyanok, melyek igazán jövedelmesek és melyek nem a nemes passzióknak, hanem a nemzetgazdasági külforrások megnyitásának szolgálnak. Ezek iránt tisztába kell jönnünk, meg kell állapítani a sorrendet és kiszámí­tani a költségeket önámítás nélkül. Sok köz­gazdasági reform puszta törvény által is esz­közölhető. A­mi pénzügyeinket illeti, ott is hasonló eljárást kell követnünk. Az indirekt adók föl­emelése mellőzhetetlen szükség lesz, a direkt adók arányosítása és gyökeres reformja el­­odáz­atlan követelmény. Kiadásainkban tö­rölni kellene még többet, mint a­mennyit a pénzügyi bizottság máris törölt. Nekünk nem használ semmit azon rekri­­mináló politika, melyet Ghyczy és az ellen­zék követnek, ha még oly igaza volna is a múltra nézve. — A múlt hibáit hiába ismerjük be, ha nem igyekszünk a léte­ző állapotból kiindulva a jövőn javítani. Ez lesz feladata az új év kezdetén minden ko­moly államférfinak. A hibákat csak azért kell ezentúl tanulmányoznunk, hogy helyreigazít­suk. Munkát követelünk a háztól és a kor­mánytól, gyakorlati munkát, nemzetgazdasági és pénzügyi reformokat, nem veszekedést. A­ki a fölmerülő gazdasági, finan­czier és adó­kérdésekhez nem ért, az hallgasson vagy vo­nuljon félre. A szakavatottak tanulmányozzák a szünidők alatt a kérdéseket sorba — kiki a saját specziálitását — s azután beszéljenek okosan és tárgyilagosan. Ezt követeli a nem­zet, mert erre van szüksége, nem pedig párt­taktikára és izgalomra.­­ B. Majthényi László, mint értesülünk, még mindig nincs elhatározva a szerb ügyek rende­zését folytatni. A királybiztos, hallomás szerint, teljes cselekvési szabadságot követel, mely nélkül nem vál­lalhat a sikerért felelősséget. B. Majthényi a Pella­­gics kiutasításának visszavonása által magát kom­promittálva ér­zi. Pellagics különben még mindig Vin­­kovezén van letartóztatva.­­ Szende Béla kinevezése honvédelmi miniszterré immár bevégzett ténynek vehető s ha a hivatalos lapban még holnap sem lesz benne, az már nem változtat rajta. A honvédelmi tárcza kezdettől m­áig fogadott gyermek szerepére volt kárhoztatva.­­#^­Élén eleintén Andrásy gróf állott és az ügy iránti lelkesültsége, tanácsosainak megválasztása, a minisztérium helyes belszervezete s állomásainak szakemberekkel való betöltése által, az ifjú intézmény, ezen szorosan véve nem szakember vezetése alatt, szép reményekre jogo­sító fejlődésnek indult. Ezután Lónyay gr. alatt hasonló sorsban Hollán Ernő buzgó vezetése alatt fejlődésének mostani jeles fokár­a emelkedett. Hogy azon viszonyok közt, melyeknek magya­rázatául, és....^megtertéséül a legközelebbi események szolgálnak, Lónyay gróf ez ügyekkel személyesen nem igen foglalkozott — nagyon természetes; — de nem is volt rá szükség, mert oly kezekre voltak bízva, melyeknek tetterejéről, jóakaratáról, erélyéről s szak­ismeretéről meg lehetett s meg volt győződve. L­ó­n­y­a­y gróf után ismét találkozott egy magtalan ember, kinek megesett a s­ive ezen az Isten adta árván, kit aztán magához vett, de már ekkor maga a minisztérium oly átalakuláson ment keresztül, mely a mielőbbi rendezést elodázhat­­lan szükséggé tette. Lónyay gr. elnöksége és szakminisztersége alatt a főmunkaerők voltak: Hollán, Csengery I., Ghyczy B. és Szende, ki már Hollán E. előtt megkináltatott az államtitkári állással, melyet azonban el nem foga­dott.­­— Most Hollán E. leköszönt, Ghyczy a Czil­­lich halála folytán megüresült kér. parancsnoki ál­lomásra neveztetett ki, Csengery I. beadta lemondá­sát s már hetek óta távol van. — így az egész mi­nisztériumnak emberi erőt meghaladó tömegre nőtt munká­ja Szende vállaira nehezedett. Vegyük ehhez, hogy a budget-tárgyalások is közelegnek, melyek által Szende okvetlenül szint nagy mértékben igénybe fog vitetni, így a restan­­cziák elmaradhatlan szaporodása következett volna be. Ezekből kitűnik, hogy Szlávy kormányelnök egy elutasíthatlan szükségnek tett eleget, midőn magát e tárcza betöltésére elhatározta. A választás nem volt könnyű. Sokan Hollánt tartották a legkompetensebb embernek, kinek már eddigi működése is némi jogezimet szerzett e díszes helyre. Persze e jogezim olyannak bizonyult melyet egy silány „véletlen“ is semmivé tehet, majd Ghyczy Béla volt hir szerint honvédelmi miniszternek kisze­melve, noha a tényállás már akkor is az volt, hogy Szende B. szólittatott volt föl e tárcza elfogadására, de voltak okai, melyek most sem változván, komoly megfontolást igényeltek. — Fehérváryt, pozsonyi dan­dárparancsnok, katonai szempontból ajánlgatták, de tudtunkkal ép a szorosabb katonai kvalifikáczió volt az, mely Ghyczy Bélának is jelentékenyen útját állta. Végre is Szende Béla lett a miniszter. Előnye múltja, népszerűsége ott, hol nyilvánosan szerepelt, munka­ereje és szeretete, nem különben az is, hogy műkö­désének köre nem ismeretlen előtte, s igy, na hivata­­loskodásához járul az a szerencse, melyet neki s benne a honvédelem ügyének nem kívánni semmi okunk sincsen , akkor nem lesz miért aggódva nézni a hon­védség legközelebbi jövőjébe. = A katonai határőrvidéken, mint tudva van, az izgatások mindegyre tartanak. Közelebb Vin­­kovezén gyűlt össze az ezred-képviselet, s elhatároz­ta, hogy ő felsége elé a következő kérelmeket terjesz­ti : ]) hogy a határőrvidék képviselői a zágrábi or­­szággyűlésre meghivattassanak, 2) hogy a határőr­vidék az erdőségek eladásából kegyűlt pénz kezelé­sénél képviseltessék, 3) hogy az ezen eladásra vonat­kozó szerződés a határőrvidéknek tudtul adassák, 4) hogy felvilágosítás adassák, mi történt eddig e pénz­zel, 5) hogy tudtul adassák, mennyi helyeztetett el e pénzből a horvát pénzintézetekben, 6) hogy az e tárgyra vonatkozó jegyzőkönyvek horvát nyelven ve­zettessenek. A délszláv lap, melyből e közleménye­ket vesszük, ezekhez a következőket jegyzi meg: „Bízzék a határőrvidék önmagában s legkegyel­­m­esebb császárja gyöngéd szivében, csak ez ment­heti meg.“ == Az egyházi birtokokban kötött úrbéri egyességek és váltsági szerződéseknek előleges jó­váhagyása tárgyában a vallás és közoktatási minisz­ter következő körlevelet bocsátott ki az összes róm. és gör. kath. érsek- s püspökökhöz: Több oldalról nyilvánított abbeli kétely folytán, váljon az egyházi javadalmakat érdeklőleg kötött úr­béri egyességek — az 1871-ik évi 53. t. sz. mellett is, — előleges jóváhagyás végett a vezetésem alatti minisztériumhoz beküldendők-e, van szerencsém a következőket tudomásra hozni. Miután az 1871. 53. t. sz. az 1848. évi törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolatból, a volt földesurak és a volt jobbágyok között fönmaradt jog- és birtokviszonyok szabályo­zásával foglalkozik csupán,— nem törvény, valamint tettleg nem tartalmaz, úgy anyagánál fogva sem tar­talmazhat oly intézkedéseket, melyek ő felségének az egyházi javak feletti legfőbb felügyeleti jogát bármi tekintetben is korlátozhatták vagy mód­osithatták volna. Minthogy pedig ezen legfőbb felügyeleti jog ő fölségét a H. K. I. H. 11. czimében, s az 1790/1 t. sz. 23. §-ban foglalt legfőbb kegyúri jog alapján mindenkor kétségbevonhatatlanul megillette, — mint­hogy továbbá a javadalmasok egyházi javadalmaikat haszonélvezhetik s azok jövedelmei fölött rendelkez­hetnek ugyan, de azoknak állagát érintő semmiféle szerződésekre sem léphetnek: önként következik ezek­ből, hogy az 1840, VII. t. ez. 9. §-nak második és harmadik bekezdésében, az úrbéri váltsági szerződé­sekre nézve kimondott azon szabály, hogy a mennyi­ben azok egyházi javakra vonatkoztak, a m. kir. helytartartótanácshoz megerősítés végett felterjeszten­­dők voltak, — jelenleg is átalában minden egyházi javadalmakat érdeklőleg , kötendő úrbéri egyesség vagy válsági szerződés tekintetéből is fönállónak te­kintendő. Mihez képest az 1865. évi augusztus hava 25-én kelt legfelsőbb elhatározás alapján a fönállott m. kir. helytartótanács által ugyanazon évi szeptem­berbő 18-án 11963. sz. a. e tekintetben kibocsátott közintézményeit ezennel megújítván, van szerencsém a czimzettel a m. kir. igazságügyminisztériummal egyetértve tiszteletteljesen megkeresni, hogy az egy­házi birtokokat érdeklő mindennemű intési egyessé­­geket és váltsági szerződéseket, mielőtt a törvényszék elé terjesztetnének, jövőre is előleges jóváhagyás vé­gett fölterjes­sze. — A magyar kormány az olasz kormánynak annak idején megküldvén a magyarországi 1871. évi törvényczikket, ezt az olasz kormány a kül­ügyminisztérium utján legközelebb az Olaszhonban 1871-ben hozott összes törvények egy példányának a magyar igazságügyminiszteriumhoz történt megkül­désével viszonozta. Hasonlóul a bajor igazságügy­­minisztérium közölte a magyar igazságügyminiszte­­riummal az 1871. évi bajor büntető igazságszolgálta­tásra vonatkozó kimutatást.­­ A Deák-párt ma d. u. 5 órakor tartott ér­tekezletén megválasztotta a bankügyi bizottságot. A 14-es bizottság tagjaivá a következők választottak: Sennyey Pál báró, Korizmics László, Széll Kálmán, Wahrmann Mór, Zsedényi Ede, Lónyay Menyhért gróf, Zsivkovich J., Gorove István, Fáik Miksa, Wo­­dianer Béla, Prileszky Tádé, Kauer Gyula, Kemény Gábor, Bánó József ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, deczember 18. Ma is volt közjogi vita. A szög kiüt a zsákból minduntalan, valahányszor egy kissé rázós uton jár az állam szekere. Várady Gá­bor követelte a „magyar hadsereget“ a közös hadsereg „sorcsapatai“ helyébe. Madarász is­mételte az „Ausztriám delendam esse censeo“­­féle sárréti kátonizmusát. Csanády is remekelt az ismétlésekben, a mennyiben ugyanazt a be­szédet mondta el, mel­lyel már máskor is föl­sült ; Szlávy miniszterelnöknek pedig alkalma nyilt a kiegyezés mellett lándzsát törni, s Pulszky Ágostonnak sikerült egy elmés ötlet­tel Csanádyt nevetségessé tenni. Minthogy Tisza Kálmán „szajkója“ ma is csak azt csiri­­polta, a­mit egy év előtt, Pulszky előadó is csak ráolvasta, a­mit a tavasi előadó Királyi Pál neki felelt. Erre kitört Csanádyból a düh. Személyes kérdésben kért szót, de úgy belebonyolodott, hogy Bittó elnök két ízben is hiába iparkodott őt rendbe szedni. Végre a szót tőle megvonni akarta, s a házra appellált. Egy kis üres botrán­nyal több vagy kevesebb, se nem árt, se nem használ; — kifejlődött hát ismét egy azon izgalmas jelenetek közül, a­melyek mos­tani képviselőházunkat jellemzik. Ezen túl a mai tanácskozás nyugodt volt, a képviselők fele már elutazott haza, a visszamaradottak letárgyalták a pénzügyekre vonatkozó jogi szabályok érvénybenhagyásáról és a pénz­ügyi főtörvényszék megszüntetéséről, a buda­pesti váltótörvényszék személyzete szaporítá­sáról, az újonczozásról és a lovasezredek föl­emelt békeállományának födözéséről szóló négy törvényjavaslatot. Holnap ezeket harmadszor olvassák, az­után a képviselő urak hazamennek pihenni s a karácsonyi ártatlan örömeket élvezni. I. A képviselőház ülése. (Napirend : a pénzügyekre vonatkozó szabályok érvényben hagyásáról és a pénzügyi főtörvényszék megszüntetéséről, — a budapesti kereskedelmi és váltótörvényszék birói sze­mélyzetének szaporításáról, — az 1873. évi mjonorjutalék­­ról s a magyar állam területén kiegészítendő lovasezredek fölemelt békeállományának fedezéséről szóló törvényjavas­latok.) Elnök : Bittó István. Jegyzők : K­i­ss Miklós, M­ihályi Péter, Száll Kálmán, T­o­m­b­o­r Iván. A kormány részéről jelen vannak : P­aul­er Ti­vadar, Szlávy József, Kerkapoly Károly. Ülés kezdete d. e. 10 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hi­­telesittetik. Vizsolyi Gusztáv benyújtja a szegszárdi tör­vényszék szolgaszemélyzetének kérvényét fizetések felemelése tárgyában ; Csemegi Károly pedig több pécskai lakos kérvényét, hogy az ottani kincstári puszták telepítés czéljából nekik engedtessenek át. Mindezen kérvények a kérvényi bizottsághoz utasittatnak. — In­ter­p­e­ll­á­czió­k. — Szentmiklósy Pál a következő interpellácziót intézi az igazságügyminiszterhez : A „REFORM^TÁRCZÁJA. A természettudományi íránynézlet fejlődése. Li­pcs­e, deczemberben. Midőn az ily czim alatt megjelent­ munkáról akarunk szólni, engedtessék meg ez egyszer nagy feneket keríteni a dologn­ak, s egy olyan osztályról írni bevezetést, mely nálunk ritkán fordul elő, s igy jóformán ismeretlen, t. i. irodalmi kuriózumokról. Hogy mi az irodalmi kuriózum, azt röviden nem le­het megmondani. A meghatározást úgy kezdjük meg, hogy az irodalmi kuriózum az, a­mi Németországban a bölcsészet terén igen bőségesen teszem. Egy Gráczban élő tudós néhány év előtt mun­kát irt, melynek a czime körülbelül ez lehetett: Az igazság, uj fényben bemutatva X. által. Az előszóban s a bevezetésben kifejti, hogy a tudomány s különösen a bölcsészet mindeddig tévúton járt; hogy vannak bölcsészek, kik igazat mondanak, de sokan hazudnak saját jó kedvükből vagy mások jó kedvéért, s hogy végre ő az igazság titkait szerencsésen birtokába ke­rítette. A könyv maga érthetetlen s triviális monda­tok egyvelege volt. Egy szerencsétlen tanár, ki köte­lességévé tette, mindent megbírálni, a mi az ő szak­jába tartozik, elolvasta s néhány szót irt róla kriti­kai lapjába. A gráczi tudós, midőn észrevette, hogy oly kevesen foglalkoznak az uj fényben bemutatott igazsággal, uj munkát irt s abban, úgy hiszem, száz aranyból álló dijt tűzött ki annak, ki az uj fényben tündöklő igazságot megczáfolja. Senkinek sem tá­madt kedve a száz aranyért lándzsát törni, s midőn néhány év múlva a gráczi ember újra érezte gondo­­latjainak keletkező dagályát, ágyat készített nersik harmadik munkájában, melyben keservesen panasz­kodik, hogy a száz arany nem hatott a közönségre, s egyszersmind azon egyetlen lehetséges következte­tést vonta, hogy azért nem czáfolják meg, mert nem tudják megczáfolni. Ezen munkákra nem lehet el­mondani, hogy roszak; ezek egyszerűen kuriózumok. Múltkor egy nagy könyvtárban az újonnan meg­jelent munkákat néztem. Szemembe ötlött két vastag s szépen kötött könyv, mely a bölcsészeti osztályba tartozott. A czimlap tele volt nyomtatva, s a hosszú czimből nem lehetett mást érteni, mint hogy Krisztus „igazi” tanából uj nézeteket állított föl a világ fölött. A szerző báró volt s a munkát nemcsak saját költ­ségén nyomtatta, de egyátalában nem is bocsátotta a tisztátalan könyvpiaczra, hanem ezer példányt szét­küldött egyes megbizható személyiségekhez, így a német császárnak, az egyes minisztériumoknak, az ausztriai császárnak egyet-egyet sat. Az egyes fejeze­tek czimei oly furcsák voltak, hogy azt hittem, őrült irta, de másrészt az egyes mondatoknak némelykor volt értelme, az egész mysztikus áradozásokból, fél­szeg véleményekből s egészen érthetetlen szóegyve­legből állott. Ez a könyv nem helyezhető a jó vagy rész kategóriája alá, hanem magasabb kuriózumba, melyben a kuriózum már igen határos a bolondsággal. Az ilyen furcsaságok nem ritkák. Kifejlődött példányai ezek az egész nemnek, melyekben a kurió­zum valódi arczára ismerünk. Minden évben egyné­hány jelenik meg belőlük s rendesen már a czim által tűnnek ki a többi közül. Többnyire, de nem kivétel nélkül, nem szaktudóstól származnak, hanem nyu­galmazott tisztek, hivatalnokok, részint dilettánsok kedvencz foglalkozásainak kifolyásai. Nem nagy kárt okoznak, mert ritkán akad olvasójuk, s ha akad, akkor rendesen bajtárs, ki azután hosszú munkát ír új ellen­ségének megczáfolására. Hogy mindig arról szólnak, hogy ők találták föl a valódi igazságot, ezt nem kell mindjárt fanatizmusra magyarázni. Arról, hogy mi az igazság, mi kell ahhoz, hogy valami igazság legyen,­­ hogy milyen az igazság hordereje, fogalmuk sincs s így nem is bánthatnak senkit igazságukkal. Veszélyesebb s gyakoribb a közönséges kurió­zum, mely nagy zajban szokott megjelenni a könyv­­piaczon, mely nagy kritikai orgánummal bir ; a hol a közönséges mérték, t. i. a jó és rész, az igaz vagy nem igaz kategóriája alkalmaztatik, mintha közönsé­ges könyvekről, nem kurióziumokról volna szó. Újabb időben különösen az orvosi osztály szolgálta­tott számtalan példányt. Az orvos, a­míg egyetemen van, a természettudományból nem igen tanul többet, mint a­mit gyakorlati czélokra alkalmazni lehet, a természettudományok elméleti, elvi, logikai oldala nem bír rá nézve érdekkel. Ha a gyakorlati életbe lép, akkor természetesen ezen hiányt nem fogja pó­tolni, hanem, ha igazán búvárló hajlamai vannak, külön gyakorlati tudományában fog haladni s búvár­kodni. De a­milyen dicséretes a munkafölosztás, a­mely kis körben nagyot teremteni késztet, és oly ve­szélyes , kárhozatos, hogy a­kinek munkája jutott, nem bír elég szerénységgel, hogy erre szorítkozzék is. De valami különös hajlamból ép az orvosok foglal­koznak igen gyakran tőlük egészen messze eső kérdésekkel, s ezen foglalkozás eredménye termé­szetesen nem lehet más, mint kuriózum. — Min­den évben néhány munka vagy legalább röpirat jelenik meg, melyekben orvosok hivatásuknak tartják elmondani, mi az anyag, mit gondolnak az istenről, világról , emberiségről, s milyen a lélek, halandó vagy halhatatlan­­. Ha az orvos maga, a­ki írja a munkát, nem kuriózum, akkor elmondja a százszor hallott közszólásokat materialisztikus vagy idealiszti­kus szempontból; de ha becsvágya is van, a­mi­ nem ritkaság, akkor igen tökéletesen kifejlődött kuriózum­mal van szerencsénk találkozni, így egy frankfurti orvos három év előtt egy kis munkát irt a halhatat­lanságról, lélekről sat. A munka nagyobb része idé­zetekből állott, de a szerző szerénységből elhallgatta, hogy idéz, még pedig egyetlen egy s igen jól ismert munkából. De megmutatta, hogy önállóan is képes gondolkodni, mert fejtegetéseiben oda jutott, hogy azt mondá, hogy a lélek minden peremben születik s meghal, úgy, hogy ha most meghalt,"a­z­o­n­n­a­l más lélek születik, a mely úgy siet e születésével, hogy a haldokló lélektől elkapja minden tartalmát, s mi azt his­szük, hogy tulajdonképen csak egy lelkünk van. Azon kuriózum, melyről most akarnék szólni, tartalmára nézve nem az, hanem rá lehet ismerni azon sajátságokból, melyekkel föl szokott lépni, s az előszóból, melylyel kezdődik. Az egyik pl.X. a ki aka­ratlanul kénytelen hódolni egy nagyobb szellemnek, habár lelkének hajlamai az önállóság felé vonzzák, némelykor nem fog tisztába jutni hajlamai fölött. Ezek ennek következtében uralkodni fognak fölötte, s a­mit ily két egymással ellentétben álló hajlamtól hajtva tenni fog, az kuriózum lesz. Sok gondolkodás után variácziót fog találni, a­mely ha csekély is, elég nagy arra, hogy nagyobb lármával, mint különben tette volna, hirdesse gondolatait. Nem teszi részakaratból, ilyen ki van zárva a kuriózumok osztályából s egészen máshová tartozik. Ha most Y. ugyanazon tárgy fölött szintén ír munkát, s X-ről tudván, hogy fontosat nem teremtett, nem említi, X. ezt természetesen nagyon zokon fogja venni. X. munkájának előszavában — az elősző érdekes speczialitás német művekben, ott a kis háború, a guerillaharcznak van helye, ott aratja a gorombaság legszebb diadalait — először is igen di­csérni fogja Y-t átalában; de azután panaszkodni fog, hogy őt nem is említi, s részletesen ki fogja mutatni, mennyit ártott munkájának, hogy őt nem vette figye­lembe. Hitetlen arczkifejezéssel, gyenge sejtelemként fogja odavetni, hogy Y. munkájának ezen része igen hasonlít saját munkájának tizedik fejezetéhez, ámbár — ezt gyorsan fogja hozzátenni — ő jól tudja, hogy Y. azt maga is meg tudta írni. De a históriai igazság érdekében elmondja, stb. . . . Az úgynevezett félreismert lángész nép nagy osztálya, melyhez az utóbbi már közel jár, mind ide tartozik. Minthogy azonban nem szólunk irodalomról átalában, s tudományos irodalomban e faj ritkábban fordul elő, itt mellőzhetjük. Legfölebb mint indítót említhetjükj Schopenbauert a német pesszimisztikus böl­csészt, a­kinek először azon szellemdús ötlete támadt, hogy a bölcsészek veszélyességét támadja meg, s min­denkiről a kinek nem volt jó irálya, azt mondja, hogy nincsenek gondolatjai s homályos szavak által félre akarja vezetni a közönséget; azokról pedig, a kik is­tenben hisznek, a legnagyobb vehemencziával állítja, hogy saját meggyőződésüket eltagadják, hogy hazud­nak, nehogy a kormány mindegyiküket tanári széké­től elmozdítsa. Halhatatlan szemtelenséggel számta­lanszor ismétli, hogy Fichte, Schelling és Hegel csaló, szemfényvesztő, hogy a bölcsészet majdnem minden tanára a kormánynak elárusítja meggyőződését. — Schopenhauert a nagy közönség nem olvassa, mert a mellett eredeti s mélyen gondolkodó ember. De ol­vassák sokan, a­kik mást nem tanulnak tőle, mint ho­gyan kell gorombáskodni, s különösen mikor Schopen­hauer divatba jött az ötvenes években, egyszersmind divattá lett a nagy bölcsészeket gúnyolni, s ismerek igen sok oly munkát, melyek szerzői nem olvasták soha sem Hegelt, sem Schellinget, sem Flechtet, de azért con amore szidják s rágalmazzák őket, s végül mindig fölhozzák, hogy még Schopenhauer is, a böl­csész így szól róluk. A kuriózumok osztályát nem fogom kimeríteni. Van itt annyi faj s alfaj, melyeket nem tanul ki sen­ki, mert nem juthat mindegyikhez, s csak bámulva veszi észre, hogy mindig uj s uj speczialitásokra akad. Csak még azon okokról kellene szólnunk, melyek a kuriózum megjelenését nagyban elősegítik. A kuriózum ott jelenik meg az irodalomban, hol a köztapintat gondolatok tekintetében elvész. Ta­pintat alatt itt nem tehetséget érteni, mel­lyel valaki saját gondolatainak becsét hozzávetőleg meg tudja határozni. Akár nyíltan tudjuk, akár homályosan érezzük, de rendesen, ha valamely gondolatunk tá­madt, egyszersmind saját belsőnkben ítélet is támad ezen gondolat fölött. Beláthatjuk a gondolat konze­­quencziáit, s fölismerjük fontosságát. Sokáig gondol­kodtunk fölötte, míg végre világosságba helyeztük. Vagy "végre : van tudomásunk arról, mit tartanak átalában igaznak; továbbá vannak átalános, megálla­pított, habár szavakba nem foglalt elvek, melyekből kiindulunk, ha valamely uj jelenség fölött ítélünk. Nehogy részletes fejtegetésekbe mélyedjünk, röviden s átalánosan a harmadik esetet így formulázzuk : Az átalánosan elismert közös igazságok s elvek összegé­hez saját gondolatainkat szoktuk tartani, s a tapintat abban fog állni, hogy a mi viszonyunkat az átalános­­hoz, a mi állásunkat a többiek között teljesen, habár csak hozzávetőleg határozzuk meg. Az önérzet elká­­bithatja az embert, eltompithatja tapintatát. De mi­után ott, hol valóban vannak elvek, melyeknek min­denki hódol, s melyekkel nem a tartalom fölött itél, hanem csak azon becs fölött, melylyel valamely gon­dolat bír a többi gondolatok között, ott ezen közta­pintat, vagy ha úgy akarjuk, a közvélemény helyre fogja igazítani az egyének saját véleményét maga fölött,­­ a tapintat épen abban fog állni az egyén részéről, hogy ezen hangokra figyeljen, és belőlük a helyes átlagot húzza. A­hol ilyen köztapintat nincs, ott mindenki a maga utján fog járni s a szomszédra alig hederiteni, ott azért a kuriózum lesz a rendes, s a tapintatos a kuriózum, ott az egyesek nem lesznek tapintatosak, mert nincs szabályozó köztapintat, s nem lesz köztapintat, mert az egyesek ítéletében nincs elvi harmónia, s az egyik a másikat tulajdonképen soha nem érti. Németország tudományos fejlődése sok tekin­tetben két pecséttel elzárt könyv. Sehol sem talál­hatni annyi mély tudományosságot, annyi vastag ta­pintatlanság mellett mint itt. A természettudományok terén ezt nem igen vehetni észre . A­hol az érzékek­nek van beleszólása, ott a tapasztalás szűkre szorítja az utat, habár szomorúságára nézve végtelenbe nyújt­ja. Az elmélet, az okoskodás, a spekuláczió széles mező, melynek minden számtalan útja s utacskája monopóliumot tart arr­a, hogy az igazsághoz vezet, a­hol mindenki szeret magának külön utat keríteni^

Next