Reform, 1872. december (4. évfolyam, 330-359. szám)
1872-12-19 / 348. szám
348. szám. Előfizetési föltételek r Tidekre póstÁn val?y helyben h&n hois hordva BgéMiégro PAI óTre 20 frt—kr. 10 „ — . Negyed évre Egy hóra . Hirdetmények dija : 6 frt—kr 1 . 80. Csütörtök, deczember 19. 1872.ni. évi folyam. lO-huaáboB petitsor egyB»eri hirdetésnél . , 8 kr. A nyilttéri petitsor . ...................................» Bélyegdij ....................................................................30 „ REFORM Szerkesztési Iroda: Hilir&FOiii, S. •». Z. mdTnv., X. Swalmtm. B lap axellumi réatiót illető minden költemény a serkentőségben intézendó. HérTnositotlen levelek csak ismert k-e.ektöl fogadtatnak o. Kiadó-hivatal: BMk Mó? könyvkerdskedésében, régi ssiaiiástér S. au. A lap anyagi róssót illető köslemények (elöliietési péns kiadás korfili panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendfik. Előfizetési fölhivás a „REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. 1873. IV. évfolyam — Január—deczemberre....................20 frt — kr. Január— júniusra..............................10 frt — kr. Január—márcziusra.........................5 frt —■ kr. Januárra.............................................1 frt 80 kr. IMT* Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerübb a postai utalványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, hét négyszög. A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült.......................................11099 frt 87 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Újabban adakoztak: Kispestiek....................... 6 frt — Összesen : . 11105 frt 87 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Az uj adakozás részletezése az ujdonsági rovatban foglaltatik. Pest, deczember 18. A nemzetgazdasági reform Magyarországon a tökéletes rendszertelenség hibájában szenved. A nemzet gazdagabb mint volt, a föld értéke emelkedett, a házak száma és csinja több mint ennek előtte, a forgó tőke nagyobb, a munkabér magasabb, a forgalom gyorsabb, a vállalkozói szellem élénkebb mint volt p. o. a kiegyezés előtt, vagy épen egy évtizeddel hátrabb, hanem ezt a sok áldást inkább a jó isten adta, mint magunk szereztük, inkább konjunktúra hozta, mint a szorgalom, s mi, ha cselekvőleg léptünk föl a gazdasági reform terén, vezéreszme, rendszer, következetesség és számítás nélkül tettük, csak úgy kapkodva, passzióknak, személyes befolyásoknak engedve, s nem törődtünk semmit a jövővel, nem az államkincstár érdekeivel. Ez boszulja most meg magát rajtunk. Az ország állapota nem roszabbult, sőt javult, de az állami pénztár állapota igenis aggályos. Nincs egyensúly a nemzetgazdászat és az állampénzügy között, nincs helyes viszony az egyes nemzetgazdasági tényezők fejlődése között és nincs arány a financziákban. Átvettük az országot oly állapotban, mint némely örökös az ősi jószágot, mely hosszú évekig részhaszonbérlők kezén forgott, instrukczió nélkül, pusztán, forgó tőke nélkül, de adóssággal terhelve. És mint holmi pazar fiatal ember, ki egyúttal szenvedélyes gazda, azt hivők, hogy már most gazdagok vagyunk, csak föl kell szerelni a jószágot s megtenni rajta mindazt, amit Hohenheimban könyvből tanítanak, vagy amit egy sziléziai mintagazdaság fölmutat. Mindenekelőtt palotát építettünk, aztán gépeket szereztünk, lótenyésztésre költöttünk, nagyszámú cselédséget fogadtunk, stb. stb. Mindezen hasznos befektetésekre kölcsönöket kötöttünk s a pénzt kísérletekbe vertük. És vizeinket le nem csapoltuk, áruinknak vásárt nem szereztünk, ha eső esett, a sár miatt udvarunkból ki nem fordulhattunk, s mi fődolog, kiadásaink és kamataink rendes födözéséről előre nem gondoskodtunk. A nagy eszméknek nem voltunk híjával. A nemzetnek fényes főváros kell, s a miniszterelnök a közmunkatanács elnöke lett, s annak alelnökével kölcsönpénzen megrajzoltatta a sugárutakat és bulevardokat, melyeket most építenek. „Tengerre magyar!“ szólott a fölhívás és mi elkezdtünk falakat rakni abba a maroknyi tengerbe, a melybe szerelmesek vagyunk, mint egy szép szem gyöngybe, noha belőle semmi basznunk. Hires vitézségünket, jó honvéd nevünket elfelejtetni nem szabad, az egyedüli jegczim ez európai tekintélyünknek s biztositéka maroknyi népünk fönmaradásának: lelkesedtünk hát a katonaságért s áldoztunk milliókat a hadügyekre. „Prókátor nemzet vagyunk“ mondották a táblabirák s jurisprudens bölcseséggel törvényszéket adtak minden falunak, de úgy, hogy mégsem elég, mégsem jut mindenkinek. Őseinkről azt tartották, hogy a lóval össze vannak nőve, lóbust ettek, lótejet ittak, lóháton aludtak s lovassággal hóditák meg a fél világot; megvettük tehát Kisbért s méntelepeket állítottunk Álmosdon is, Debreczenben is. A stratégia két vasutat követelt Galicziába : belekezdettünk. Egy világvonal Adessától Lyonba épen Kaposvárnak menne : fölfogták ezen nagy eszmét a somogyiak s megszavaztatták a zákány-dombovári vasutat. Nekünk világhírű pénzemberek kellenek mondották Tisza Kálmán és Várady Gábor s behozták Straussberget Magyarországra. [Az ínséges alföldnek munkát kell adni és kiépült a csaba-csüdi vasút. Minden nagyur, minden miniszter nyári lakására gőzösön akart járni s ha egy fél mértföld kerülő vagy egy mély posvány üzleti szempontból ellene argumentált is, a ház és a konczesszionárius szemet hunytak. Sőt a Pejacsevichék palotájába Nasitzba külön szárnyvonalat is megszavaztunk s törvénybe igtattunk, noha igaz, hogy idáig nem akadt olyan vállalkozó aki megépítette volna. így jártunk el mindnyájan, ha nem is mindenben, de elég sokban. Nagyszerű vámházat csináltunk — de entrepóikat nem, pedig ez egyszerű entrepóik egész kereskedésünket reformálnák s a külföldi piaczokat terményeinknek biztosítanák, holott a szép vámház ott az alsó dunaparton csak aesthetikai szempontból felel meg minden várakozásnak. Vizeinket nem szabályoztuk, de a Ferenczcsatornára költekeztünk. Bankokat és hitelintézeteket annyit alapítottunk, hogy a szédelgés őket halomra döntötte, s tőkéiket nem bírták gyümölcsözően elhelyezni, hanem pénzforgalmunkat és hitelforgalmunkat egy nagy nemzeti jegybank által nem szabályoztuk, szolid alapokra nem fektettük, így és ilyenformán jártunk el mindenben, elegánsan, lovagiasan, nagyúri módon, néha prókátorosan, de nem rendszeresen és nem nemzetgazdászilag. Ennek következménye nemcsak az állam pénzügyi helyzetének zavara, hanem egyszersmind gazdászati fejlődésünk aránytalanságai is. Egyik vidék sokat nyert, a másik semmit; némely iparág fölvirágzott a többi senyved, egy-egy jövedelmi forrás bőven fizet a többi megapad vagy csak lassan emelkedik. És most ott vagyunk, hogy reformálni kell mindkét dolgot: nemzetgazdasági politikánkat is és pénzügyi politikánkat is. Amabban a zsákutczákból ki kell bontakozni, melyekbe forgalmunkat beleerőszakoltuk, s nagyobb gondot kell fordítanunk a kereskedelem és ipar érdekekre, ellenben ellensúlyozni a fölkapott szédelgés szellemet. Egyes befektetések még mindig szükségesek lesznek, de csak olyanok, melyek igazán jövedelmesek és melyek nem a nemes passzióknak, hanem a nemzetgazdasági külforrások megnyitásának szolgálnak. Ezek iránt tisztába kell jönnünk, meg kell állapítani a sorrendet és kiszámítani a költségeket önámítás nélkül. Sok közgazdasági reform puszta törvény által is eszközölhető. Ami pénzügyeinket illeti, ott is hasonló eljárást kell követnünk. Az indirekt adók fölemelése mellőzhetetlen szükség lesz, a direkt adók arányosítása és gyökeres reformja elodázatlan követelmény. Kiadásainkban törölni kellene még többet, mint amennyit a pénzügyi bizottság máris törölt. Nekünk nem használ semmit azon rekrimináló politika, melyet Ghyczy és az ellenzék követnek, ha még oly igaza volna is a múltra nézve. — A múlt hibáit hiába ismerjük be, ha nem igyekszünk a létező állapotból kiindulva a jövőn javítani. Ez lesz feladata az új év kezdetén minden komoly államférfinak. A hibákat csak azért kell ezentúl tanulmányoznunk, hogy helyreigazítsuk. Munkát követelünk a háztól és a kormánytól, gyakorlati munkát, nemzetgazdasági és pénzügyi reformokat, nem veszekedést. Aki a fölmerülő gazdasági, financzier és adókérdésekhez nem ért, az hallgasson vagy vonuljon félre. A szakavatottak tanulmányozzák a szünidők alatt a kérdéseket sorba — kiki a saját specziálitását — s azután beszéljenek okosan és tárgyilagosan. Ezt követeli a nemzet, mert erre van szüksége, nem pedig párttaktikára és izgalomra. B. Majthényi László, mint értesülünk, még mindig nincs elhatározva a szerb ügyek rendezését folytatni. A királybiztos, hallomás szerint, teljes cselekvési szabadságot követel, mely nélkül nem vállalhat a sikerért felelősséget. B. Majthényi a Pellagics kiutasításának visszavonása által magát kompromittálva érzi. Pellagics különben még mindig Vinkovezén van letartóztatva. Szende Béla kinevezése honvédelmi miniszterré immár bevégzett ténynek vehető s ha a hivatalos lapban még holnap sem lesz benne, az már nem változtat rajta. A honvédelmi tárcza kezdettől máig fogadott gyermek szerepére volt kárhoztatva.#^Élén eleintén Andrásy gróf állott és az ügy iránti lelkesültsége, tanácsosainak megválasztása, a minisztérium helyes belszervezete s állomásainak szakemberekkel való betöltése által, az ifjú intézmény, ezen szorosan véve nem szakember vezetése alatt, szép reményekre jogosító fejlődésnek indult. Ezután Lónyay gr. alatt hasonló sorsban Hollán Ernő buzgó vezetése alatt fejlődésének mostani jeles fokára emelkedett. Hogy azon viszonyok közt, melyeknek magyarázatául, és....^megtertéséül a legközelebbi események szolgálnak, Lónyay gróf ez ügyekkel személyesen nem igen foglalkozott — nagyon természetes; — de nem is volt rá szükség, mert oly kezekre voltak bízva, melyeknek tetterejéről, jóakaratáról, erélyéről s szakismeretéről meg lehetett s meg volt győződve. Lónyay gróf után ismét találkozott egy magtalan ember, kinek megesett a sive ezen az Isten adta árván, kit aztán magához vett, de már ekkor maga a minisztérium oly átalakuláson ment keresztül, mely a mielőbbi rendezést elodázhatlan szükséggé tette. Lónyay gr. elnöksége és szakminisztersége alatt a főmunkaerők voltak: Hollán, Csengery I., Ghyczy B. és Szende, ki már Hollán E. előtt megkináltatott az államtitkári állással, melyet azonban el nem fogadott.— Most Hollán E. leköszönt, Ghyczy a Czillich halála folytán megüresült kér. parancsnoki állomásra neveztetett ki, Csengery I. beadta lemondását s már hetek óta távol van. — így az egész minisztériumnak emberi erőt meghaladó tömegre nőtt munkája Szende vállaira nehezedett. Vegyük ehhez, hogy a budget-tárgyalások is közelegnek, melyek által Szende okvetlenül szint nagy mértékben igénybe fog vitetni, így a restancziák elmaradhatlan szaporodása következett volna be. Ezekből kitűnik, hogy Szlávy kormányelnök egy elutasíthatlan szükségnek tett eleget, midőn magát e tárcza betöltésére elhatározta. A választás nem volt könnyű. Sokan Hollánt tartották a legkompetensebb embernek, kinek már eddigi működése is némi jogezimet szerzett e díszes helyre. Persze e jogezim olyannak bizonyult melyet egy silány „véletlen“ is semmivé tehet, majd Ghyczy Béla volt hir szerint honvédelmi miniszternek kiszemelve, noha a tényállás már akkor is az volt, hogy Szende B. szólittatott volt föl e tárcza elfogadására, de voltak okai, melyek most sem változván, komoly megfontolást igényeltek. — Fehérváryt, pozsonyi dandárparancsnok, katonai szempontból ajánlgatták, de tudtunkkal ép a szorosabb katonai kvalifikáczió volt az, mely Ghyczy Bélának is jelentékenyen útját állta. Végre is Szende Béla lett a miniszter. Előnye múltja, népszerűsége ott, hol nyilvánosan szerepelt, munkaereje és szeretete, nem különben az is, hogy működésének köre nem ismeretlen előtte, s igy, na hivataloskodásához járul az a szerencse, melyet neki s benne a honvédelem ügyének nem kívánni semmi okunk sincsen , akkor nem lesz miért aggódva nézni a honvédség legközelebbi jövőjébe. = A katonai határőrvidéken, mint tudva van, az izgatások mindegyre tartanak. Közelebb Vinkovezén gyűlt össze az ezred-képviselet, s elhatározta, hogy ő felsége elé a következő kérelmeket terjeszti : ]) hogy a határőrvidék képviselői a zágrábi országgyűlésre meghivattassanak, 2) hogy a határőrvidék az erdőségek eladásából kegyűlt pénz kezelésénél képviseltessék, 3) hogy az ezen eladásra vonatkozó szerződés a határőrvidéknek tudtul adassák, 4) hogy felvilágosítás adassák, mi történt eddig e pénzzel, 5) hogy tudtul adassák, mennyi helyeztetett el e pénzből a horvát pénzintézetekben, 6) hogy az e tárgyra vonatkozó jegyzőkönyvek horvát nyelven vezettessenek. A délszláv lap, melyből e közleményeket vesszük, ezekhez a következőket jegyzi meg: „Bízzék a határőrvidék önmagában s legkegyelmesebb császárja gyöngéd szivében, csak ez mentheti meg.“ == Az egyházi birtokokban kötött úrbéri egyességek és váltsági szerződéseknek előleges jóváhagyása tárgyában a vallás és közoktatási miniszter következő körlevelet bocsátott ki az összes róm. és gör. kath. érsek- s püspökökhöz: Több oldalról nyilvánított abbeli kétely folytán, váljon az egyházi javadalmakat érdeklőleg kötött úrbéri egyességek — az 1871-ik évi 53. t. sz. mellett is, — előleges jóváhagyás végett a vezetésem alatti minisztériumhoz beküldendők-e, van szerencsém a következőket tudomásra hozni. Miután az 1871. 53. t. sz. az 1848. évi törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolatból, a volt földesurak és a volt jobbágyok között fönmaradt jog- és birtokviszonyok szabályozásával foglalkozik csupán,— nem törvény, valamint tettleg nem tartalmaz, úgy anyagánál fogva sem tartalmazhat oly intézkedéseket, melyek ő felségének az egyházi javak feletti legfőbb felügyeleti jogát bármi tekintetben is korlátozhatták vagy módosithatták volna. Minthogy pedig ezen legfőbb felügyeleti jog ő fölségét a H. K. I. H. 11. czimében, s az 1790/1 t. sz. 23. §-ban foglalt legfőbb kegyúri jog alapján mindenkor kétségbevonhatatlanul megillette, — minthogy továbbá a javadalmasok egyházi javadalmaikat haszonélvezhetik s azok jövedelmei fölött rendelkezhetnek ugyan, de azoknak állagát érintő semmiféle szerződésekre sem léphetnek: önként következik ezekből, hogy az 1840, VII. t. ez. 9. §-nak második és harmadik bekezdésében, az úrbéri váltsági szerződésekre nézve kimondott azon szabály, hogy a mennyiben azok egyházi javakra vonatkoztak, a m. kir. helytartartótanácshoz megerősítés végett felterjesztendők voltak, — jelenleg is átalában minden egyházi javadalmakat érdeklőleg , kötendő úrbéri egyesség vagy válsági szerződés tekintetéből is fönállónak tekintendő. Mihez képest az 1865. évi augusztus hava 25-én kelt legfelsőbb elhatározás alapján a fönállott m. kir. helytartótanács által ugyanazon évi szeptemberbő 18-án 11963. sz. a. e tekintetben kibocsátott közintézményeit ezennel megújítván, van szerencsém a czimzettel a m. kir. igazságügyminisztériummal egyetértve tiszteletteljesen megkeresni, hogy az egyházi birtokokat érdeklő mindennemű intési egyességeket és váltsági szerződéseket, mielőtt a törvényszék elé terjesztetnének, jövőre is előleges jóváhagyás végett fölterjessze. — A magyar kormány az olasz kormánynak annak idején megküldvén a magyarországi 1871. évi törvényczikket, ezt az olasz kormány a külügyminisztérium utján legközelebb az Olaszhonban 1871-ben hozott összes törvények egy példányának a magyar igazságügyminiszteriumhoz történt megküldésével viszonozta. Hasonlóul a bajor igazságügyminisztérium közölte a magyar igazságügyminiszteriummal az 1871. évi bajor büntető igazságszolgáltatásra vonatkozó kimutatást. A Deák-párt ma d. u. 5 órakor tartott értekezletén megválasztotta a bankügyi bizottságot. A 14-es bizottság tagjaivá a következők választottak: Sennyey Pál báró, Korizmics László, Széll Kálmán, Wahrmann Mór, Zsedényi Ede, Lónyay Menyhért gróf, Zsivkovich J., Gorove István, Fáik Miksa, Wodianer Béla, Prileszky Tádé, Kauer Gyula, Kemény Gábor, Bánó József ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, deczember 18. Ma is volt közjogi vita. A szög kiüt a zsákból minduntalan, valahányszor egy kissé rázós uton jár az állam szekere. Várady Gábor követelte a „magyar hadsereget“ a közös hadsereg „sorcsapatai“ helyébe. Madarász ismételte az „Ausztriám delendam esse censeo“féle sárréti kátonizmusát. Csanády is remekelt az ismétlésekben, a mennyiben ugyanazt a beszédet mondta el, mellyel már máskor is fölsült ; Szlávy miniszterelnöknek pedig alkalma nyilt a kiegyezés mellett lándzsát törni, s Pulszky Ágostonnak sikerült egy elmés ötlettel Csanádyt nevetségessé tenni. Minthogy Tisza Kálmán „szajkója“ ma is csak azt csiripolta, amit egy év előtt, Pulszky előadó is csak ráolvasta, amit a tavasi előadó Királyi Pál neki felelt. Erre kitört Csanádyból a düh. Személyes kérdésben kért szót, de úgy belebonyolodott, hogy Bittó elnök két ízben is hiába iparkodott őt rendbe szedni. Végre a szót tőle megvonni akarta, s a házra appellált. Egy kis üres botránnyal több vagy kevesebb, se nem árt, se nem használ; — kifejlődött hát ismét egy azon izgalmas jelenetek közül, amelyek mostani képviselőházunkat jellemzik. Ezen túl a mai tanácskozás nyugodt volt, a képviselők fele már elutazott haza, a visszamaradottak letárgyalták a pénzügyekre vonatkozó jogi szabályok érvénybenhagyásáról és a pénzügyi főtörvényszék megszüntetéséről, a budapesti váltótörvényszék személyzete szaporításáról, az újonczozásról és a lovasezredek fölemelt békeállományának födözéséről szóló négy törvényjavaslatot. Holnap ezeket harmadszor olvassák, azután a képviselő urak hazamennek pihenni s a karácsonyi ártatlan örömeket élvezni. I. A képviselőház ülése. (Napirend : a pénzügyekre vonatkozó szabályok érvényben hagyásáról és a pénzügyi főtörvényszék megszüntetéséről, — a budapesti kereskedelmi és váltótörvényszék birói személyzetének szaporításáról, — az 1873. évi mjonorjutalékról s a magyar állam területén kiegészítendő lovasezredek fölemelt békeállományának fedezéséről szóló törvényjavaslatok.) Elnök : Bittó István. Jegyzők : Kiss Miklós, Mihályi Péter, Száll Kálmán, Tombor Iván. A kormány részéről jelen vannak : Pauler Tivadar, Szlávy József, Kerkapoly Károly. Ülés kezdete d. e. 10 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesittetik. Vizsolyi Gusztáv benyújtja a szegszárdi törvényszék szolgaszemélyzetének kérvényét fizetések felemelése tárgyában ; Csemegi Károly pedig több pécskai lakos kérvényét, hogy az ottani kincstári puszták telepítés czéljából nekik engedtessenek át. Mindezen kérvények a kérvényi bizottsághoz utasittatnak. — Interpellácziók. — Szentmiklósy Pál a következő interpellácziót intézi az igazságügyminiszterhez : A „REFORM^TÁRCZÁJA. A természettudományi íránynézlet fejlődése. Lipcse, deczemberben. Midőn az ily czim alatt megjelent munkáról akarunk szólni, engedtessék meg ez egyszer nagy feneket keríteni a dolognak, s egy olyan osztályról írni bevezetést, mely nálunk ritkán fordul elő, s igy jóformán ismeretlen, t. i. irodalmi kuriózumokról. Hogy mi az irodalmi kuriózum, azt röviden nem lehet megmondani. A meghatározást úgy kezdjük meg, hogy az irodalmi kuriózum az, ami Németországban a bölcsészet terén igen bőségesen teszem. Egy Gráczban élő tudós néhány év előtt munkát irt, melynek a czime körülbelül ez lehetett: Az igazság, uj fényben bemutatva X. által. Az előszóban s a bevezetésben kifejti, hogy a tudomány s különösen a bölcsészet mindeddig tévúton járt; hogy vannak bölcsészek, kik igazat mondanak, de sokan hazudnak saját jó kedvükből vagy mások jó kedvéért, s hogy végre ő az igazság titkait szerencsésen birtokába kerítette. A könyv maga érthetetlen s triviális mondatok egyvelege volt. Egy szerencsétlen tanár, ki kötelességévé tette, mindent megbírálni, a mi az ő szakjába tartozik, elolvasta s néhány szót irt róla kritikai lapjába. A gráczi tudós, midőn észrevette, hogy oly kevesen foglalkoznak az uj fényben bemutatott igazsággal, uj munkát irt s abban, úgy hiszem, száz aranyból álló dijt tűzött ki annak, ki az uj fényben tündöklő igazságot megczáfolja. Senkinek sem támadt kedve a száz aranyért lándzsát törni, s midőn néhány év múlva a gráczi ember újra érezte gondolatjainak keletkező dagályát, ágyat készített nersik harmadik munkájában, melyben keservesen panaszkodik, hogy a száz arany nem hatott a közönségre, s egyszersmind azon egyetlen lehetséges következtetést vonta, hogy azért nem czáfolják meg, mert nem tudják megczáfolni. Ezen munkákra nem lehet elmondani, hogy roszak; ezek egyszerűen kuriózumok. Múltkor egy nagy könyvtárban az újonnan megjelent munkákat néztem. Szemembe ötlött két vastag s szépen kötött könyv, mely a bölcsészeti osztályba tartozott. A czimlap tele volt nyomtatva, s a hosszú czimből nem lehetett mást érteni, mint hogy Krisztus „igazi” tanából uj nézeteket állított föl a világ fölött. A szerző báró volt s a munkát nemcsak saját költségén nyomtatta, de egyátalában nem is bocsátotta a tisztátalan könyvpiaczra, hanem ezer példányt szétküldött egyes megbizható személyiségekhez, így a német császárnak, az egyes minisztériumoknak, az ausztriai császárnak egyet-egyet sat. Az egyes fejezetek czimei oly furcsák voltak, hogy azt hittem, őrült irta, de másrészt az egyes mondatoknak némelykor volt értelme, az egész mysztikus áradozásokból, félszeg véleményekből s egészen érthetetlen szóegyvelegből állott. Ez a könyv nem helyezhető a jó vagy rész kategóriája alá, hanem magasabb kuriózumba, melyben a kuriózum már igen határos a bolondsággal. Az ilyen furcsaságok nem ritkák. Kifejlődött példányai ezek az egész nemnek, melyekben a kuriózum valódi arczára ismerünk. Minden évben egynéhány jelenik meg belőlük s rendesen már a czim által tűnnek ki a többi közül. Többnyire, de nem kivétel nélkül, nem szaktudóstól származnak, hanem nyugalmazott tisztek, hivatalnokok, részint dilettánsok kedvencz foglalkozásainak kifolyásai. Nem nagy kárt okoznak, mert ritkán akad olvasójuk, s ha akad, akkor rendesen bajtárs, ki azután hosszú munkát ír új ellenségének megczáfolására. Hogy mindig arról szólnak, hogy ők találták föl a valódi igazságot, ezt nem kell mindjárt fanatizmusra magyarázni. Arról, hogy mi az igazság, mi kell ahhoz, hogy valami igazság legyen, hogy milyen az igazság hordereje, fogalmuk sincs s így nem is bánthatnak senkit igazságukkal. Veszélyesebb s gyakoribb a közönséges kuriózum, mely nagy zajban szokott megjelenni a könyvpiaczon, mely nagy kritikai orgánummal bir ; a hol a közönséges mérték, t. i. a jó és rész, az igaz vagy nem igaz kategóriája alkalmaztatik, mintha közönséges könyvekről, nem kurióziumokról volna szó. Újabb időben különösen az orvosi osztály szolgáltatott számtalan példányt. Az orvos, amíg egyetemen van, a természettudományból nem igen tanul többet, mint amit gyakorlati czélokra alkalmazni lehet, a természettudományok elméleti, elvi, logikai oldala nem bír rá nézve érdekkel. Ha a gyakorlati életbe lép, akkor természetesen ezen hiányt nem fogja pótolni, hanem, ha igazán búvárló hajlamai vannak, külön gyakorlati tudományában fog haladni s búvárkodni. De amilyen dicséretes a munkafölosztás, amely kis körben nagyot teremteni késztet, és oly veszélyes , kárhozatos, hogy akinek munkája jutott, nem bír elég szerénységgel, hogy erre szorítkozzék is. De valami különös hajlamból ép az orvosok foglalkoznak igen gyakran tőlük egészen messze eső kérdésekkel, s ezen foglalkozás eredménye természetesen nem lehet más, mint kuriózum. — Minden évben néhány munka vagy legalább röpirat jelenik meg, melyekben orvosok hivatásuknak tartják elmondani, mi az anyag, mit gondolnak az istenről, világról , emberiségről, s milyen a lélek, halandó vagy halhatatlan. Ha az orvos maga, aki írja a munkát, nem kuriózum, akkor elmondja a százszor hallott közszólásokat materialisztikus vagy idealisztikus szempontból; de ha becsvágya is van, ami nem ritkaság, akkor igen tökéletesen kifejlődött kuriózummal van szerencsénk találkozni, így egy frankfurti orvos három év előtt egy kis munkát irt a halhatatlanságról, lélekről sat. A munka nagyobb része idézetekből állott, de a szerző szerénységből elhallgatta, hogy idéz, még pedig egyetlen egy s igen jól ismert munkából. De megmutatta, hogy önállóan is képes gondolkodni, mert fejtegetéseiben oda jutott, hogy azt mondá, hogy a lélek minden peremben születik s meghal, úgy, hogy ha most meghalt,"azonnal más lélek születik, a mely úgy siet e születésével, hogy a haldokló lélektől elkapja minden tartalmát, s mi azt hisszük, hogy tulajdonképen csak egy lelkünk van. Azon kuriózum, melyről most akarnék szólni, tartalmára nézve nem az, hanem rá lehet ismerni azon sajátságokból, melyekkel föl szokott lépni, s az előszóból, melylyel kezdődik. Az egyik pl.X. a ki akaratlanul kénytelen hódolni egy nagyobb szellemnek, habár lelkének hajlamai az önállóság felé vonzzák, némelykor nem fog tisztába jutni hajlamai fölött. Ezek ennek következtében uralkodni fognak fölötte, s amit ily két egymással ellentétben álló hajlamtól hajtva tenni fog, az kuriózum lesz. Sok gondolkodás után variácziót fog találni, amely ha csekély is, elég nagy arra, hogy nagyobb lármával, mint különben tette volna, hirdesse gondolatait. Nem teszi részakaratból, ilyen ki van zárva a kuriózumok osztályából s egészen máshová tartozik. Ha most Y. ugyanazon tárgy fölött szintén ír munkát, s X-ről tudván, hogy fontosat nem teremtett, nem említi, X. ezt természetesen nagyon zokon fogja venni. X. munkájának előszavában — az elősző érdekes speczialitás német művekben, ott a kis háború, a guerillaharcznak van helye, ott aratja a gorombaság legszebb diadalait — először is igen dicsérni fogja Y-t átalában; de azután panaszkodni fog, hogy őt nem is említi, s részletesen ki fogja mutatni, mennyit ártott munkájának, hogy őt nem vette figyelembe. Hitetlen arczkifejezéssel, gyenge sejtelemként fogja odavetni, hogy Y. munkájának ezen része igen hasonlít saját munkájának tizedik fejezetéhez, ámbár — ezt gyorsan fogja hozzátenni — ő jól tudja, hogy Y. azt maga is meg tudta írni. De a históriai igazság érdekében elmondja, stb. . . . Az úgynevezett félreismert lángész nép nagy osztálya, melyhez az utóbbi már közel jár, mind ide tartozik. Minthogy azonban nem szólunk irodalomról átalában, s tudományos irodalomban e faj ritkábban fordul elő, itt mellőzhetjük. Legfölebb mint indítót említhetjükj Schopenbauert a német pesszimisztikus bölcsészt, akinek először azon szellemdús ötlete támadt, hogy a bölcsészek veszélyességét támadja meg, s mindenkiről a kinek nem volt jó irálya, azt mondja, hogy nincsenek gondolatjai s homályos szavak által félre akarja vezetni a közönséget; azokról pedig, a kik istenben hisznek, a legnagyobb vehemencziával állítja, hogy saját meggyőződésüket eltagadják, hogy hazudnak, nehogy a kormány mindegyiküket tanári székétől elmozdítsa. Halhatatlan szemtelenséggel számtalanszor ismétli, hogy Fichte, Schelling és Hegel csaló, szemfényvesztő, hogy a bölcsészet majdnem minden tanára a kormánynak elárusítja meggyőződését. — Schopenhauert a nagy közönség nem olvassa, mert a mellett eredeti s mélyen gondolkodó ember. De olvassák sokan, akik mást nem tanulnak tőle, mint hogyan kell gorombáskodni, s különösen mikor Schopenhauer divatba jött az ötvenes években, egyszersmind divattá lett a nagy bölcsészeket gúnyolni, s ismerek igen sok oly munkát, melyek szerzői nem olvasták soha sem Hegelt, sem Schellinget, sem Flechtet, de azért con amore szidják s rágalmazzák őket, s végül mindig fölhozzák, hogy még Schopenhauer is, a bölcsész így szól róluk. A kuriózumok osztályát nem fogom kimeríteni. Van itt annyi faj s alfaj, melyeket nem tanul ki senki, mert nem juthat mindegyikhez, s csak bámulva veszi észre, hogy mindig uj s uj speczialitásokra akad. Csak még azon okokról kellene szólnunk, melyek a kuriózum megjelenését nagyban elősegítik. A kuriózum ott jelenik meg az irodalomban, hol a köztapintat gondolatok tekintetében elvész. Tapintat alatt itt nem tehetséget érteni, mellyel valaki saját gondolatainak becsét hozzávetőleg meg tudja határozni. Akár nyíltan tudjuk, akár homályosan érezzük, de rendesen, ha valamely gondolatunk támadt, egyszersmind saját belsőnkben ítélet is támad ezen gondolat fölött. Beláthatjuk a gondolat konzequencziáit, s fölismerjük fontosságát. Sokáig gondolkodtunk fölötte, míg végre világosságba helyeztük. Vagy "végre : van tudomásunk arról, mit tartanak átalában igaznak; továbbá vannak átalános, megállapított, habár szavakba nem foglalt elvek, melyekből kiindulunk, ha valamely uj jelenség fölött ítélünk. Nehogy részletes fejtegetésekbe mélyedjünk, röviden s átalánosan a harmadik esetet így formulázzuk : Az átalánosan elismert közös igazságok s elvek összegéhez saját gondolatainkat szoktuk tartani, s a tapintat abban fog állni, hogy a mi viszonyunkat az átalánoshoz, a mi állásunkat a többiek között teljesen, habár csak hozzávetőleg határozzuk meg. Az önérzet elkábithatja az embert, eltompithatja tapintatát. De miután ott, hol valóban vannak elvek, melyeknek mindenki hódol, s melyekkel nem a tartalom fölött itél, hanem csak azon becs fölött, melylyel valamely gondolat bír a többi gondolatok között, ott ezen köztapintat, vagy ha úgy akarjuk, a közvélemény helyre fogja igazítani az egyének saját véleményét maga fölött, a tapintat épen abban fog állni az egyén részéről, hogy ezen hangokra figyeljen, és belőlük a helyes átlagot húzza. Ahol ilyen köztapintat nincs, ott mindenki a maga utján fog járni s a szomszédra alig hederiteni, ott azért a kuriózum lesz a rendes, s a tapintatos a kuriózum, ott az egyesek nem lesznek tapintatosak, mert nincs szabályozó köztapintat, s nem lesz köztapintat, mert az egyesek ítéletében nincs elvi harmónia, s az egyik a másikat tulajdonképen soha nem érti. Németország tudományos fejlődése sok tekintetben két pecséttel elzárt könyv. Sehol sem találhatni annyi mély tudományosságot, annyi vastag tapintatlanság mellett mint itt. A természettudományok terén ezt nem igen vehetni észre . Ahol az érzékeknek van beleszólása, ott a tapasztalás szűkre szorítja az utat, habár szomorúságára nézve végtelenbe nyújtja. Az elmélet, az okoskodás, a spekuláczió széles mező, melynek minden számtalan útja s utacskája monopóliumot tart arra, hogy az igazsághoz vezet, ahol mindenki szeret magának külön utat keríteni^