Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-08-25 / 8. szám

Némelly tisztviselők mellett szinte segédek tartatnak, de ugyan miből áll ezek kötelessége ? Annak véghez vite­léből , mit főnökük nem tart arra méltónak, hogy maga sze­mélyesen végezze el. Még színházaknál is minden valamire való színész ir­tózik az úgynevezett segédszerepektől, s az utolsó kardal­nak is csak fejét vakarja, ha végre csakugyan rátukmálják az effélét. Meglehet, hogy csalatkozom, de, hogy röviden fejez­zem ki magamat, én a műveltebb körökben létező segédeket mindig csak a mesteremberek inasaihoz tudom hasonlítani; az az , olly egyéneknek tartom őket, kik tanuláson és ron­táson kívül még minden egyébre alkalmatlanok, s követke­zéskép a polgári életben semmi jelentőséggel nem bírhatnak. E véleményem még akkor is szilárd meggyőződésem vola, midőn a szerkesztő hivatal ajtaját megkopogtattam. ,Tessék!« —hangzott belőlről a válasz, olly sajátszerű kifejezéssel, hogy azt minden alaptalan gyanúsítás nélkül is i­lyesmire lehetett volna magyarázni : ,Vigyen el a manó !‘ Hm, gondolom, ez nem igen kedvező fogadtatást jósol, s fenőbbi véleményemben még inkább megerősödtem ; azon­ban, ha már ennyire jöttem, tehát csakugyan mégis belé­pek, hiszen legroszabb esetben sem fogja füleimet leharap­ni a rosz kedvű segéd. Példás elszántsággal nyitom tehát meg az ajtót, s ügyes kiszámolással jobb lábamat emelem át először a küszöbön, hogy valami baj vagy kellemetlenség ne érjen. Beléptem, s az ajtót szép csöndesen betevem, hogy illedelmes föllépésem által a kedvetlen segéd urat kissé meg­szelídítsem. Üdvözlésemre a segéd létévé tollát, fölállott, rendkí­vül fanyar pillantást vetett rám, mellyel elég roszul sike­rült mosolylyal törekvék födözni, s épen olly éreztelen, mint kedvetlen hangon kérdé­s ,Előfizetni méltóztatik Én igen nyájasan felelém : „Nem!“ A segéd leült, tollát kezébe véve, és kérdezőleg te­­kinte rám. Tekintetét megértem­, valamint azt is, hogy nincs ked­ve hosszas mulatozásra, röviden tehát csak ezt mondom : „Nagy gazságnak jutok nyomába, és szeretném nyil­vánossá tenni,mert személyesen nem akarok bele­avatkozni.“ ,Le van a tény irva?‘ „Nincs, majd elmondom.“ ,Bocsánat, nincs időm az efféléket meghallgatni és leírni, mert főnököm nincs honn , s minden teher rajtam fekszik. E szék után előtte fekvő német hírlapba tekinte, és hi­­hetlen gyorsasággal fordítá tartalmát magyarra. Közelebb léptem tehát, és kissé sürgetőleg szóltam : „Majd leirom tehát, ha nem vagyok itt önnek terhére ?“ A segéd némán mutatott egy poros székre, papírt tolt elémbe, és munkáját nagy sietséggel folytatá. Kendőmet a székre tem­tem, ráültem, öt tollat egymásután megpró­báltam , de egyikkel sem tudtam írni, tollkést kerestem tehát,­­ mivel ezt nem leltem, a papirosollóval törekvem az egyik tollat kissé kezemhez idomítani, a­mi hosszas fá­radozás után csakugyan sikerült. Már épen tentába akarom a szeszélyes alakú tollat mártani, midőn az ajtón kopogtak. ,Tessék!" — hangzott ismét kedvetlenül a segéd aj­kairól. Az ajtó megnyílt, s egy nem annyira szép, mint rend­kívül vastag asszony lépett be. Egészséges szikié világosan tanusstá, hogy faluról jött, s keztyűtlen terjedelmes kezei­ből könnyen lehet­ következtetni, hogy igen jó gazdasz­­szony, mikor otthon van. Ezenkül még azon igen különö­sen jellemző sajátsággal bírt, hogy egyetlen szót sem szólt a szokott üdvözlés elmondása után, hanem három zsebet gondosan megmotozván , a harmadikból pápaszemet vont elő és orrára illeszté. A segéd nyugodtan marta be tollát, és szintolly nyu­godtan folytatá a fordítást. Az asszony ezalatt zsebeit egymásután az asztalra ülité , és gondosan keresgélt a beléjök rejtett s most nap­fényre jött mindenféle közt, de siker nélkül, mert a sok limet lomot egymásután ismét zsebeibe retté és keblében keresgélt, honnan ismét sok mindenfélét vont elő , de szint­olly kevés sikerrel, mint előbb. Végre zsebkendőjét is föl­­bontá, de abban csak kalácsdarabkák voltak szemlélhetők, következéskép a keresett tárgy innen sem került elő. A zsebek még egyszer megmotoztattak , de hasztalan ; az asz­­szony tehát rendbe szedé magát, s boszosan szóla: ,Bizonyosan a csétában feledtem/ Ezen fontos megjegyzés után minden további szóváltás nélkül távozott, s én tollammal a tintatartó felé közelítek, mert ezen jelenet alatt nem tudtam­ inni, azonban ismét ko­pogtak az ajtón, ,Tessék!‘ Egy czifra uracs zuhant a szobába, és föltett kalap­pal az asztalra ülvén, vagy­is inkább vetvén magát, iszo­nyú füstfelhőt bocsáta ki száján és leirhatlan kevélységgel szóla: „Én Bukfenczy táblabiró vagyok, mondja meg hamar, mellyik számban volt a­z­i lóárverés hirdetve?“ A segéd bevégzé a megkezdett sort, kalapját hideg arczkifejezéssel föltevé, és igen nyugodtan szóla: ,Nincs időm annak fürkészésére/ Bukfenczy úr bámulva vette le kalapját, és — olly csöndesen tűnt el, mintha soha meg sem jelent volna, a segéd pedig letévé kalapját, és minden fölindulás nélkül folytatá munkáját. Hm, gondolom, ezen segéd nekem tetszeni kezd. — Ugyan ki fogja Bukfenczy urat a lóvásárra hajtani? Tollamat a tintatartó felé vándoroltatom, de —ismét kopogás. .Tessék!” Egy igen tisztességes öreg úr lépett be, kalapját, bot­ját s pipáját az ablak párkányára téve, és erőteljes mély hangon szólt: „Előfizetni szeretnék.“

Next