Reform, 1874. szeptember (6. évfolyam, 239-268. szám)
1874-09-16 / 254. szám
264. szám. 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél .......... 10 kr. A nyilttéri petitsor . ............................................. 30 kr. Bélyegdij külön 30 kr.REFORM Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben háscoss hordva Égés* érre h&shoi hordTo FAI érre.................... 24 frt 12 frt Negyed évre.........................6 frt Egy hóm ...... 2 frt Hirdetmények dija: ¥. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Lipót-nteria 2. se. a. I. emelet. E lap szellemi részét illetik minden közlemény a szerkesztőséghez intő?!eadS, B4rm<s»tétlen levelek csak ismert kessektől fogadtatnak el Kiadóhivatal: Belváros, Zilpöt>ntcsa S. m. a. I. emelet. A lap anyagi részét illető közlemányek (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetés REFORM politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy tóra............................2 frt. Három hóra. Hat hóra 6 frt. 12 frt. JJUlf« • » # ets Az előfizetési pénzek beküldésére legczélszerübb a postai utalványlapokat használni. A .REFORM« kiadóhivatala Belváros, Lipót-utesa 2-ik sz. a. I. emelet. Szerda, szeptember 16. 1874. Budapest, szeptember 15. Az egész ország a megyerendezés kérdésével foglalkozik. Szapáry gróf annyi föliratot kap, hogy nem győzi olvasni, azután még jönni fog a deputácziók özöne, hogy nem lesz képes őket végighallgatni, végre pedig feljönnek a képviselő urak,és agyon informálják a szerencsétlen belügyminisztert. Váljon a megyerendezés záporeseje, mely most megeredt, nem fogja-e az egész tervezett munkát elmosni, az még kérdés, mi azonban reméljük és óhajtjuk, hogy ha a víz lefut, gondos fáradsággal kielégítő törvényt készíthet a megyékről és városokról a kormány s a törvényhozás. Mindenesetre jó volt, hogy a törvényhatóságok megkérdeztettek. A föliratok és megyei tanácskozások tömkelegéből okos ősszel ki lehet válogatni a mi jó, és meg lehet tudni, mi az illető vidék óhajtása. Nem nehéz megkülönböztetni, hol beszél valamely törvényhatóságban nem a közönség, hanem a tisztikar érdeke, vagy hol elütő a megye érdeke az egyik vagy másik járás avagy helység érdekétől, mely szívesen menne a szomszédba, de nem eresztetik, nehogy amoda fizesse adóját s a megyei házipénztár annyival is szegényebb legyen. A törvényhatósági önállóság föntartására irányzott törekvés a leggyakoribb jelenség, melylyel találkozunk. Turócz, Torna, Ugocsa, Csikszék, Thorda stb. mind önálló kiván maradni. Nincs okunk kifogásolni az önállósághoz való ragaszkodást, csakhogy ennek két ára van ; egyik a jó adminisztráczió biztosítása, másik a házipénztár költségeinek elviselése. E két feltétel alatt a kisebb törvényhatóságok önállósága sem kifogásolható, csakhogy a kormánynak erre nézve több biztosíték kell, mint egy főjegyző ékes tollából folyt fölirat. A tapasztalás mellett, hogy önállóságát valamennyi törvényhatóság megmenteni kívánja — ami természetes, de nem mindig jogosult — van egy másik, hogy több vidék új törvényhatóságot kíván alakítani. így keletkeznének Debreczen vármegye, Hajdú vármegye, Szolnok megye, Jászmegye s egy maradék Heves vármegye Gyöngyös várossal székhelyül. Persze mindez uj megyék a szomszéd törvényhatóságok földjéből „kerekítik ki“ magokat, amely művelet az amputáczió alá szánt megyéknek sehogy sem tetszik. Mert ez rájuk nézve nemcsak becsületbeli kérdés, de főleg pénz és hivatal kérdése is, s köztudomás szerint pénzbeli kérdéseknél megszűnik a kedélyesség. Szegény Heves megye — mely persze a legformátlanabb törvényhatóságok közé tartozik — a legalkalmasabbnak mutatkozik a fölosztásra, úgy hogy csak ugocsa meg a Kunság versenyeznek vele e szomorú dicsőségben. Szerencse, hogy az osztály nem a megyeházban, hanem az országgyűlési teremben történik, hol kevésbé érdekelt felek vannak hivatva dönteni s méltányos egyesség és országos szempontok lesznek döntők, a vidéknek nem maradván egyéb hátra, mint — meghallgattatván — az Ítéletnek engedelmeskedni. A leggyakoribb eset azonban a törvényhatósági gyűléseknél a fölajánlott csere, mely szerint A megye bizonyos mennyiségű határszéli falvit átengedni ajánlkozik. B-megyének, ha ennek fejében ettől, vagy C-megyétől más megnevezett községeket kap mintegy kárpótlásul. Ez eljárás helyes és méltányos s bizonyára igen alkalmas a közigazgatási kerületek czélszerűbb fölosztására, csak egy hibája van rendesen, hogy t. i. a tekintetes vármegyék többnyire sokkal többet követelnek a máséból, mint hajlandók átengedni a magukéból, így aztán egyesség nem lesz belőle, hanem pör, melyet szintén a törvényhozásnak mint legfelsőbb politikai birónak kell elitélnie. Igen nevezetes kérdés a városi kérdés, úgy látszik, hogy a városoknál a belügyminiszter eleven húsba metszett Késmárk, Nagyszombat, Bazin, Pancsova, tehát csupa kis városok, kimutatták, hogy ők addig is maguk viselték költségeiket, ezután is képesek elviselni s merészen, de alighanem igazat mondva állítják, hogy jobb adminisztráczióval bírnak mint a megye, s tehát semmi helyes oka, hogy bekebeleztessenek. Mit fizessenek ők még többet, mint eddig, hogy a maguk költségén felül a megyét is tartsák, mikor nekik a megye nem kell, mert nem haszon, hanem kár? A polgár elmegy a városházára közgyűlésre, de a megyegyűlésre nem utaz, nem is érzi magát otthonosan az „urak“ között. Olyan várost, mely bekebeleztetni kíván, még nem tudunk, de tudjuk, hogy Kőszeg, Gyergyó-Szent-Miklós és hasonló kisebb városok mind kétségbe vannak esve a belügyminiszter terve miatt. Egészen különálló politikát követnek a szász székek. Ezek a belügyér leirata alkalmából a szász univerzitás sérthetlensége mellett izgatnak s követelik, hogy ne csak a szász székek, hanem az egyetem is meghallgattassék. Bizonyítgatják, hogy az egyetem is municzipium s politikai hatóság, melynek egyedül van joga a szász nemzet nevében szólni a területi kérdéshez. A szász székek feledik, hogy a területrendezés fölött határozni joga, föltétlen és szabad joga kizárólag a magyar törvényhozásnak van s ez nem köteles senkit sem megkérdezni, valamint hogy a kormány sem köteles, s ha Szapáry — igen helyesen — mégis kérdést intézett a törvényhatóságokhoz, méltányosságból téve és az ügy érdekében, nem akarván de nobis sine nobis eljárni a nélkül, hogy minden vidéknek alkalmat nyújtana a tárgy fölött tanácskozni és tanácsot adni. A kormány meghallgatja a törvényhatóságokat, de nem alkuszik velők. Minthogy pedig a szász székek csakugyan törvényhatóságok s a helyi viszonyokat bizonyosan jobban ismerik, mint az egyetem, Besztercze p. jobban tudja, neki mi kell, mintha e fölött rajta kívül még Nagy-Sink és Brassó is határozna, ezért semmi értelme sem volna annak, hogy a szász egyetem is meghallgattassák s a minisztérium informácziójára tökéletesen elégséges, ha az egyes szász székek véleménye életbe kerül. Kétségtelen, hogy a törvényhatóságok különböző és gyakran ellentétes nyilatkozatai sok fejtörést fognak okozni a kormánynak s nevezetes kérdések elhatározásával fogják terhelni a minisztertanácsot. De ez se faj. Ily fontos ügyben, minő a megyerendez,és a legroszabb dolog az elhamarkodás. Most nagy a konfúzió, de nem lesz örökös. Összeállíttatván a megyék kívánságai tudni, fogjuk, mi iránt van a közvélemény tisztában s mi az, ami kérdéses. Csak ami kérdéses, az lesz a további vita tárgya. Az érdekelt felek maguk fognak iparkodni a vitás kérdéseket tisztába hozni. Elvégre megérik a gyümölcs és lehűlt fájáról. S az éretten megfontolt kérdés megoldásában az ország megnyugszik. Ha nem lesz is a megyerendezés jövő év július 1-én keresztülvive, mint belkormányzatunk júliusa kívánná, az se baj, csak jó legyen a munka s a jövő ülésszak alatt törvényerőre emeltessék ; beérjük mi vele, ha a kivitel most esztendőre marad is. Gondolja meg gróf Szapáry, hogy az anyag, melyet földolgoznia kell nagy és kényes természetű, terveit a minisztériumnak is, az országgyűlésnek is jól meg kell, hányni, a közvéleménynek is hozzá kell szoknia az újítás gondolatához, s minderre idő kell; őrá pedig nagyobb dicsőség vár, ha jól rendezi a törvényhatóságokat, mintha gyorsan deroszul. Tóth Vilmos iljesztő példája lebegjen Szapáry szemei előtt. A csíkszéki határsértést a kormány s a hozzá közel álló lapok alig érthető makacssággal iparkodnak jelentőségéből kivetkőztetni. Az egész dolgot „kaszáló oláh parasztok”-ká sülyesztik s nagy fontosságot tulajdonítanak annak, hogy az illető alispán „még nem kért“ a határszél védelmére honvédséget. Megszoktuk már, hogy hasonló dolgokban a kormány van mindig legroszabbul informálva. Azt is tudjuk, hogy államférfiaink jobb szeretnek titkon kormányozni, hogy senki se tudjon róla, s több gondot fordítanak arra, hogy ami mégis nyilvánosságra jut, összezavarják, semmivé redukálják. Mindazonáltal nem szűnünk meg őket figyelmeztetni, hogy a nyílt szó és nyílt tett sikeresebb. Mi Csikszékből egyszerre két oldalról kaptunk értesítést, mely a csikiek nagy ingerültségét festi. Azt gondolja-e a belügyminiszter úr, hogy a P. Lloyd és a P. Napló csitító szépítgetése le fogja a csikiek izgalmait csöndesiteni ? S a bántalmazottak s a jogaikban, személyek és vagyonuk bátorságában sértettek elfogják e hírlapi nehány sornak hinni, hogy semmi bajuk ? — A Hon mai számában olvassuk : Miután a közös hadsereg részére az oktatási, gyakorlati és szolgálati szabályzatok, nemkülönben a harcztéri szolgálat gyökeres átalakításon mentek keresztül s az uj szabályzatok a közös hadsereg számára részben már kihirdettettek is, nem szenvedhet kétséget, hogy azok az 1868: 41. t. ez. értelmében, mely azt mondja: „A szolgálat és gyakorlat szabályai a honvédségnél a sorhidéival egyenlők, a honvédsereg számára is kötelezőkké fognak tétetni. Az idő rövidsége, vagy más előttünk ismeretlen ok miatt, azonban az uj munkálatok eddigelé, magyar hivatalos kiadásban meg nem jelentek, a honvédcsapatoknak meg nem küldettek. Ennek daczára a főparancsnokság az őszi gyakorlatokat előkészítő egyik parancsában, a minisztérium tudta és hite nélkül s mint mondják, nem kis meglepetésére, egyszerűen azt találta elrendelendőnek, hogy az ez idei őszi fegyvergyakorlatoknál az uj szabályzatok alkalmazandók. Ezen rendelet kiadására, mely alakilag törvényellenes, anyagilag czélszerütlen és elhamarkodott, mint birlik, a főparancsnokságot azon nézete inditá, hogy a honvéd tisztek úgy is mind tudnak németül, majd megszerezik a német szabályzatokat.“ De a honvédelmi minisztériumnál nem alusznak, meggyőzte a főiparancsnokságot a dolog elhibázott voltáról, mire a parancs ama pontja szépen vissza is vonatott. És mégis — ki hinné ? találkoztak parancsnokságok, melyek — nem tudjuk a főparancsnokság ujabbi rentörestül semmisített meg a prágai hivatalos közlöny A hadgyakorlatokhoz küldött itteni újság-reporterek — valamennyien szemenszedett kis Moltkék — Mezerkca mellett kifesték volt, miként hibázták el a támadó hadtest generalstablerjei az egész akcziót olyannyira, hogy ő felsége a hadi műveletet középár szakítá meg 8 rögtön konferencsiára hívta össze a vezéreket, közepettük fejezvén ki roszalását. Mily szépeket lehetett erről a vesztett csatáról deklamálni! A landstrassi Bezirksberger, a Vorstadtzeitung, nem is késett és bonfikeserveit egy háromhasábos vasárnapi czikkbe öntő hadvezéreink tehetetlensége, a hadügyre kidobott milliók basztalansága fölött. Utóvégre a prágai hivatalos közlöny indiskrecziója kisüti, miszerint nem a hadvezérek, hanem a bécsi reporterek vétettek most ez egyszer a stratégia törvényei ellen. Ugyanis közöl a nevezett lap egy a hadgyakorlatokban részt vett hadosztályokhoz intézett legf. kéziratot, amelyben ő felsége ronzalás helyett teljes megelégedését és „örömteli szivbeli elismerését“ fejezi ki mind a vezérek, mind a katonaság irányában. A legfelsőbb hadúr meleg szavakban dicséri meg a kitűnő fegyelmet, jeles magatartást, a sikerült vezényletet, egy szóval : a katonaság és vezéreinek minden iránybeli sikerét. Már most mit mond majd a komfortálok ülőjén, a Naschmarkton meg diverziósapszékekben az illető tisztelt olvasóközönség? Hát ha összehasonlítja a vasárnapi borsos czikket eme kézirattal ? Dehogy hasonlitja! — Még ha közölné is vele a „leibblattli”-ja a császári kéziratot, mit kötve hiszek csak, még akkor sem fedezné föl a jámbor az ellenmondást. Tudja is , ma, mit olvasott tegnapi delete folytán, vagy a nélkül,— az uj harcztéri szolgálat némely részeit az őszi fegyvergyakorlatoknál alkalmazandóknak rendelték el, holott azonkívül, hogy törvénytelen, adminisztratív tekintetben is merő képtelenség egy önálló ország külön szervezettel bíró hadseregére nézve valamely, más hadsereg szabályait kötelezővé tenni, mielőtt azok még saját nyelvére lefordítva, számára kihirdetve s neki megküldve lettek volna. Hasonló eljárás nem vezethet másra mint, zűrzavarra, egyenlőtlenségre a gyakorló téren, eszmezavarra a fejekben és ingadozásra a jellemekben. Az osztrák tartományi gyűlések ma nyittattak meg ; kivéve a görzit s triesztit, melyek már a múlt hó folyamán összeültek s az isztriait, mely ülésszakát már be is végezé. Az uj ülésszakhoz semmi reményt vagy aggodalmat nem köthetni; legfölebb a cseh tartományi gyűlés fog élénkebb színezetet nyerni az ifjú cseh képviselő belépése által. E tekintetben a tiroli tartományi gyűlés is némi változást tüntet elő, mert az újonnan választott déltiroli képviselők közül nemcsak a három klerikális lép agyűilóbe, de dr. Armani, Roverodo szabadelvű képviselője is részt vesz az ülésezésben. Az osztrák reichsrath a jövő hő második felében, legkésőbb október 20 án kezdi meg ülésezését. A tét Narodne Noviny pesti levelezője a Geduly szuperintendens állítólagos leköszönésére vonatkozó híreket egészen alaptalanoknak tartja, mert, úgymond, aki egyházkerülete kétharmadának határtalan bizalmát bírja, mint Geduly, annak nincs oka, rész akaróinak hasztalan lármázása miatt leköszönésre gondolni. „Az isten tartsa meg és segítse nehéz küzdelmében az ev. egyház igazságos ügye mellett!“ Ez az egyházához hű minden tőt evangélikusnak őszinte kivánata. Tehát éljen! — Tartunk tőle, hogy a mit e szerint Geduly illető „romzakaróinak lármája“ nem eredményezett, azt — t. i. Geduly lemondását — fölidézi az evang. egyház e szuperintendencziájára a vészes pártfogás, melyben a pánszláv lap Geduly urat részesíti. Bécsi levelezőnktől a következő sorokat vesszük: Bécs, szeptember 14. Midőn pár évvel ezelőtt boldogult Berger miniszter körében szó volt a Vaterland bajos financziális állapotáról — nem tudom, azóta kivergődött-e már a feudális lap akkori kalamitásából — a korona ez élezés tanácsa azt a megjegyzést tette : tudnék én a csehek bécsi közlönyének jó tanácsot, amely egy csapásra dús jövedelmi forrást nyitna neki és megkimélné Thun és Clam uraimék erszényét. Hát mi volna az a jó tanács ? — kérdezték Bergertől. Próbálja meg a Vaterland szerkesztősége, —válaszolt emez, — küldjön évnegyedenkint számlát a többi bécsi, t. i. liberális lapok szerkesztőségeihez azon czikkanyag fölött, a melyet szolgáltat nekik naponta; hisz liberális lapjaink már, úgy látszik, egyébről sem tudnak írni, ha nem polemizálhatnak Thun lapjával. Nem irhat soha oly vadat, hogy meg ne rágják egy pár napig a liberális közlönyök. A Minoritäts - Memorandum szerzőjének élete még maiglan is csak oly találó, mint volt azelőtt öt évvel. A Vaterland ezt mondja, a Vaterland azt mondja , ez az alkotmánypárti lapok bekezdője reggel-este. A király válasza a prágai bibornokhoz, amelyet a Vaterland közlött rala, még mindekkoráig nem szűnt meg diskusszió tárgyául szolgálni radikális lapjainknak. Sőt minden arra mutat, hogy majd csak ezután fognak hozzá embereink kétségbe esni a kérdéses közleményen. Már elkezdtek volt a király egy másik válaszán kissé megvigasztalódni, ugyanis biztatván magukat, miszerint nem szólhatott ő felsége Schwarzenberg tibornokhoz úgy, mint állitá a Vilnd, ha Botter apátnak azon intelmet adta : „ne kívánjanak tőlem lehetetlenséget!“ miként a Bohemiában volt olvasható. De Botter apát már most előáll és valóságos arbuezi kegyetlenséggel tiporja el a vigasz eme szerényen pislogó szikráját is, a prágai Politik utján kijelentvén, miszerint ő hozzá nem így szólt a császár. A főtisztelendő nz eme nyilatkozatával legalább is még egy hittel toldta meg a meddő diskussziét és vagy harmincz „konfesszionális” vezérczikknek volt okozója. Bocsássa meg neki a — jó ízlés! Egy másik, igen pikáns „hálás“ czikkanyagot úgy is A vármegyékből. Abauj megye. E megye bizottságának rendkivüli közgyűlése f. hó 8-án és 9-én tárgyalta a belügyminiszternek a megye kikerekítési tervezetre vonatkozó leiratát. A bizottsági gyűlés, főleg az államutnak házilag leendő kezelésében, annyiban lát a megyére nézve nagy sérelmet, amennyiben a leirat szerint a közegészségügyi kiadással együttesen 5 ®/o-kal volna az fedezhető, holott annak föntartása csak 1873-ban is 114,040 frtjába került az államnak, mi a megye egyenes államadójának csaknem 267a~-t teszi. De nagy sérelmet lát a megye kikerekitési tervezetben is. Mert annak nyomán sok községtől fosztatik meg, anélkül, hogy az okozandó hiány kárpótoltatnék, és így adóbevétele s közmunkaereje igen érezhető csonkulást szenvedne. A közgyűlés e tárgyban föliratot intézett a belügyminiszterhez, melyet rövid kivonatban közlünk : A megyei házipénztár életbeléptetését az önkormányzat eszméje követelvén, méltányoljuk az annak létesítésére irányzott szándékot, és fölállításánál őszinte örömmel közreműködünk. Azonban a házi pénztár mikénti fölállítására vonatkozó tervezethez részünkről hozzá nem járulhatunk. A tervezet szerint a házipénztár javadalmazása a törvényhatóság egyenes államadójának állana, a közigazgatás költségtöbblete pedig a megye területére kivetendő pótadó által lenne fedezendő, sőt a pótadó kivetése útján kellene fedezni a megye területén átvonuló államutak fentartásának és a közegészségügynek költségeit is. A tervezetnek keresztülvitele tehát adófelemelést,vagyis új adókivetést tenne szükségessé, mi jelenlegi viszonyaink mellett alig lenne eszközölhető, miután a megyeszerta folytatott adóvégrehajtás mellett is fönálló tetemes adóhátralék kézzelfogható bizonyságot nyújt arra nézve, hogy megyénk lakossága jelenleg is túl van terhelve adóval. Mi tehát a házipénztár életbeléptetését akként óhajtjuk, hogy annak rendelkezésére egyenes államadónknak az eddigi arányban élvezett százaléka bocsáttassék, és hogy az eddig államilag kezelt, most azonban az önkormányzat hatáskörébe átbocsátandó egyes közigazgatási ágak költségeinek fedezésére a házipénztár megfelelő javadalmazásban részesíttessék. Különösen föl kell kérnünk nagyméltóságod figyelmét a megyénk területén átvonuló államutakra és azok föntartási költségeire, melyeket megfelelő javadalmazás nélkül átvennünk lehetetlen. Ugyanis a megyénk területén átvonuló s nem annyira helyi, mint inkább hadászati érdeknek megfelelő államutak sem megyénk területével, sem annak adóképességével arányban nem állnak, és e mellett azok mint hadászati utak, a nálunk szokásos útfentartásnál költségesebb gondozást igényelnek. Áttérve a miniszteri leirat szerint kikebelezendő A REFORM TARCZAJA: Egy nagy férfiú pongyolában. — Történelmi büngészet. Irta : Pircz Mór. — Mindenkorra mindenütt meg voltak az uralkodóknak és fejedelmeknek a magok hízelgői, magasztaló!; e tekintetben Caesar Dahome vagy a reusz - greuzi-lobensteini akárhányadik Henrikje nem képez kivételt. A kegylesők nemzedéke az első embertől véve eredetét, s végóráját ítélet napjánál előbb hiába várnék. — Bajos volna hamarjában megítélni, a nemzedék melyik ága megvetendőbb; azé, a melyik a koronaviselők fenkölt orra alá közvetlen oda lógatja tömjénfüstjét, avagy amaz a másik ivadék, a mely úgyszólván hátul kerülve iparkodik a hatalmasak kegyébe jutni, t. i. a fejedelmeknek nem annyira személyekben, hanem akként hízelegvén, hogy elődeik dicsőségét zengedezi az élők füleibe, a dinasztiát, az ősöket, magasztalja, isteníti derűre borúra. E kényes kérdés eldöntését okosabbra bízván, tárgyam bekezdéséül csak azt akarom megállítani, hogy az udvaronczok ez utóbbi neme, a Hohenzollernek aegise alatt gyarapodott leginkább. Soha más uralkodó család annyi iró udvaronczot nem tenyésztett, mint amat az imént császárivá hízott, eredetiben oly annyira silány brandenburgi őrgróf családja. Hisz ott látjuk már a harminczéves hábom végén, az e grófság közjogait lábbal tipró, rendjeit kanaillehrozó uralkodóját is, udvari történészek által a „nagy kurfürst“ czimével fölruházni. Avagy az egyaránt tudatlan, mint bárgyú I. Frigyes Vilmos királynak tán nem akadt magasztalója, aki őt a nagy fejedelmek sorába emelte volna? Nem kell tehát csodálni, ha egy ilyen „történészi iskola“ II. Frigyest, ki tagadhatlan fényes szellemi tehetséget és kitűnő uralkodói talentumot egyesített személyében, a szó teljes értelmében isteníti. E fejedelem irányában a Zollern ház histórikusai, a „nagy“ czimmel be nem érik, már ennek „páratlannak“ kelle lennie, elkeresztelték tehát az „egyetlennek !“ Otrombaság volna II. Frigyestől, az „egyetlen“tél hatalmas tehetségét elvitatni akarni. Kiváltkép mint hadvezér, okvetlen a legtündöklőbb történeti individualitások közé sorozandó a sans-souci-i bölcs. De másrészt csakis elfogultság és vakbuzgó hízelgés tagadhatja, vagy nem látja a rút foltokat, amelyek e ragyogó egyéniséget elhomályosítják, az „egyetlen“ király jellemét beszennyezik. S ha valaha kötelessége volt a becsületes történésznek, a történelmi cselekménynek és cselekvők nemcsak fénypontjait, hanem árnyoldalait is megismertetni az utókorral, úgy azt hiszem e kötelesség teljesítése a jelen korban, és a Zellerek irányában annál sürgősebb és üdvösebb, midőn a társadalom és a politikai világ egy nagy részét egy végzetes, elmebódító kórságban látjuk sinlódni, egy kórságban, amelyet Rasch Gusztáv oly találóan nevezett el egyszerűen „porosz ragálynak“. De különösen is — azt hiszem — a magyart érdekelheti a valóság II. Frigyes fölött. 13 nagy hadvezér ellen küzdött nemzetünk java, virágja száz évvel ezelőtt véres csatákban, éltével, vérével védte nagylelkű felejthetlen királynéja szent jogát, ama „nagy“ férfiú álnoksága, hitszegő erőszaka ellen! — Nem árthat közelről megnézni a személyiséget, ki patakokba ontá jogvédő elődeink szíve vérét! Nézzük előbb történeti hősünket ifjúkorában, miként neveltetett, miként fejlődtek hajlamai, jellemi tulajdonságai. Az egész embert aztán könnyebben, biztosabban ítélhetni meg. Az adatokat bőven nyújtják a hős legkedvesebb testvérének, Friederika Sophia Wilhelmina porosz herczegnő, későbbi Bayreuthi őrgrófnő jegyzetei. II. Frigyes atyját, más történelmi források nyomán is, egy teljesen korlátolt, vasfejű és neveletlen deszpotának ismerjük. A királyné, Frigyes anyja, élete hosszáig volt kénytelen két idősb gyermekével, a trónörökössel és az imént nevezett herczegnővel a kényúr ellen fondorkodva küzdeni. A király ellene volt a trónörökös tudományos kiképezésének ; azonfelül durva, tettleges bántalmak által képmutatóvá, csúszó-mászóvá nevelte örökösét. Jelemző a király nevelő módszerére nézve következő „instrukcziója „Ami a latin nyelvet illeti“, így írt, vagyis helyesebben íratott a királyi apa elsőszülöttje nevelőjének : „fiam azt ne tanulja, s nem is akarom, hogy szóljon valaki nekem arról“. Egy későbbi határozata meg így hangzik: „L’histoire de Grec et de Romains, deit étre abolée, elles ne sont bous á rieu“. Ellenben utasíttatának a nevelő urak a koronaherczeget „saját házának történetével szorgalmasan megismertetni“, különben is „gyermekkorától fogva arra vezetni, hogy mint katona, tiszt és generális ágáljon.“ — Nem hiányzott emez inslrukcziókban természetesen az igazi kálvinista bigottizmus sem. Ugyanis megbagyatott a nevelőknek: „schädliche Irrungen, als Ätheist-Arrisn (ez nem sajtóhiba, hanem valóságos Arrian-konstrukezió!) socianisch zu meiden, auch ihm vor d i e (a dations és akutations közti örökös porosz háború!) katholische Religion, als welche mit gutem Fug mit unter denselben (sic!) gerechnet werden kann, so viel als immer möglich einen Abscheu zu machen, deren Ungrund und Absurdität vor Augen zu legen und wohl zu imprimiren.“ Az ilyetén tan- és nevelő-módszer mellett, a mely vérengző ütlegekkel alkalmaztatott sokszor, még későbbi időkben is a már-már legénykedő koronaherczegen nem csoda, hogy a növendék jelleme, érzelme, kora elkeserítették. Történelmi tény, miszerint a sok kínzás elől egyszer már majdnem megszökött volt a trónörökös az atyai háztól Angolhonba, nagybátyjához, II. Györgyhöz. A szökevés titka kora elárultatván, a koronaherczeg elfogatott, atyja elé vitetett, ki őt bottal, ököllel oly barbár módra traktálta, hogy csakis a jelenlevő Mosel tábornok erélyes közbejötte mentheté meg a királyfit a haláltól. Börtönbe dobatott erre, előbb Köpenikben, később Berlinben haditörvényszék elé állíttatván a 18 éves herczeg, atyja erőnek erejével a halálitéletet sürgette ellene. A svéd és lengyel király, főkép pedig a német császár VI. Károly, Mária Therézia atyja, közbenjárásának végre sikerült a királyfi megkegyelmezését kieszközölni. Mind Lengyelországnak, mind pedig VI. Károly örökösének, ugyancsak lovagiasan hálálta meg e szolgálatot később az uralomra jutott trónörökös! Mielőtt megkegyelmeztetett vala Íigyesnek, atyja parancsára kényszeríttetett börtöne ablakából nézni szegény segédjének Katt hadnagynak — aki a szökés tervébe beavatva volt — kivégzését. Megjegyzendő, hogy a király Katt hadnagyot, még mielőtt bírói elé vezettetnék, maga elé hozatta, s valamint saját fiát, úgy e derék katonatisztet is össze-vissza pofozta, lábbal taposta s bottal ütlegelte, mig ki nem fáradt. Végre meg nem elégelvén az örökös fogságot, a melyet a bírói szék kimondott Katt büntetéséül, kényuri hatalmánál fogva a király halálbüntetésre változtatá a bírói ítéletet. Mindezek rég ismert históriai tények, amelyek összefüggésben magyarázatát nyújtják ama gyökeres jellemváltozásnak, a melyen Frigyes eme katasztrófája után átment. Ha mind idáig a férfias, nemes daca föllobbanását észlelhettük olykor-olykor a királyfi magaviseletében, meghiúsított szabadulási kísérlete után óvakodott az önállóságnak még árnyékát is atyja irányában elárulni. A legvégletesebb engedelmességet a valóságos undorító, aljas szervitizmust és képmutatós látjuk őt ezután a királylyal szemben tüntetni. lg. fejlődtek a fiatal herczeg jellemében ama gonosz tulajdonságok, a melyek egész életén át irányát meghatározták, cselekményeit jellemezték: t. i. az igazságérzet és a valóság tökéletes hiánya ! Élőszóval s Írásban látjuk már most a koronaörököst, közvetve vagy közvetlen atyja irányában, val engedelmességet, teljes odaadást és gyermeki szerető színlelni. Valóságos benseje, atya iránti igaz érzési lepzetlenül áll az utókor előtt, a közte és „kedves nővére“ a Bayreuthi őrgrófnő között folyt titkos levelezésben, a mely levelezés a testvérpár jellemét egyátalában visszaijesztő színben tünteti elő. Ugyanis 1734. szeptember 20 án Frigyes herczeg a gyöngélkedő király mintlétéről ír nővérének következőképen fiúi szeretettel: „A király szomorú helyzetben van s nem sok élni való időt adnak már neki. Nos, én el vagyok határozva, hogy mindenen, a mi történhetik, vigasztalódjam , mert végre is erősen meg vagyok győződve, hogy amíg él, nem lesz jó dolgom, s azt hiszem száz okot tudok egy ellen, hogy önnel is hamar elfelejtessem. ... Együtt fogunk vigasztalódni kedvesem. Ez aztán fiúi gyöngédség ! — Egy későbbi levelében e gyöngédségnek még sokkal fényesebb jelét találjuk. Az öreg csak nem akart elpatkolni, s 1735. január 10-én ezeket írja a szerető fiú kedvelt nővérének : „A világon a legnagyobb ámulással kell jelentenem, hogy a király jobban van“. Fölösleges fölemlítenem, miszerint ugyanily gyengéd hangon szólnak a rokonérzésü testvér válaszlevelei is a végórájához közeledő apáról. A királyfi képmutató jelleme még pregnansabban lép nyilvánosságra, Frigyes nősülése alkalmával. Egy februári este 1732-ben futár által értesittetett a királyi székhelytől távol időző koronaherczeg, hogy atyja menyasszonyt szemelt ki neki. S még ugyanazon éjjel menesztett a herczeg két levelet Berlinbe, atyjához és a herczeg bizalmas emberéhez Grumbkow tábornokhoz. Az elsőben csúszó-mászó modorban adja a fiú atyjának tudtára, mennyire szerencsésnek érzi magát, atyját akaratát ez esetben is tiszteletben tarthatni. Többek közt ezen szavakkal igyekszik véghetetlen alázatosságáról meggyőzni a királyt: „Bármilyen legyen is (t. i. a menyasszony), én mindig legkevesebb atyám parancsa szerint fogok élni és semmi kedvesebb nem érhet, mint ha legkegyesebb atyám iránti vak engedelmességemet megmutathatom 8 a legalázatosabb megadással várom legkegyesebb atyám további intézkedését“. Hogy mit érnek e szeretetteljes alázatosságot hangoztató frázisok, kitetszik a másik levélből, melyet egyidejűleg Grumbkow tábornokhoz intézett vala az ifjú jezsuita. Emennek ugyanis jajgatva rimánkodik, hogy mentse meg őt attól a „ronda izétől“, már tudniillik a neki szánt arától. Grumbkow, kinek semmi nesze sem volt a másik levélről, a mit a király vén fiától, kezdetben hozzá is látott herczegi protegéje ügyében a király előtt prokátoroskodni. Képzelhető meglepetése, midőn a király a fiának föntebb kivonatolt levelét elolvastatta vele. Ennyi álnokságot még Grumbkow, eme megrögzött vén udvaron ez is megsokall. Hagyjuk a koronáker czeget, nézzük Frigyest a királyt. Kolb, kinek munkáiból meritvék ez adatok tetemes része, azt igyekszik bebizonyítani, miszerint II. Frigyes kezdetben határozott ellenszenvvel viseltetett a katona élet irányában; szerinte hóditó vagy harczias hajlamoknak csirája is alig volt fölismerhető e férfiú szellemi lényében. — Anti-Machiavelliában még tönhangon látják is a későbbi ronsbachi hőst a hóditék „szomorú dicsősége“ ellen deklamálni. Jogos tehát a föltevés, miszerint akkoriban még nem a csatamezőkön vélte babérjait arathatni az ifjú lángész. A körülmények Frigyes dicsvágya és a családi s házassági viszonya, amelyről nem igen szeretnek a Zollern történészei beszélni, kényszerítve vezérlék őt a hősi szerepléshez. Kolb ez utóbbi viszonyról így nyilatkozik: „Frigyes ifjabb korában a legnagyobb mértékben feslett életet élt. Megnősülése ez eletén mitsem változtatott, jólehet házassági viszonya kezdetben még tűrhetőnek vala mondható. De nemsokára az egybekelés után a koronaherczeg egy bizonyos, világosan meg nem nevezhető betegségbe esett. Nem tudni, hogy neje közvetlen szenvedett-e a herczeg baja által. De a mi a herczeget magát illeti, baját kontárok által rosszul gyógyttatván, végre oda jutott, hogy egy kínos orvosi operáczió alá kénytelenittetett magát vetni, amely operáczió gyökeresen véget vetett minden további kicsapongásainak. Emez, egy helvecziai, Zimmermann nevű, a herczeg gyógyításában résztvett /