Reformátusok Lapja, 2009 (53. évfolyam, 1-52. szám)
2009-01-04 / 1. szám
Elmélkedés Mózes arca sugárzó lett, amikor Istennel beszélt (2Móz 34,29). Pál apostol az ószövetségi történetre utalva írja: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, * mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. ”(2 Kor 3,18) Gyönyörű ígéret ez az Ige, amelynek minden szaván érdemes elgondolkodni, mert szinte esszenciája a keresztyén életnek. Mózes visszatér a szövetségkötés hegyére, az összetört kőtáblák helyébe újat kér, hogy helyreállítódjék az „összetört Isten-kapcsolat”. Amikor lejön a hegyről, arca annyira sugárzik, hogy Izrael fiai megrettentek tőle. Mózes akkor leplet tett az arcára. De mikor Istennel beszélt, levette a leplet, hogy találkozzon Isten dicsőségével. Pál apostol értelmezi és alkalmazza ezt a történetet az Isten-találkozásra. Mózes arcán tükröződött az Isten dicsősége. Másodlagos ragyogás volt az, amit Mózes arcán láttak. Isten áttételes fényének ragyogása mindannyiunk arcán tükröződhet, ha Istennel találkoztunk, ha átéltünk valamit az Isten szeretetéből. Pál apostol biztat, szabad odaállnunk Isten elé, sőt hallatlan merészséggel kijelenti: mi pedig fedetlen arccal állunk az Isten színe előtt, és ezt a ragyogást magunkba vehetjük. Hogyan? Jézus Krisztusban. Azután Pál levezeti a képletet odáig, hogy Jézus Krisztusban eltűnik a lepel is, nincs rá szükség többé. Sőt szükséges, hogy továbbragyogtassuk Isten dicsőségét az emberek között. Jézus Krisztuson át fedetlen arccal szemlélhetjük Isten dicsőségét. Ez a csoda karácsony ajándéka: Jézus Krisztusban az Isten dicsőségét láthatjuk. Egy ember, a Názáreti arcán az Istent szemlélhetjük. Jézus azt mondja: „Aki engem lát, látja az Atyát!’ (Ján 14,9) Isten olyan, mint Jézus. Izrael fiai nem tudtak ránézni Mózes arcára, a másodlagos sugárzásra, de a Krisztus örökkévaló dicsősége és sugárzása nem félelmetes, mert az szeretet-sugárzás. Rá lehet nézni ma is. Hogyan? Szemlélődve. A mai ember már nem is ismeri ezt a szót. Szerzetesek szemlélődtek a kolostorokban.Persze, ott is el lehetett tévedni. Belesüppedni a szemlélődő életmódba, bezárkózni, befülledni megrögzött gondolatba, dogmába, parancsokba, törvényekbe, kódexekbe minden úton el lehet tévedni.) Mit jelent szemlélődni? Olyasmit, mint amikor a szerelmes a szerelme arcát fürkészi. Nézi, szemléli, és nem tud betelni vele. Krisztus arcának „szerelmes” szemlélése több és más, mint tanulmányozni, gondolkodni vagy hitigazságokat hinni róla. Misztérium a Krisztus arcát szemlélni. Amikor az ortodox hívők az ikon, a Krisztus-arc előtt állnak, hosszan nézik és imádkoznak, valami ilyesmit csinálnak. Kívülről csak azt látjuk, hogy csókolgatnak egy képet. Ezt nem értjük, a mi református öntudatunk tiltakozik ez ellen. De ha igaz szívvel, elmélyülten szemléljük a képet, akkor ott valami több is megjelenhet, ami Istentől való, ami túlmutat a láthatón. Boldog, aki tud még szemlélődni. Pál biztat: fedetlen arccal szabadon és boldogan, mint akik papjai vagyunk önmagunknak - az egyetemes papság révén -, közvetlenül mehetünk Krisztushoz, az Istenhez, és gyönyörködhetünk dicsőségében. A gyümölcse, következménye: átformálódunk. Addig nézzük, amíg egyszerre kezdünk hasonlítani hozzá. Megfigyelhető, hogy idős házasok sokévi házasság után kezdenek egymásra hasonlítani, ha jól éltek együtt és összeszoktak. Rá tudunk-e szokni Jézus Krisztus gondolkodására, szeretetére és dicsőségére ? Áldott átalakulás, ha az ő szeretetét tükrözzük ezután. « _____________________________KARSAY ESZTER 2009. január 4. A FORMÁITOK LAPJA Az Ige mellett JANUÁR 4. VASÁRNAP „Vigyázzatok, ne feledkezzetek meg Isteneteknek, az Úrnak veletek kötött szövetségéről.” (5 Móz 4,1-24) Harcok idején nagy veszély, hogy fellazulnak az erkölcsök. Szabad prédává válik a gyengébb. Ezért van szükség rá, hogy fokozott mértékben emlékezzék a nép a rendelkezésekre, és hogy megtartsák az Úr parancsát. Minden nemzedéknek kötelessége a törvény megismertetése a fiúkkal és unokákkal. Ehhez tartozik a környező népek csillag- és állatformái kiábrázolásának tilalma. Isten - aki kihozta Izráel népét az egyiptomi „vaskohóból” tulajdonává akarja formálni választottak és „így van ez ma is” (20). Jézus Krisztusban „önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól és megtisztítson minket a maga népévé...” (Tit 2,14). János 4,43-45 285. dicséret JANUÁR 5. HÉTFŐ „...ha keresni fogod... a te Istenedet, megtalálod...” (5 Móz 4,25-49) Mivel a pogány istenkultusz a megszokott életforma, a megmaradás nagy erőfeszítést jelentett Izráel népe számára. Arra kellett figyelmeztetni a választottakat, hogy az elhajlás az idegen istenek felé a történelem malomkövei közötti felőrlődésüket jelentené (27-28). A megmaradás egyetlen útja annak az Úrnak a keresése, aki kihozta őket Egyiptomból, és az út egyik fontos állomása a megtérés (29-30). Meg lehet botlani (de az irány jó), és aki nem szándékosan vétkezik, a Törvény szerint menedékvárosokban találhat oltalmat (31). Ma is csak ez az út jártható, de a keresztyén ember nem az akkori Izráel területén lévő hat menedékvárosban találhat védelmet, hanem egyedül Jézus Krisztusban (294. ének 2. v.). János 4:46-54 479. dicséret JANUÁR 6. KEDD „Mindenben azon az úton járjatok, amelyet megparancsolt Istenetek, az Úr.” (5Móz 5) Egyházunk liturgiai rendje nem írja elő, hogy a Tízparancsolatot valamely istentiszteleten fel kellene olvasni, szövege mégis sok ember előtt ismert. Egyrészt tananyagként, amelyet iskolában meg kell tanulni, másrészt zsinórmértékként. Rendelkezései irányelvek a társadalomnak, nem egy időszakra és nem egy nemzedékre. Ezt a törvényt az Úr követőinek a szívébe írja, ez az emberiséggel kötött szövetségnek a jele is. A parancsolatok nem tiltó-, hanem útjelző táblák. Az üzeneteket Mózes közvetítette a népnek, aki legfontosabb tanúja volt Isten megjelenésének. Igehirdetőként szólalt meg, és akik kész szívvel hallgatták, befogadták. Bárcsak így hallgatnánk az Igét ma is! János 5,1-9 226. dicséret JANUÁR 7. SZERDA „...ne feledkezz meg az Úrról...” (5Móz 6) A törvények betartásának általánosan ismert indítéka a kényszer. Izráel népe számára is elsősorban kötelezettséget jelentett a Tízparancsolat. Isten előtt azonban kedvesebb a szívből fakadó engedelmesség. Azt a szeretetet várja el népétől, amely minden kapcsolat alapfeltétele (4-9). Ha ez megvan, akkor önként igyekszem a kedve„...emlékezz vissza arra, hogy mit tett Istened...” (5Móz 7) Életünknek nagy áldása és átka a felejtés. Áldás, ha az életünkben átélt bajokra, veszedelmekre gondolunk; átok, ha napi teendőinket befolyásolja. Utóbbi esetben egy nagyobb hatás kiiktatja az emlékezetet. Izrael életében a nagyobb hatás az ígéret földjének őslakosai, a kánaániták voltak. Hét nép lakta ezt a helyet. Ezek pogány vallása megrontotta volna a nép hitét. Ezért érthető a radikális elkülönülés isteni parancsa (2-5). A megmaradás szempontjából ez élet-halál harc. Isten népe számára az Úr az egyetlen Isten, és az ő szuverén akarata, hogy éppen ők a kiválasztottak. Erről az Úrról elfeledkezniük a legcsillogóbb pogány kultusz és a legszebb bálványszobor láttán sem szabad. A sokszor bennünket is körülvevő világ csábításai között nekünk sem. János 5,16-30 357. dicséret JANUÁR 9. PÉNTEK „...nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal..., ami az Úr szájából származik.” (5Móz 8) Az idő, amíg Isten az ő népét keresztülvezette a pusztában (2), nemcsak azért volt nehéz, mert sokáig tartott, hanem mert próbatételek is súlyosbították. Egyik a táplálék megszerzése volt. Ez nagyban befolyásolta közérzetüket és Urukhoz való viszonyukat. Napjainkban is hatalmas összegeket fordítanak arra, hogy minél kevesebb legyen az éhes ember. A továbbiakban azonban Isten a földieknél feljebb emeli tekintetünket (3). Arra mutat rá, ami nem emberi munka eredménye. Lelkünk táplálására szolgál Igéje. Ezt a lelki táplálékot adta Jézus Krisztusban, aki az ószövetségi manna helyett „az élet kenyere” (Jn 6,48). Ne engedjük éhezni a lelkünket! Legyen táplálékunk és naponkénti erőforrásunk az ő szava. János 5,31-47 293. dicséret JANUÁR 10. SZOMBAT „.. .kemény nyakú nép vagy.” (5 Móz 9) A Mózes nevében megszólaló szentíró szomorúan emlékezteti népét azokra az eseményekre, amikor a pusztai vándorlás során engedetlenek voltak és zúgolódtak az Úr ellen (8-17). Pedig az ő megmagyarázhatatlan szeretete folytán kapták meg az ígéret földjét. Isten ígéretei a nép állhatatlansága ellenére is szilárdak. Rólunk, reformátusokról így beszél a szólás-mondás: „nyakas kálvinisták”. Ez az egyháztörténelem viharos időszakaiban lehetett a megmaradás útja, a vallásunkhoz való ragaszkodás jele, de ha ez a merevség taníthatatlanság, Isten ítéletét vonja maga után. Ezért emlékeztet az aranyborjú imádásának szomorú történetére, Mózes haragjára és közbenjárására, hogy mi is tanuljunk a múlt bűneiből. János 6,1-15 501. dicséret Hálával áldozzál az Istennek ►► Olvasandó: Zsolt 50,14-15 A hálaadás nem természetes emberi tulajdonság. Ezt világosan megmutatja a tíz bélpoklos meggyógyításának története. Tíz bélpoklos ment Jézushoz, és kérték, hogy gyógyítsa meg őket gyógyíthatatlan betegségükből. Jézus elküldte őket a papokhoz, hogy megmutassák magukat, és míg odaértek, meg is gyógyultak. Gyógyulásuk után egy tért viszsza Jézushoz hálát adni, és ez nem is zsidó volt, hanem samáriai. Jézus megkérdezte, hogy a kilenc hol maradt. Az arány ma is ugyanaz. Tíz ember közül egy van, aki hálát érez Isten és emberek iránt. Miért van ez így? Azért, mert a hála megmutatásához egy felismerés szükséges. Az, hogy ajándékot kaptam, amit nem érdemeltem meg. Nem dolgoztam meg érte, nem tudtam megvásárolni. A mai világban sokszor hangzik el a mondat: „azért az enyém valami, mert én azt megérdemlem vagy megérdemeltem”. Egy rokonunknak megdicsértem a szép kis kék új autóját, mire ő azt mondta: megérdemlem. A hálaadás alapja éppen az a felismerés, hogy én semmit sem érdemlek meg; mindent, amim van, kaptam. Jób mondása igazít el: „mezítelen jöttem ki anyámnak méhéből”, amim van, mind ajándékba kaptam Istentől. Van-e valamid, amit ne kaptál volna? A válasz: nincs, semmi nincs. Elkezdve testem tagjaival, szemeim, füleim, végtagjaim, elmém adottságaival, emberi közösségem, családom, tehetségem mindmind Isten ajándékai. Adós vagyok. Örök életem sem lesz elég zengnem az ajándékozó Isten dicséretét. Feltehetnénk a kérdést: mit adjunk az Úrnak az ő minden jótéteményéért? Először is azt tehetem, hogy sorba veszem Istennek minden ajándékát, vigyázva arra, hogy semmit el ne felejtsek számba venni, főként a legnagyobbat, Isten kimondhatatlan ajándékát, a Krisztust, akiben mindent megadott nékem, ami a jelenvaló világban és az eljövendőben szükséges nekem. A Gecsemáné kertben, mikor Jézus feláldozta magát, testét, lelkét az oltárra tette, elfogadta Eten akaratának teljesítését, verejtékcseppjei olyanok voltak, mint a nagy vércseppek, míg ki tudta mondani: „Mindazáltal ne úgy legyen Atyám, amint én akarom, legyen meg a te akaratod!"Minden hitben élő embernek meg van a maga Gecsemáné kertje, ahol felragyog számára a Krisztus áldozata, és ahol Isten segítségével viszonzásul megvalósul a maga életének odaáldozása. Akkor teljesül be Isten ígérete: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején. Meghallgatlak, megsegítlek, megszabadítlak.” Nem csak énekkel, imádsággal, jócselekedetekkel lehet az Istent dicsőíteni, hanem az Isten akaratát elfogadó és cselekvő engedelmes élettel is. Így jutunk el a hitvallásunk tételéig, miszerint: „Mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért eleget tett..!’ „KIS" TÓTH FERENC re KOVÁCS MIHÁLY ben járni és nem megbántani, „...mert Ő előbb szeretett minket" (Jjn 4,19) És erről bizonyságot is kell tenni. Sokszor a belső tűz kényszerít erre (ApCsel 4,20), de lehet úgy is, hogy a környezetünk kérdez (20). Mit válaszolunk? Az ószövetség népe Eten egyiptomi szabadításáról tett bizonyságot. Mi arról tehetünk bizonyságot, amit Jézus Krisztus kereszthalála által cselekedett mindnyájunk üdvösségére. Ez ma is kötelességünk (2 Tim 1,8). János 5,10-15 227. dicséret JANUÁR 8. CSÜTÖRTÖK Imádkozzunk_______ Aggodalom Milyen kincset adtál, Uram, mikor felnyitottad szemem aggodalmaim hiábavalóságára! Lehullt szememről ez a borzasztó fátyol, s végre elkezdhettem igazán élni! Eddig aggodalmaim gúzsba kötöttek. Nem tudtam szabadon lélegezni, és nem vettem észre, hogy félelmeimet bizony én magam éltetem. Nem láttam, hogy az aggodalmaim önmagukban üresek, csak én töltöm meg őket rendre tartalommal. Azt hittem, ezek hozzám tartoznak, hogy valamire való ember nem élhet aggodalom nélkül. De Te felnyitottad a szemem! Hitet adtál, és egyszerűen nem maradt hely másnak a szívemben. Azóta élek. Köszönöm! Amen. HAJDÚ SZABOLCS KOPPÁNY A heti bibliai részhez GYŐRI ISTVÁN Galilea Galilea volt Jézus szülőföldje. Olyan értelemben, hogy itt növekedett fel, itt töltötte gyermekkorát. Názáret is Galilea egyik kisvárosa volt, amelyről egyébként semmi különösebbet nem jegyeztek fel, a názáreti Jézus tette egyedül ismertté. Maga Galilea a zsidóság északi peremterülete, határvidék volt, amiről a zsidóknak általában nem volt valami nagyon jó véleménye. Erről két jellemző esetet jegyzett fel János evangélista. A tanítványok elhívása során azok egymásnak adják Jézus hírét, így szólítja meg Fülöp Nátánaélt, és elújságolja a nagy hírt: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak, Jézust, a József fiát, aki Názáretből származik.” „Származhat-e valami jó Názáretből? - kérdezte tőle Nátánaél. (Jn 1,45-46) Később, amikor vita támad a főpapok és az írástudók között arról, hogy kicsoda Jézus, és Nikodémus megpróbálja pártját fogni Jézusnak, akkor ezt válaszolják neki: „Talán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.” (Jn7 ,52) Mi volt ennek a galileaiak elleni nagy ellenszenvnek az oka? Jézus maga is, kicsit pontosítva az Ézs 8,23-ban levő próféciát, pogányok Galileájáról beszél: „Zebulon és Naftali földje, a Tenger melléke, a Jordánon túl, pogányok Galileája! A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott...” (Mt 4,15,16) Ézsaiás próféciájában az elnevezés még így hangzik: pogányok területe. Valószínűleg ez nem csak azt jelentette, hogy itt, az északi határvidéken a zsidókkal keveredve pogányok is laktak, hanem egyre inkább egy konkrét terület földrajzi neve lett. A héber galil, azaz terület szó így vált földrajzi elnevezéssé, így fordította És 8,23-at a Septuaginta is, az Ószövetség görög fordítása, de hozzátette, hogy azért ez zsidó terület: galalaia tón ethnón, ta merétész Iudaiasz, azaz a pogányok Galileája, Júdea része. Salamon király a jeruzsálemi templom építéséhez adott építőanyagért húsz galileai várost adott cserébe Hírámnak, Tírusz királyának (Ibir 9,10-14), így az ott lakók idegen hatások alá kerültek. Ezt a területet érte el asszír hódító hadjárat is legelőször. Kr. e. a 2. században, a Makkabeusok idején, a zsidók egy részét áttelepítették Jeruzsálem környékére, hogy a teljes beolvadástól megmentsék őket, ezeknek később csak egy része települt vissza. A pogányokkal való keveredés miatt érthető volt tehát a hithű zsidók idegenkedése a galileaiaktól. "