Regélő, 1838. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)
1838-01-14 / 4. szám
gondolt, alkalmasint ki is mondta volna, ha azon más gondolat, hogy most minden kar szükséges a hazának, és sértés által azt a’ szent czéltól elidegeníteni szentségtörés lenne , vissza nem tartóztatja, így rövid megfontolás után csak ezeket mondá : Nem, fiatal barátom! most erre gondolni nem lehet. Közös ügy saját érdekünknél előbb való. Kard most a' mátka, sintődő embertársaink a' hozomány, ’s haza az oltár , mellyen a’ frigy megköttetik. Ha a' kard-mátka a’ veszélyben forgó hozományt megszabadítja, a’ vérrel áztatott oltáron szebben fog a' myrtus - füzér virulni. Azért mig Kuczuk meg nem aláztatik, ’s biztosságban nincs , legalább a’ pogány rablók elől, a’ föld népe, — jegyváltásra gondolni nem szabad. Ez legyen tehát ösztönöd, ez aczélozza karodat, és azon nap , mellyen a’ Moslim lealáztatik , vidd haza arádat. Addig erről szót se többet, most lássunk komolyabb dolgok után. Jer barátom velem, holmi közleni valóm van!” — ’s Báryt kezén fogva távozék. Kelecsényi boszús gunynyal nézett a’ távozók után, ’s mérges hahotával ezeket szikré foga között: „Ugye ? hát igy vagyunk ? Azt hiszed vén kába, hogy unodalmas ömlengéseid, hasztalan papolásod engem is fölhevitnek ? Mit érdekel engem a’ pórnép, sőt, lehet mondanom, mit a’ haza sorsa ? A’ győzelmesnek részén mindig biztos leszek rablások ellen. Nekem leányod kell, vén botor érzelgő, leányod, nem harcz, nem tusa; ’s mit egyezéseddel meg nem nyerhetek, meg fogom másként nyerni.44 Lenne következménye e’ kétes értelmű szavaknak, utóbb talán meglátjuk. ___________ III. Boldog napimban a’ szerel’megem volt. De most — nem had , és szivem nem hiába Szorong; veszély fényűt, merről ? nem tudom. MOLIÉRE: Midőn György a’ várparancsnoktól távozik, a’ csarnokon egy csinos leányka suhant mellé, ki e’ szavak sipegése köztt; „úrnémtól 44 kezébe egy kis papiroskát nyomva hirtelen eltűnt. Mint midőn koromfeketeségű terhes felleget egy villámlás, vagy áttört napsugár megvilágít, úgy derült fel hirtelen az ifjúnak gondredős homloka is; kit már a’ várparancsnoknál nyugtalanul láttunk széttekintgetni. Mint a’ vak, ki éjben ’s homályban kezdé életpályáját, midőn szeme hirtelen megnyílik, a’ természet őt ezer színével körülragyogja, ’s minden tárgy barátságosan mosolyg felé; úgy állott az ifjú, búvesszőtől illetettként, a’ boldogító levélkét kezében tartva; ’s az élet legszebb fényben állott előtte. A’ levélkét elragad