Regélő Pesti Divatlap, 1843. január-június (2. évfolyam, 1-52. szám)
1843-06-11 / 47. szám
1175 NC MINTA. Eredeti beszély. (Folytatás. Másnap reggelén Fiámmá többé nem szunnyadozott a’ hintóban, alig kiindulva ’s az álom felöli kérdéseken túl esve, felfogták a’ tegnap félbenszakadt beszéd’ fonalát, most az olly élénken képzelt jövendő után a' lefolyt múltba szálltak vissza gondolatjaik. — Nekem úgy szólván múltam sincs,mondá Mariano; vágyak, mellyeknek most várom létesültét, kérdés, mellyre a’ feleletet most reménytem, volt eddig egész életem. Mig az öné, Fiámmá. . . — Az asszony’ élete szerelme — szóla a’ leány, kinek múltját az ifjú irigyleni látszott. Én is első szerelmem’ ébredő hevével szerettem egy férfit, imádtam őt; igen, uram, mert mi aszszonyok ... mi is tudunk bálványozni Egyedül karjai közt érzek boldogságot, rá bíztam valómat, sorsomat . . . jövendőmet, egészen övének vallani magamat, és csak később a’ kéj’ leforgott órái után ébredt a’ kérdés bennem, ha valljon ő is viszont enyém-e, mert mi asszonyok szeretünk a’ nélkül, hogy tudnak, ha viszont szerettetünk-e ! Ah e’ férfi rettenetesen megcsalt! A’ boldogság’ egy leélt hónapja után tudtam meg, hogy neje van, kinek öleléseiből sietett tán az enyéimbe! Megszöktem előle. Mikor szobámra jött ’s ott nem lett többé, tudom boszút esküdött, ezt akartam. És most ha úgy valaki rám tekint, merné az sejteni is a’kint, melylyet szenvedtem, isten szépnek teremtett, mennyi ifjút bolondíthatnék el, kik szűz keble, szeplőtelen szívet hisznek bennem rejteni, mig a’ mennykövet lesújtott tölgy’ üszkét nyújtanám helyette! Mennyi ifjút csalhatnék meg! de én nem akarom a’ világon visszatorolni azt, mit velem tett. — Az ifjak’ szívei mellett a’ paloták’ csarnokai is megnyílnának előttem, de azt sem akarom. Én tökéletesen elszántam magam az új életre, hidegen maradni, hogy más annál hőbben lelkesedjék. Ha isten úgy végezte, birni fogom a’ mesterek’ tiszteletét, ők nem irtózandnak tőlem, gyermeküknek, leányuknak fogadnak fel, és én a’ hálánál irántuk nem érzek majd semmit, néma néző a’ világban. — De mit busong, barátom ? hova tértek el gondolati, Mariano? . . • — Azon töröm fejemet , minő szerencsés lehetnék , ha bírnám önt; egy szenvedélykép ön’ vonásival, signora, tán egész jövőm’ dicsöségem’ alapját megvetné. De ön nem ülne nekem, a’ névtelennek, a’ kontár mázolónak . . . Egy Camuccini, egy Agricola ellenében botor is valék kívánni illyest öntől. — — Hogy még neve nincs, az a’ legkisebb volna, de igen ifjú! — Minő jó, hogy a’ sors mégis összehozott ; mondja, ismeri Camuccinit? ugye már meg van ötven éves? . . . Nem de ön megmond nekem mindent, lássa, én árva vagyok. . . — Jövevény Rómában én is, de ha valaha védelem, mentségre lesz szüksége, védeni, megmenteni fogom . . . Esküszöm azt! Fiammá mosolygott erre, mert ismerte a’ következetlen felhevüléseket«, 1476