Reformátusok Lapja, 1994 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1994-01-02 / 1. szám

A hála alázatra tanít Az emberek közötti kapcsolatokban gyakran találkozunk hálátlansággal. Az öregek azért panaszkodnak, mert gyerekeik elhanyagolják őket, mások jó cselekedeteiket sorolják, amik viszonzatlanok maradtak. Mindenki fel tud sorolni életéből olyan eseményeket, amikor jó tettéért hiába várt jót, mert ez a mesés fordulat a valóságban nagyon ritkán valósul meg. Miért hálátlanok az emberek? A hála pozitív érzelmeket igényel egy másik személy iránt, amit el akarnak kerülni, mert terhesnek, nyomasztónak érzik. Ha a szomszéd kóstolót ad, igyekeznek gyorsan viszonozni, nehogy adósok maradjanak, lekötelezettek legyenek. A hála a másik személy cselekedeteinek az elismerése, értékelése. Aki hálátlan, tudat alatt attól tart, hogy ha a másikat elismeri, akkor azáltal az „több” lesz, ő maga viszont „kevesebb”. Félti, védi énjét, úgy érzi, hogy beleavatkoznak az életébe, amikor hálát várnak tőle. Mások hálátlansága fáj, de saját hálátlanságunkra könnyen találunk magyarázatot: kötelessége volt adni, unalmában tette vagy önmagát akarta fontossá tenni. Gyakran tapasztaljuk, hogy ha valaki nagyon sokat köszönhet valakinek, akkor az fellázad, ellene fordul jótevőjének. Németh László írja valahol, hogy ha sokat bántottunk valakit, akkor annak nem tudunk megbocsátani. A hála alázatra tanít, önmagunk bálványozásának feladására. A Bibliában is számos példát találunk az emberi hálátlanságra. Egyszer Jézus 10 bélpoklos férfit gyógyított meg, ezek közül csak egy nyilvánította ki háláját: „Egy pedig visszatért, dicsőítvén Istent, nagy szóval. És arccal leborult, lábainál hálákat adván.” (Lukács 17:15—16.) Jézus arra tanít bennünket, hogy elismerjük mások cselekedeteit, tiszteljük egymást és erősítsük meg a jó szándékot, ő tudott adni is és elfogadni is. Amikor Mária drága nárduskenettel kente be lábát és hajával törölte, szívesen fogadta az ajándékot és így szólt: „Jó dolgot cselekedett énvelem ... Valahol az egész világon prédikáltatik az evangélium, amit ez énvelem cselekedett, az is hirdettetik az ő emlékezetére.” (Máté 26:10—13.) Embertársaink iránti szívtelenségünkkel minden bizonnyal sok szenvedést okozunk egymásnak. De még ennél is súlyosabb az Isten iránti hálátlanságunk. Pedig akkor tudunk örülni, ha hálát tudunk adni. Gyakran előfordul, hogy imádságban, szorongva fohászkodunk Istenhez, segítségért esedezünk és amikor meghallgatást nyer kérésünk, elmulasztjuk megköszönni. Olyanok vagyunk, mint az elkényeztetett gyerekek, akik a sok jó után az újabb jót már természetesnek veszik, sőt kikövetelik. Szinte azt gondoljuk, hogy nekünk az jár, hogy Isten teljesítse kívánságainkat. „Hálával áldozzál és teljesítsd a felségesnek tett fogadásodat és hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem” — olvashatjuk a Zsoltárok könyvében. Vajon, miért mulasztjuk el megköszönni Istennek az imameghallgatást? Lehet, hogy nincs időnk, mert újabb kérésünkkel vagyunk elfoglalva. Lehet, hogy csak hanyagság, vagy fegyelmezetlenség ez részünkről, vagy mivel már nem feszít bennünket a probléma, meg is feledkezhetünk róla. Gyakran kissebbítjük azonban Isten érdemét olyan vélekedésekkel, hogy talán véletlenül akalult jól a helyzet, magától oldódott meg, vagy nem is volt olyan nagy a baj. Vigyázzunk: ezek már a hitetlenség gondolatai! „Hálát ne várj!” — figyelmeztetnek bennünket keserűen azok, akiknek tapasztalataik vannak ezen a téren. Erre tanít a Biblia is, de nem azért, mert úgyis csalódnánk, hanem azért, mert az Istennek tetsző szeretetszolgálat, adomány és segítség önzetlen: „Amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed ... a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván.” (Máté 6:3—4.) Az irgalmas szamaritánus példázatából nem tudjuk meg, hogy vajon hálás volt-e a sebesült a gondos ápolásért. Csak az világos, hogy ki segített rajta és ki nem. Amikor „sebesültjeink”, akiket legjobb tudásunk szerint gondoztunk és ápoltunk elégedetlenek velünk, és ellenünk fordulnak, tudnunk kell, hogy mindenki csak a maga részéről ad majd számot az igaz Bíró előtt. Arról, hogy ő mit tett vagy nem tett, függetlenül attól, hogy erre mások hogyan reagáltak. Valójában az Úrtól kaptuk és neki adtuk vissza azt, amit más emberekre „áldoztunk”. Hiszen „őtőle, őáltala és őreá nézve vannak mindenek, övé a dicsőség mindörökké”. (Róma 11:36.) Dr. Kálmánchey Márta Új lelkülettel Mintha napjainkban teljesen kiveszett volna nemcsak a tekintélytisztelet, hanem a másik ember megbecsülése, emberi méltóságának tisztelete is. Mindenki jól tudja, hogy a másiknak adott esetben mit kellene vagy kellett volna mondani, mi lett volna a kötelessége. Sőt már ott tartunk, hogy az egyik ember minden ismeret és rálátás nékül képes kétségbe vonni, hogy a másiknak van-e joga ezt vagy azt tenni. Új esztendő kezdetén, akarvaakaratlanul, de gondolunk a közelgő választásokra is. Félő, hogy egyéni érdekből még inkább elszabadulnak majd az indulatok. Félő, hogy a más-más nézeteket valló emberek szembe fognak fordulni egymással, és megpróbálnak majd tömegeket is maguk mellé édesgetni. Közben esetleg némelyek a másikat fogják megalázni, hogy nagyobbnak, igazabbnak látszanak. Mindebben az a szomorú, hogy nemcsak a világban, nemcsak a pártharcok csatározása idején található meg ez a jelenség, hanem némely esetben a gyülekezeteinkben, az egyházban, hívő emberek közösségében is. Milyen sokszor úgy élünk, mintha soha nem mondta volna Jézus: „Ha vétkezik atyádfia, menj el intsd meg... (Máté 18:15-17.) Gondoljuk át életünket, nézzünk magunkba az új esztendő első napjaiban, hogy a gyülekezetben és a világban igyekezzünk másként élni. Az új évben új lelkületre van szükségünk, ahogyan Jézus ígéri is: „Új szivet adok nektek és új lelket adok belétek.” (Ezékiel 36:26.). Ne oly módon próbáljunk előbbre jutni, hogy közben a másik embert sározzuk be. Legyen érvényes a szavakon túl Jakab apostol üzenete: „Mutasd meg nekem a te hitedet a te cselekedeteidből.” (Jakab 2:18.). őszinte szeretettel és tisztasággal induljunk el az új esztendőbe, amit Istentől kaptunk ajándékba. Szívleljük meg az Ige szavait: „Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” (Filippi 2:5.). Hagyjunk hát mindent a hátunk mögött, ami rossz, ami Isten és ember ellen való, hogy valóban megmaradhasson „a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek között pedig a legnagyobb a szeretet” (I. Korinthus 13:13.). így lesz boldog új évünk! Sándor Endre (Folytatás a 3. oldalról) önelhatározása révén megbírságolandó és nem csak megbírságolható. Ha ezt minden egyházmegye meghozza mint rendelkezést, és mindenki magára veszi az önfegyelem egyházfegyelmét, akkor garantáljuk, hogy a szabadon választott egyházi vezetőség egyházközségi, egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati szinteken csak még toleránsabb lehet. De csak együtt lehetünk fegyelmezettek. Kálvin szerint az egyházfegyelem az egyház életében az idegek szerepét tölti be. Jaj, ha idegbajosan rángásos egyházi életet élünk! Éljünk egészséges idegzetű egyházi életet. A vezetőségnek a végső határig elmenő toleranciájával, amely azonban csak felépítmény, s elsősorban a tagságnak önfegyelmezett egyházfegyelmével lehetséges ez. Ehhez, a bácskiskunsági egyházmegye lelkészértekezletének határozatához hasonló határozatok meghozatalát minden egyházmegyében szükségesnek tartom, s ez a gyakorlati ébredés induló terminusa lesz, és Isten meg fog áldani bennünket sokkal jobban, mint ha százezer evangelizációval érezzük, hogy valami kellemes bizsereg ott belül, mert „Isten szeret engem.” Igen, de az Isten igazságosan szeret és fegyelmezetten kíván vezetni mindnyájunkat. Egyházigazgatási tolerancia Együtt az egyházért az egyházigazgatási kölcsönös toleranciával, és ennek három alapelvét is hadd mondjam el: 1. sohasem károsítani a közösséget; 2. sohasem hagyni abba a párbeszédet; 3. sohasem veszíteni el a végső türelmet. Ennek jegyében Isten adjon egyházigazgatási toleranciát a Magyarországi Református Egyházban. Együtt az egyházért, továbbá az iskolahálózat iránti felelősséggel. Megfordítva a Reményik Sándor-i sorrendet: „Ne hagyjátok az iskolát, az iskolát, a templomot.” Mert most a templomban elsősorban a régi generációt érjük el, agyonevangelizáljuk az agyonevangelizáltakat. Az iskolában érjük el azokat, akik még sose hallottak evangéliumot. Erről tanúságot tehetek — nemcsak a Baár-Madasnak és Lónyaynak évnyitó istentiszteletén, ahol fiatal seregek sokasága zengi Isten dicséretét — hanem először láttam 1953 óta megtelten a nagykőrösi templomot fiatalokkal, pedagógusokkal és öregdiákokkal. 1953-ban láttam utoljára egy karácsonyi ünnepen, legátusként, tele azt a templomot és 1993. szeptember 5-én, amikor a Nagykőrösi Református Kollégium megalapításának oklevelét is aláírva, íme, Nagykőrös református iskolaváros lett, gyakorló általános iskolával, Arany János Református Gimnáziummal és a nemsokára egyetemi rangot kapó, (az csak szeptember 21-én következett) tanítóképző főiskolával. Ehhez természetesen az szükséges, hogy világosan lássunk a világnézeti semlegesség kérdésében. Ezt is ugyanúgy be kell idegezni és álmunkból felriasztó igazságként kell érezni, tanúsítani, képviselni, mint előbb a jézusi döntő és végső csatanyerésről szóló, alapvető különbséget. Igenis, a Magyarországi Református Egyház a világnézeti semlegesség mellett van százszázalékosan, általános jogi szempontból. Lehetetlennek tartom, hogyha egy püspök gázol, akkor azért, mert református és keresztyén orientációjú egy kormányzat, enyhébben ítéljék meg a kihágását, mint egy ateistáét. Lehetetlennek tartom, hogy egy nemzeti kisebbséghez tartozó embert súlyosabban büntessenek meg ugyanolyan összegű lopásért vagy sikkasztásért, mint azt, aki a nemzeti többséghez tartozik. Teljes világnézeti semlegességet általános jogi szempontból egyszer s mindenkorra! De nem teljes a világnézeti semlegesség etikai szempontból. Senki ne mondja, hogy tökéletesen mellékesek a lelki divatok, hogy a Sátán egyháza vagy a boszorkányok egyesülete ugyanolyan egyház, mint a Magyarországi Római Katolikus, Református és Evangélikus Egyház, az ökumenikus tagegyházak, illetve a Zsidó Hitközség. Az élet pártján Magától értetődő, hogy amit évezredek életpárti vallásnak ismernek el, azokkal kapcsolatban nem vagyunk világnézetileg úgy semlegesek, hogy helyettük ugyanolyan lehetőséget és különösen ugyanolyan támogatást akarunk adni nem jogi, hanem etikai téren egy életellenes, emberellenes, kultúraellenes, végeredményben Isten- és világmindenség-ellenes szektának. Ahol kiderült, hogy a szektavezér a 98 hívéből 96-ot rávett az öngyilkosságra, nyilvánvaló, hogy az a közösség életellenes, emberellenes; nyilvánvaló, hogy kultúraellenes és nyilvánvaló, hogy mindenségellenes. Ilyen értelemben etikailag nem közömbös számunkra az, hogy milyen kultúrát terjesztenek, hogy milyen könyvstandok előtt állunk és nem közömbös számunkra, hogy az életet és a tisztaságot, vagy a szenynyet és a halált terjesztjük-e. Ezt viszont bevallhatjuk. Jogi értelemben teljes világnézeti semlegesség, etikai értelemben, ha szabad, százszázalékos meggondoltság. Én az élet mellett vagyok százszázalékosan és a halál ellen, a tisztaság mellett százszázalékosan és a züllés ellen ezerszázalékosan. Itt már nem is matematikus vagyok, hanem egy kigyúró borzalom, amikor látom, hogy küldik alá a csüggedés és a züllés mocsarába az egész magyar népet, Nyugat-Európát, ha lehetne, egész Európát. És ha a totális diktatúra utáni fásultság keleti vákuuma találkozik a túlzott bőség libertinizmusának, erkölcstelenségének nyugati vákuumával, akkor mi elvesztünk. Ne a két vákuum találkozzék — ha Isten akarja —, hanem a két pozitívum: az ő klasszicitásuk és sokszor emberfeletti teljesítményük a mi ember alatti szenvedésünk megszenvedéseinek a hitelességével. Mi nem engedhettünk meg magunknak teológiai luxust. Túlalkalmazkodásba hajló alkalmazkodást, sajnos, teológiailag megengedhettünk magunknak, de Isten halála — teológiát itt nem prédikálhatott senki. A gyülekezet is meghalt volna, de mielőtt a gyülekezet meghalt volna, az „igehirdető” halt volna éhen. Igen, az iskolahálózat iránti felelősséggel legyünk világnézetileg semlegesek jogilag. Senkit ne üldözzünk ellenséges nézete miatt sem, de nem támogatjuk és különösen nem mozdítjuk elő visszahúzódásunkkal azt, hogy a tisztátalanság, az életellenesség legyőzze az Isten- és emberszeretet szerinti életet. Természetes, ehhez az is kell, hogy állandó természetbeni juttatásokat adjanak gyülekezeteink iskoláinknak. Olyan nagy az iskolahálózat, nem bírunk vele, de a lelkészek és a gyülekezetek ébredhetnek rendszeres felelősségre az iskolák iránt. Nyilvánvaló: iskoláink gyülekezetekhez fognak tartozni, a gyülekezetek iskoláinkhoz. Babilon után (II.) Reformátusok lapja__________________________________1994. január 2. Kiolvasásra ajánljuk Jézus asztalközösségei A Budapesti Református Teológiai Akadémia FEFA kutatási programja keretében jelent meg dr. Bolyki János professzor új könyve: Jézus asztalközösségei címmel. Mielőtt a könyvbe belelapoznánk, megrendítő ajánlást olvashatunk az első oldalon: „Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik a Duna-deltánál a munkatáborokban úgy úrvacsoráztak, hogy a lapos, hideg kukoricamájé volt a kenyerük, a vízzel összekevert, megerjedt marmaládé leve pedig a boruk”. A Csiba Kálmán, erdélyi püspök könyvéből vett mondat sejteti, hogy a világban lévő mérhetetlen éhség és szegénység az a háttér, amiből előragyog az életnek és az isteni ajándékoknak az a szellemi gazdagsága, amely a Jézussal való asztalközösségben megnyílt és ma is nyitva van. Ez a könyv nemcsak tudósoknak és kutatóknak, nemcsak lelkészeknek és teológusoknak szól, hanem azoknak a hívő, az írást olvasó embereknek, akik a történeti Jézus életét szeretnék jobban megismerni és megérteni. „Az asztalközösség: életközösség" — hangoztatja a bevezetés. Az asztalközösség jelentőségét mutatja az, hogy az Újszövetségben 12 vendégségtörténet van és kb. 30 csoda. A vendégségtörténet tehát — már a számuk is erre utal —, a Jézussal való közösség szíve-közepe. Jézus úgy értelmezi Isten országát, hogy Isten az embert kiemeli szegénységéből és meghívja asztalához arra a szellemi lakomára, amelyben az embernek adja saját világát. A földre hozza az eget, hogy a bűnös embernek Istenben öröme legyen. Ez a lakoma az, melyből kiderül, hogy Isten az emberrel együtt akar ünnepelni, és e lakoma öröme magát az angyalvilágot is megérinti (Lukács 15:7.). A Jézus asztalközössége valóban az ég és a föld találkozása és itt az ember rátalál arra a számára Istentől újonnan kijelölt helyre, melyben saját méltóságát, Jézusban elkészített új életét megtalálja, sőt annak az égi helynek az ígéretét is, melyet Jézus övéinek ígért (János 14:1—3.). Vagyis az Istennel való közösséget átfogja a lakoma gondolata: ez van jelen a Jézussal való asztalközösségben, az úrvacsora új kincseket nyújtó közösségében és kitekint a Bárány menyegzőjének lakomájára. Múlt jelen és jövő együtt található itt és mind a három dimenzió istenközösségének itt van a kulcsa. E történetekből rendkívül gazdag krisztológiai-sakramentológiai-ekkléziológiai és etikai konzekvenciákat lehet levonni, így a keresztyén hit és élet egész területét áthatják. Ma az egymással való közösséget intenzívebben keressük, mert magánosak és elárvultak vagyunk. Keresik az egyházak is az egymással való találkozás olyan mélységét, mely a közös úrvacsora vételéig is elvezet. És keresik a gazdag népek a szegények megelégítésének a lehetőségeit. A szerző meghúzza a vonalat a Jézussal való asztalközösségtől az őskeresztyének közös lakomájáig, és innen mutatja meg a lehetőségét a világban való ellentétek olyan megoldásának, amelyben népek és nemzetek foglalnak helyet, hitbenszeretetben és a jövendő várása reménységének megtérített asztala mellett. Kár lenne kimaradni ebből a közösségből, kár lenne magunkat kirekeszteni abból a megoldásból, melyet Jézus kínál a hitbeli, a szociális és a gazdasági kérdések megoldására (Máté 8:11-12.). Dr. Szathmáry Sándor Az elfelejtett „tized” Az állandó tizedfizetés bibliai gyakorlatára figyelmezzünk! Ne felejtsük el iskoláinkkal kapcsolatban, hogy Hollandia egyik református egyháza azért segít bennünket, mert 900 000 tizedfizető tagja (Folytatás az 5. oldalon)