Regélő Pesti Divatlap, 1842. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)
1842-09-11 / 73. szám
738 gés érézi a’ föld’ fiai ihletten küldenek imát az ős eréhez, hogy tartaná meg reményöket. . mert dús aratást igére a’ vetések’ zöldje ’s a’ jámbor szántóvetö borzadott a’ jégesőtől.. Én a’ városból jövök, e’ parton állék meg . . ’s villámlott,é küm is villámlott, ’s három alak közeledek a’ gunyhóhoz és folytató, „a’ túl parton egy fehér árny lebegett, imádkozott, és azután sikoltva ugrott a’ habok közé, testét a’ Küküllö, sikoltását egy hatalmas dörgés nyelé el ’s a’ habok összecsapának felette, a’ lányka könnyüzött, kinn hatalmast dörgött. — „’S a’ szerencsétlen halott . . . anyád volt“ .. rekeszté bé tompán az agg. ’S a’ bekövetkező csendet az ajtón kopogás zavaró. — Jámbor ! szólt sürgetve egy férfi hang kinn. „Az istenért! hajlékot beteg nőmnek , mert elvész a’ nehéz idő’ vihara közt“ . . — A’ lányka felnyitá az ajtót. Az agg halász kalapját emelé le tar fejéről, mellyen csak néhány ezüst szálak lengtek a’ szép múlt’ ereklyéjein. A’ királybíró emelé be nejét . A’ jámbor agg meg volt lepetve. Szelíd egyszerűséggel ajánlta szolgálatát, de a’ szolga már a’ városba szaladt kocsiért. Még az eső elvonult, a’ vékonyuló felhőken pisla csillagok mosolyogtak elő. — A’ hold fölemelé arczát komoran nézve az elvonuló vészre, melly már csak tompa dörgéseit hallató a’ távból. — A’ kocsi meg jött, a’ beteg nő ölébe jön helyezve. Az aggnak jó kivánata kiséré a’ város felé robogókat . . Az agg egyház mellett haladtak, ’s az ércznyelv tíz órát beszélt. A’ nő felveté bágyadt szemeit ’s a’ túl soron egy ablakból még gyertya világolt ki. Egy ifjú a’ gyertya’ lobogó lángjánál egy rózsaszin lapot hamvaszta el. A’ nő ezt látá. „ . . . .Nem,már nem fogok meghalni, síkolta örült elragadtatással — hisz’ nem élünk lovagi korban egy könnyelműért vízbe ugrani!*... A’ férj nem érte át a’ szavak’ értelmét . . Néhány percz múlva nyoszolyájának haloványosain nyugvók. Álmodéko s láza a’ féltő férj’ szivének tömkeleg volt, mert szavaiból nem lelhető fel az ariadnei fonak. Figyelemmel hallgató . . . „. . . . Királynőd parancsolja ’s te szerény hódoló vagy. Te az erény’ szavára hallgatni fogsz,nemde deli lovagom? de ne e’ csába szavakkal—el e’ szende mosollyal, mert a’ nő nem tud hűtlen lenni férjéhez.—Lásd, rosz fiú, újra borzasztó szerepet játszom ma, ’s megint csak értted.— De úgye te méltányolni fogod a’ szenvedő’ kínait, ha létét bújától fölemésztetni engedi is . . . .“ A’ fennérintett ház’ ablaka megnyílt, ’s fuvola’ lágy hangja ömölt el a’ város’ méla csendében — a’ beteg hallá, ’s tovább álmodék. „ . . . . Hallod, rosz fiú, a’ hangokat. Óh azokat műérte idézi fel,mert minden hangocskát—lelkem’ hangjegyeiről játszod el. Oh szeretnék e’ hangok’ társaságában leutazni oda, hol a’ csillagos és olly hűn tükröződik . . . .“ a’ férj iszonyodék, miket kellett hallania. A’ fuvola elnémult, az ablakra veres függöny hömpölygött alá. A’ férj, egész éjjen át viraszta. VI. Napok teltek ’s Bögöziné’ balsorsa a’ hir’ szárnyain repülé át a’ városka’ társas köreit, ’s e’ bal eseménynek alapoka már ezeredik alakban kerüle ki a’ pletykaság’sajtója alól, a’ nélkül, hogy az eredeti való legkevésbé érintetnék ... Az alapok mindig ferde irányban véteték fel, mert senki nem ösmeré a’ viszonyt, melly Vinczét Rózával egykor összekötő — ’s sejtelmei nem lehettek az avatlanoknak. .. Feledék már a’ szomorú eseményt, midőn a’ városka egy nő’ szerencsétlenségéhez