Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-07-14 / 2. szám

ha valamelly bűnöst akasztani viszik, ha a kocsisok vagy televér arszlánok gyermeket gázolnak el lovaikkal, ha egy sétáló megáll s valamelly háztetőre bámul, ha násznép vonul végig czifra bérkocsikon az utczán, ha négylovas te­metés halad a váczi út felé, ha ellenkező véleményű politi­kusok az utczán találkoznak s rendkívüli véleménytürel­­mök következtében még csak orrukat sem harapják el egy­másnak, ha két kintornás ugyanazon kapuban más más nó­tát egyszerre orgonál, ha a városhajdu elalszik s kezéből a botot ellopják, — ez mind igen szép és nagyon kedélyes mulatság, melly órákig gyönyörködteti gyakran a jó kedvű sétálókat, a nélkül, hogy csak egyetlen fillérükbe is kerülne. Ezek azonban mind csak apró mulatságok, mellyek mindennap megtörténnek, s azért szinte a fővárosi napi­rendhez tartoznak; de bezzeg vannak ám rendkívüli mulat­ságok is , mellyek kissé ritkábban fordulnak ugyan elő, ha­nem akkor csakugyan tökéletesen ki is elégítik a nagyér­demű közönséget! Illyenek például, ha valamelly nagy vendégfogadóba olly ember száll, kinek sok pénze van, vagy jó lába, vagy jó torka, hosszú szakálla, vagy jó ég tudja, mije,—mivel nincs minden ember fia föláldoztatva az örökös bám­észko­­dásnak — no van akkor hagyd el hagyd! Azon utczát rögtön ezerek és többen foglalják el. Selyem ruhás hölgyek, pisz­kos gyufás fiuk, tisztes öreg urak, meg nem nevezhető fátyolos, kalapu kisasszonyok, az illatárus boltok minden mázaival fölkent divaturacsok, verejtékező és hagymabű­zű targonczások , kocsijukból kiszállott keztyű­s naplopók, ron­gyos csizmájú és enyves kezű zsebbtolvajok, tanuló gyer­mekek, tudatlan vének, kevély polgárok, beesett szemű kol­dusok, puttonyos asszonyok, czifra inast magok után hur­­czoló hölgyek ; mind­ezek megjelennek este, a ritka vendég érkeztekor, ott vannak éjjel, ott vannak reggel, ott vannak délután, s talán ott halnának meg, ha a fővárosi közönség iránti izgalomból a ritka vendég mielőbb el nem utaznék. És miből áll azután illy alkalommal tulajdonképen a mulatság ? Ah, könnyű ezt kérdezni, de vajmi nehéz azután e kérdésre elég magasztosan válaszolni! Ha kilencz kézzel, s mindegyikben kilencz tollal bírnék is írni, még­sem hi­szem , hogy mind azt illőn terjeszthetném elő , mi itt illyen­­kor a szemlélődő léleknek boldogító élvezetül kínálkozik, nemesítve a jellemet, s nagy tettek elkövetésére buzdítva a lelket, a testnek minden érzékeit pedig legirtózatosb el­ragadtatásig gyönyörködtetve. Tehát mit látnak ollyankor az emberek ? Ah­­ ugyan minek itt látni! Nem boldogok-e azok, kik nem látnak és mégis hisznek ? Nem elég azon falakat szem­meresztve és szájtátva bámulni, mellyek illy rendkívüli cso­dabogarakat foglalnak magokban? Nem felrhatlan élvezet-e, azon füstöt szemlélni, melly azon tüzből emelkedik, melly azon ételt főzte és sütötte meg, mellyet a dicső idegen tes­tének épülésére szájába von, és saját torkán keresztül tu­lajdon gyomrába mélyeszteni és illetőleg kegyesen bocsá­tani méltóztatott? Nem kimondhatatlan kés-e azon ablakot láthatni, mellyben azon legyek sütkéreznek a napon, mel­lyek a dicső idegent saját élő szemeikkel bámulhatják? Oh, igen,­igen, és még egyszer igen! Ez megfoghat­lan boldogság, minőhez hasonlót még soha nem látott a szem, mióta a testnek e csábító kis ablakán naponként annyi os­tobaságot lát a lélek. És mit hallanak ollyankor az emberek? Mit hallanak? Mindent! trágár beszédet, melly gyak­ran a jó lelkű bakancsost is pirulásra kényszerithetné; ká­romlásokat , mellyektől a jégesős felhő is visszaborzadna, ha nedves és hideg füleibe hatnának; a vendégfogadó ko­­lompjának kongását, mellyet a csodált idegennek szolgája húzott meg, ki saját füleivel hallá uraságának parancsát, mellyet a vendéglő boldog szolgája tulajdon kezeivel és lá­baival leend szerencsés teljesíthetni; lenyeritést az ólból, melly rokonokat gyanít közelében lenni; zenét, mellynek árából egy gyermekóvónak egész évi fizetése telnék ki, mi által legalább is tiz gyermek életét lehetne megtartani. S ezen sok fülbeli vagyis hallási élvezet mind megfér a fülekben, mert vajmi nagyokra alkotá az anyai szeretető természet azoknak füleiket, kik e csoda bámulására a vá­rosnak minden részéből összesereglenek! És­ mit éreznek illy megfoghatatlan becsű ünnepélyek­nél az emberek? Fájdalom, nem mindent, de mégis­—eleget! Nem ére­­zik, hogy testüknek végén, azaz fejekben, kalász helyett csak üres szalma leng; nem érezik , hogy vannak határok, mellyeken túl az ember érdemetlen kezd lenni e sokat je­lentő névre; nem érezik, hogy a nap pirulva siet pályáján, mivel nem szeret az arany borjú e bálványozásának tanúja lenni, mert írva van : a magadhoz hasonlót, azaz saját fajodat ne bálványozd; nem éreznek, oh, fájdalom! mogyo­­rófa-pálczaütéseket, mert szelíd szellemű napjainkban az állatkínzás tiltva van ; nem éreznek rózsaillatot, mert a mo­csárba vetett virágnak mindig gonosz a bűze, s mocsárba vettetik az, mi méltatlan tárgyra botorul pazaroltatik; nem éreznek édes önelégültséget, mert az emberi méltóság ellen elkövetett bűn némán bár, de mégis megboszulja magát; nem érzik arczaikat pirulni, mert kebleikben a jobb érzés utolsó szikrája is kihalt. Ámde e csekélységek helyett, mellyek említést is alig érdemelnek, ugyancsak érzék, hogy az iszo­nyú tolongásban borzasztóan hóhérolják tyúkszemeiket; ér­zik a görög tűznek fojtó gőzét, melly gerjesztőiben minden nemesb irányú fölhevülést elfojta; érzik a fáklyák füstjét, melly keserű könyűt facsar azok szeméből, kik nem bírják hideg vérrel tűrni, hogy virágzásnak indult fajuk bármi csekély ága annyira elfajul, illy szégyenítő és kicsapongó istenítések gyakorlása közt; érzik a földről magasra kavargó port mellekre nehezülni, mert tudva van , hogy nagy csor­dák nagy port szoktak gerjeszteni; érzik a legszebb nem­zeti dal zengésének csodabájti hatását, mert a legfásultabb kebelben is van olly húr, melly legalább pillanatra meg­rendül , midőn magasztos eszmék által ostromoltatik; oh, de nem érzik az ihletett költő metsző fájdalmát, mellyet akkor érez, midőn azon nagyszerű igékét, miket isten va­­rázsla kebléből ajkaira, rivalgó vargainasok orditozásai közé hallja vegyítetni, olly helyen, hol gondolatainak hangozta­tása sértő és aljasitó bitorlássá válik ! És mit tapasztalnak illy nemzetiséget emelő és haza­­boldogitó mámornak közepette az emberek?

Next