Reform, 1848. április-augusztus (1. évfolyam, 1-31. szám)

1848-06-01 / 17. szám

— 132 — gyözn­etetlen — a mi pártunk az elnyomva volt emberi­ségnek pártja!.. Ennyit ama sötétség’ fiainak a Budapesti Híradóban, és társaiknak Hevesben, Miskolczon és egyébütt. A horatügy. II. A magyar minisztérium közzé tette a királyi kézira­tokat, melyek a horvátországi ügyekben kiadattak. Meg­tette azokhoz képest rendeleteit is. Várjon várt-e és vár-e óhajtott sükert azoktól? Erősen meg vagyok győződve, hogy vár. Mert a tiszta lélek, tiszta akarat , tisztát hisz másokban is. De kétlem, hogy e jóhiszeműsége alapját soká megtartsa. A bán, mint tudjuk, a királyi kézirat’ vétele után is tett olyakat, mik annak egyenes utasításával ellenkez­nek. Zágráb megye’ magyarérzésü tisztikarát hivatalától elmozdította ; a rögtönitélő székeket meg nem szüntet­te ; a magyar minisztériumot, tudtunkra, el nem ismerte. A lázongó ilírek meg akarák égetni nádorunk s ki­rályi helytartónk’ rendreintő leveleit. Egyedül a bán’ kí­vánatéra állottak el e gyalázatos merénylői. De hogy a máglya, melyet azoknak gyujtanak, hiába ne fogott le­gyen lángot: ő fensége és minisztereink’ képét ham­vaszták el azoknál! A bán ezt ablakából nézte! A király’ sajátkezű parancsával kezében, a bán nem tesz lépéseket a karloviczi, újvidéki lázongási mozgal­mak’ megszüntetésére; sőt a dolgok’ folyamából világo­san látható, mikép­p, ha talán nem is nyíltan, de kéz a­­latt bizonyosan még szítja, növeszti azokat. Vájjon öntejéből teszi-e ezeket? Alig vakmerösködnék! Van mindig horgonya, melybe kapaszkodik. S e hor­gony’ feje Bécsben, egyik foga pedig az ő kezében. A szellemi erő Béc­sből jön ; az anyagi katonái’ töltéseiben rejlik. Ne higyük : mivel Bécsben martius óta felelős mi­niszterek vannak, a régi iskola­ tanai már egészen fe­­ledvék. Ne higyük : mivel a magyar legújabban alkotott törvényeiben is szeplőtlenül megőrző s ritka erénynyel tanúsító őseitől öröklött színietlen hűségét a koronás ki­rályhoz, ennek idegen tanácsadói bizalmas szemekkel néznek át a felszabadult gyarmatra. Őket az ég nagy vaksággal látogatta meg. És az ilírek? Ah ők még vakabbak! Ha igaz, hogy készeknek nyilatkoztak nálunk a ré­gi gyarmati rendszert fegyverrel is visszaállítni , nem tudják, mit mondanak; ha teendik, nem tudják, mit cse­­lekesznek. De ha ők ezt tenni akarják, a mint hogy jelen állá­suk és mozgalmaik eléggé tanúsítják, a mit teendőnk mi, ez emberietlen szándék, e gyalázatos merény’ meg­hiúsítására ? e honárulás’ megtorlására? Királyunk saját kezével írta alá a törvényeket, me­lyek hazánkat elvégre gyarmati állásából kiszabadítot­ták; minden hű magyarnak szent kötelessége hódolni e törvényeknek. Ki ellenük zászlót emel: hon- és király­­áruló ! Védni e törvény­eket, védni utóló zsepvéréig, tiszte minden hü polgárnak, ki a magyar korona alatt él. S a­­ magyar fajnak és azoknak , kik hűségben a magyar ha­za és koronához vele rokonok, kettős kötelessége meg­­torlani a lázadási bűnt. Vége a kölcsönös capacitatiónak, vége a sima sza­vaknak ! Ne higyetek a budai német lap’ állításának, mely hir­deti , hogy a bán hódolatát jelenté a magyar minisztéri­umnak ! Altatás akar lenni e hír, hogy mi nem készülvén hadra, több idejük legyen az Híreknek magok’ fölfegy­­verzésére. Ha Jelachich’ hivatalos levelét olvassátok, ne higye­tek neki! Ő elárulta a hazát — hitet nem érdemel! Föl ne hagyjatok a hadkészületekkel! Én nem vagyok isírfaló, de tudom, ismerem, érzem, mily gálád faj az. Nem fog szűnni bajt szerezni a ma­gyarnak, mig magul egy marad főn. .. És tudjátok-e, mi van kötve Horvátország’ elsza­kadásához ? Egész Dalmácia­ vesztesége! .. Ne kopár szín­éit sajnáljuk, ne szűk, de élénk váro­sait e szegény tengerparti országnak. A jeles hajósné­pet, melyet sziklás partjai növelnek, Dalmátia mindig sok költségébe került az osztrák kormánynak, mert megrak­ta jól fizetett hivatalnokival. Nekünk nem válnék ter­hünkre község­rendszeri igazgatásunk mellett, de ha költségbe kerülne is , dúsan kamatozna hajózásra és küzdésekre edzett matrózaiban. Mert mint önálló nemzet csak nem­ akarunk talán tenger nélkül maradni ? s tengerünket csak nem akar­nék haderő nélkül hagyni ? Minden örökre veszve lesz, ha a lázongó Hire két, míg lehet, a törvény­ tiszteletére amúgy magyarosan meg nem tanítjuk. Dalmátia, mai kiterjedésében, még élénken emléke­zik a magyar koronára. A hozzá tartozó szigetek 1836­­ban még kegyelettel emlékeztek ős királyiakra, kiknek­­ kiváltsági okleveleit az osztrák kormány már akkor Zá­­r­­ába, onnan Bécsbe szállíttata. Ők nem ismerik Horvát­országot. Nekik a magyar korona — vagy Vel­encze lesz védfrigyesük. Az osztrák birodalmi alkotmányba Dalmátiát befog­lalva olvastuk. Tett-e a magy­ar minisztérium óvást e törvényinkbe ütköző intézkedés ellen? S tett-e lépést arra, hogy a dalmaták­ rokonszenvét a magyar koroná­nak biztosítsa ? Most pedig már arról kellene gondos­kodnunk, hogy valósággal miénk legyen. De ez had nélkül már nem megy­en! Köztünk van hadminiszterünk. Hű magyar és harczedzett férfiú. Ő m­egteendi a teendőket. Keze már szabad. Tudja, hogy háború benn az országban, háború közöttünk, s ilyen ál­lapotban mire van szükség. Horvátország és Dalmátia veszni indul! Itt tenni kell, tenni rögtön ! Talán még nem késő? talán pár hét, talán néhány nap múlva — már késő lesz! A tíz millió, mit a nemzet a fiumei vasútra szava­zott, ha különben megszerezhető, ily körülmények közt más útra is fordítható — arra, mely Horvátországon át, ha kell fegyverrel is, Dalm­átiába vezessen. Vajha a várpillanat készületlenül ne találjon ben­nünket. •

Next