Reformátusok Lapja, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1982-07-18 / 29. szám

XXVI. ÉVFOLYAM, 29. ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETILAP 1982. JÚLIUS 18. ­. díj: Debreceni Kollégiumi Kántus Ebben az évben Kodály Zoltán születésének centennáriuma jegyé­ben találkozott közel ötven ha­zai és külföldi ifjúsági énekkar a Bartók Béla Nemzetközi Kórus­fesztiválon, Debrecenben. A több kategóriában zajló versenyen, az Ifjúsági Vegyeskarok csoportjá­ban a Berkesi Sándor karnagy vezette Debreceni Kollégiumi Kántus szerezte meg a győzelmet, a második az NDK-beli Wernige­rode Rundfunk-Jugendh­or, a megosztott harmadik díjat a ju­goszláviai Hor Koca Kolarov és a budapesti Bartók Béla Zene­­művészeti Szakközépiskola ve­gyes kara kapta. Befejeződött a vegyes karok döntője is. Ebben a kategóriában a rigai Ave Sol sze­rezte meg az első helyet, máso­dik a Wernigerode Rudfunkt Jugendh­or, harmadik a szek­szárdi szövetkezeti madrigálkó­rus. Ezekben a napokban Kodály daloktól hangos Debrecen. Min­den egyes csapat — hazaiak és külföldiek egyaránt — két Ko­dály-művel tiszteleg a száz éve született halhatatlan művész előtt. A Kántus a János napi kö­szöntővel és az Ének Szent István királyról c. munkákkal emléke­zett, majd Bárdos Lajos: Jeremiás próféta imádsága-t adta elő, nagy sikerrel. Közel 60 esztendővel ezelőtt, 1925. április 2-án, Kodály Zoltán által „valami új kezdődött a ma­gyar zenetörténetben. De az egyetemes zene életében is. Va­lami addig sohasem hallott. Ami azóta százezer gyermek és millió hallgatójuk öröme, élménye lett” — írja Bárdos Lajos évtizedekkel később, Kodály első gyermekkori műveinek ősbemutatójára. Az el­ső remekműveket aztán követik a többiek: A 150. genfi zsoltár, Semmit ne bánkódjál, Vízke­reszt, Pünkösdölő, Karácsonyi pásztortánc, Esti dal, Angyalok és pásztorok, Jelenti magát Jé­zus stb. Az iskolai énekkarok egymással versenyre kelve tanul­ják és mutatják be az új műve­ket, és nem tudnak betelni a friss és új hangvétel szépségeivel. Hamarosan országos mozgalom­má szélesedik az ügy, neve Ének­lő Ifjúság. Több beszámolóból ismeretes, hogy Debrecenben a református iskolák az elsők között csatla­koznak. A Dóczy Leánygimná­zium Horváth Károly vezette Énekkara már 1929-ben megszó­laltatja az első népdalkórusokat. Öt évvel később a Pünkösdölőt is műsorukra tűzik, amelyet a szerző­­ a náluk tett megtisztelő látogatásakor személyesen is meghallgatott. A Református Kollégiumhoz tartozó iskolák, és az akkor még férfikari Kántus is ebben a szellemben dolgozik. Kö­zös munkájuk és lelkiségük szép példája az 1939-ben Debrecenben első ízben a Nagytemplomban be­mutatott Psalmus Hungaricus volt, amelyet a tagiskolák össz­­kara adott elő. A csak néhány esztendeig működő Kollégiumi Kórus Csenki Imre, és a Kollé­giumi Kántus Szigethy Gyula ve­zetésével szintén magukénak vallják az új magyar zene ügyét. Aztán jött a háború, melynek zi­vatarai elnémították az Éneklő Ifjúság mozgalmait is. Új életre az 1970-es évektől kelt, most már Kodály tanítványainak irányítá­sával. Az iskolai kórusok a Rá­dió nyilvánossága előtt kapnak lehetőséget arra, hogy számot ad­janak fejlődésükről. A Kántus, gimnazistáival, az Éneklő Ifjúság mozgalomban négyszer került a legjobbak közé, kétszer a Nagy­díjat, kétszer az Év kórusa címet elnyerve. — Most pedig ez az újabb siker, ismét Kodállyal. Ki is volt ő tulajdonképpen? Kodály az, aki a magyar zenetör­ténetben elsőként fedezi fel az ősi népzene erejét, népi hagyo­mányaink feltáratlan remekeit, múltunk megőrzésre méltó érté­keit,­­ ugyanakkor éleslátással választja ki és műveibe beépíti az európai zenei műveltség régi és kortárs eredményeit. Új ala­pokra helyezi az iskolai ének- és zenetudást. A zenei analfabétiz­mus felszámolásával kívánja az új nemzedékeket a remekművek befogadásáig felemelni. Ennek a programnak a népszerűsítésére jött össze e közel félszáz énekkar Debrecenben, mert „Nem árt né­ha szítani a tüzet / ifjú szívek hite melegével, / mert ez ben­nünk, sokszor csüggedőkben, / lé­lekmentő szent csodákat érlel.” (Nádudvari Nagy János: Boldog köszönet) * Amikor e sorok nyomdába ke­rülnek, még tart a fesztivál. A folkb­ól bemutatóra még csak ez­után kerül sor, ahol — az impo­zánsnak ígérkező záróünnepéllyel együtt — ismét jelentős szerep vár Kántásunkra. Erről és az egész verseny részleteiről, követ­kező számunk egyikében adunk részletes tájékoztatást. —1 —s Énekel a Kántus. Vezényel: Berkesi Sándor Lelki közérzetünkről Ha két ember találkozik, nem mulasztják el szívélyesen megkér­dezni egymástól: — Hogy vak­, jól érzi magát? A kérdésre elmond­ják egymásnak: hol fáj, mi fáj. Ez a társadalmi érintkezés meg­szokott formája, bár a mai rohanó életben a feltett kérdések sokszor csak formalitásból erednek és nincs mögöttük őszinte érdeklő­dési szándék. Mégis jól esik ez a látszólagos törődés még akkor is, ha tisztában vagyunk felszínessé­gével. Viszont nem „divat” a lélek egészsége iránt érdeklődni: mi az ami „belülről” emészt? Mi az a lelki betegség, amely m­egtörtté teszi a tekintetedet, s a gondok ráncait rajzolja az arcra? Igaz, hogy az emberek általában nehe­zebben tárják fel embertársaik előtt a lélek betegségeit. Érthető, mert a formális érdeklődő kérdés­ nem olyan kulcs, amely nyitja a lélek bezárt ajtaját, így csak ud­varias mosoly kíséretében a test egészségi állapota kerül szóba. Pedig ... Mennyivel tartalma­sabb lenne az emberi kapcsolat, ha arról is szó esnék, mi fáj a léleknek, milyen lelki terheket kell cipelni. Igaz, ezt nem lehetne felszínes, formális kérdésekkel el­intézni. Ehhez már őszintébb lég­kört kellene teremteni, hogy kitá­rulkozzon az ember és a lelkére nehezedő problémák feltárásával oldja a feszültséget, a lélek be­tegségéből eredő stresszállapotot. Többet kell törődnünk ember­társainkkal. Lelki erőnket bizo­nyítja, ha próbálunk segíteni gondjaik, bajaik megoldásában. Legyen erőnk felsegíteni az el­esetteket, töröljük le jó szóval,, se­gítéssel a szenvedők könnyeit. Hi­szen olyan sok a tennivaló. Ma nem a nincstelenség réme fenye­geti az embereket, hanem­­az egy­más iránti közönyösség réme: az anyagi javak által okozott gőgből fakadó érzéketlenség mások bajai iránt. A jómódú családok bezárt­sága a szegényebbekkel szemben. Az önzetlenség érzésének hiánya nyomja rá bélyegét sok ember magatartására, érzelemszegénység jellemzi a kapcsolatok nagy ré­szét. Sok embert elfog az anyagi javak öncélú gyűjtésének láza és ennek „eredményeként” nem ér rá élni, elmegy az élet szépségei mellett érzéketlenül, nincs ideje barátságos szót váltani a család­jával, rokonaival, szomszédjaival, beosztottjaival. Hová rohansz, ember? Állj meg! Vedd észre embertár­saidat! Segíts a rászorulókon! Be­szélgess családtagjaiddal, törődj dolgaikkal! Nézz körül, milyen szép a természet. Vedd észre, ha nyílik a virág, örülj, ha madár dalol a fán! Ne rohanj! Legyen időd embernek lenni! És ami a legfontosabb: legyen időd min­dennap imádkozni. Lélekben Is­ten elé borulni: — Uram, bocsásd meg bűneimet. Ámen. F. K. Gy. Szabó Béla: A hét csillag. Jel. 1:12—13. Aratás Csak az aratás. Aratásról beszélve, mindig kapcsolódik a már kész kenyér képzete is. A mi bibliai képünk szerint az aratás elhí­vással kezdődik: „Az aratnivaló sok, a munkás kevés”. És az arat­­nivaló valóban mindig sok, és a munkás mindig kevés, nemcsak lelki értelemben, hanem a valóságban is. Mármint , a hétköznapi munkák évente visszatérő néhány hetében. Ilyenkor szinte se éj­jele, se nappala nincs annak, aki ebben a munkában dolgozik, mert ha a búza megérett, le kell vágni, és be kell takarítani. Nem más­kor, nem elhalaszthatóan, nem a „majd holnap” gondolatvilága szerint, ráérés nélkül, és megfeszített erővel kell végezni a mun­kát. Nem hinném, hogy manapság még sokan emlékeznének arra, hány búzaköve szükséges ahhoz, hogy egy keresztet rakjanak. De hiába végzik gépek a munkát, a hajnali harmat leesése után egé­szen a naplementéig, sőt azután is, ha reflektorokkal világítják meg a búzatáblát, dolgozni kell, mert ha a szem túlérik, kipereg, ha még nem érett, megpenészedik. Időhöz kötött munka ez. Em­lékszem még a régiekre, akik kaszával mentek a búzatáblákra, és markukban kimorzsolva a szemet, megkóstolták és mondták: Hol­nap kezdhetjük. És látok mai agronómusokat, akik kimennek a búzaföldre, kimorzsolják a szemet, és megállapítják: már elég száraz, azután megkóstolják és mondják: Holnap lehet kezdeni. És az izzadó ősöknek gépeken izzadó utódai vágják a búzát ren­dületlenül, hogy kenyér legyen belőle. Lehet-e a régi és az új ko­rok között szebb és bibliaibb összefüggést találni a testi és a lelki élet táplálékáról? Itt és most nehéz munkával végezzük azt, ami alapja a jövendő életnek. De gyönyörűséges ez a munka, men az élet ízét megérezve, nekikezdhetünk annak, ami táplál és éltet. Most a földeken aratnak izzadsággal a földi kenyérért. Áldás rá­juk. Gonda Béla A csahold gyülekezet köszöntője A Bartha Tibor püspök 70. születésnapja és püspöki szolgá­latának 25. évfordulója alkalmá­ból rendezett ünnepség során két előzetesen jelzett köszöntő között a gyülekezet soraiból felállt egyik nőtestvérünk és spontán köszöntőt mondott. Miután ez a kedves epizód nem volt beter­vezve az ünnepség rendjébe és nem ismertük a felszólaló nevét sem, sajnálatos módon nem tud­tuk ezt a köszöntést a többivel együtt közölni lapunkban. Mint kiderítettük, a kedves asszony­testvérünk özv. Székelyhídi Lászlóné, a csahold gyülekezet tagja volt. Köszöntő szavait az alábbiakban utólagosan közöljük: „A csaholci református gyüle­kezet diakóniai bizottsága nevé­ben forrón, szeretettel köszöntöm Főtiszteletű Püspök Urat, a mi egykori szeretett lelkipásztorun­kat e kettős, nagy és szép ünnep alkalmával. Isten gazdag áldását kérem életére, kedves családja életére és további szolgálataira ezzel az Igével: »­Vigyázz a szol­gálatra, melyre vállalkoztál az Úrban, hogy betöltsed azt. Hir­desd az Igét, állj elő vele alkal­mas és alkalmatlan időben. Légy hű mindhalálig és néked adom az életnek koronáját.« Isten éltesse drága Főtiszteletű Püspök Urat sok számos éven át, hogy­ még sokáig érezzük szerető jóságát.”

Next