Regélő, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)
1839-10-10 / 81. szám
Megjelen társával együtt hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Fél évi díjja helybe képekkel 5 ft. boritéktalanul, postán si ft. pengőben. Budapestiek évnegyedenként is sájthatna példányt. A’ folyóiratnak egyes száma, vagy képe 12 kr. p. p. 81 Pesten csütörtökön October 161- 1839. ELBESZÉLÉS. JL 7 atya. (Angol novella.) Egy középkorú földművelőnek abbeli kérelmére, látogatnámmeg egyetlen urát, lóra ültem, vele 4—5 órányi távolságra fekvő hegyes honába lovaglandó. Mindenek előtt úti társomat, mint a walesi őslakosok egyik igen nagy és pedig legbecsesebb osztályának — a’ zajtól félre lakó juh-és marhatenyésztőknek — mintáját kell röviden leirnom. Tartózkodó magaviselete a’ sötét zárkózottsággal volt határos, mig szivjegét a’ beszélgetés fel nem olvasztá. Öltözetét maga készitette gyapjd-öltöny és idomtalan kalap tévé; külsején valamelly pongyolaság tünt fel, a' magános élet szokásaira mutató; öltözetén több helyen látszottak a’ mohnak zöld foltjai ; minthogy azonban szép, jól termett férjiul volt, és magaviseletéből a’ közönséges pórnevelésnél több miveltség tünt ki, lényén valamelly mesterkéltlen, sajátságos ’s még is némileg csudálatos méltóság ömlött el. A’ walesi földművelő hangjában és tekintetében valami érzékenyitő ’s jelentő komolyság van, melly hihetőleg a’ magánynak és hónak sajátságos alkotásának következménye. A’ herczegség távolabbi őslakain, mellyek százados fák sötétlő árnyában , völgy tehenőiben , égbe meredő ’s majdnem a’ keményen zsupozott házfödelekre hajló szirtek alatt feküsznek, valami hajdanilag templomi ünnepély bélyege látszik. A’vad sziklák felztt tanyázó bagoly huhogása éjente, a’ csudálatos alakú ’s borzasztó szirt-nyilások közti rohanó bérezpatak harsogása ; a’ libueznak — a’ Walesiak szerencsétlenséget jósló madarának — éles visítása fényáron , ’s az ölyűk vijjongása a’ szikla-éleken; a’kietlen tekintetű láp iszapjaival és szeleivel, a’ zajos világtól távulesés, — olly körülmények, mellyeknek a’ hónukat oda nem hagyó Walesiak szelleme és kedélyére mulhatlanul hatniok kell. Birkásom — nevezzük igy — hosszas haladás után egy kiszáradt bérezpatak medrében, mellyet itt udvariságból útnak neveznek, illy hajlékba vezetett. Rövid párbeszédünk, melly megérkezésünk előtt szövődést köztüünk, némileg meg fogja az olvasóval ismertetni Beynon Dávidot, Llandefelach örökösét