Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-07-21 / 3. szám
fel. — Kérem uram! Ön nyert — igen sokat nyert — folytatnia kell.“ ,Félre nyomorult!– kiáltá a meggyalázott, s olly erővel taszitá el magától a sopánkodót, hogy az iszonyú zörgéssel hanyatthomlok bukott az asztalon keresztül, s keservesen panaszolkodék , hogy meg van gyilkolva. Midőn a vendégek a teremben körültekintenek, sem az ifjú harczos, sem a hamis játékos nem valának jelen, néhány percznyi nevetés után az egész esemény feledve jön. Az ifjú elhagyván a szobát, a liget felé véve útját... bor s ingerültség fölheviték vérét, s esti séta által csillapítani vélte azt. Az eget sűrűn elvonuló fellegek borták; maga az est homályos volt, és komor... Az utczák néptelenek, s az ifjún kívül a part hosszában senki sem halad. De mégis csalódunk... Ott a házsor mellett, olly sápadtan, hogy az éjben is látható a rémséges arcz halaványsága , egy alak csúszik el. Ki közelebb szemlélné, vonaglani látná tagjait, kimeredni szemeit üregeikből, és fényleni valamit kezében. Mi lehet az, mit olly mondhatlan kifezetéssel emel az elhaladó ifjú felé ? Sejtésünk nem csalt, az egy hegyes tőr ! A tiszt a ligeti fasorba lépett, — a sápadt alak árnyként követé őt, s követé mindenhol a sűrű lombozatok élébe is. Úgy látszott neki, mintha némi távolságban lépteket hallana recsegni. Megállott, hallgatózék, de kétségtelenül csalódott, mert ki jőne illy komor időben ,illy későn sétálni a fasorok közé ?! Ez alatt a másik ifjú minden sejtés nélkül a kert sűrűbb helyei felé irányzó lépteit, képzetében a jövő kecsegtető színekben tűnt elő ! Látá magát magas hivatalfokon, s fényes körben... szeretve , tisztelve barátaitól; és a képzelet álmai tovább fűződtek, s egy szőke alak állott előtte ábrándos kék szemeket emelve reá, mikből epedő szerelem sugárza feléje. — Illy elmerültség perczeiben az ember igen gyakran feledi a jelent, a valót. A lélek varázsképei elkábitják érzékeit, s ő azon körben véli magát, melly felhevült agyában él. Gyakran a szegény fáradt pár trónon ül... magához tér , körültekint egyszerű kunyhójában, s felsóhajt az elveszett üdv után, a balga!... ő azt nem hiheti , miként mostani helyzete talán több boldogságot nyújt, mint a korona fényköre. Az álmodozót nesz ébreszté fel ábrándjaiból... Úgy látszik neki, mintha az utón keresztül sötét alakot látott volna elvillanni. Megállott, s figyelve hallgatózott.. ,Van itt valaki ?— kiáltá. De szavaira semmi válasz nem következett. ,Csalódtam !A gondolá — s folytatá lépteit. —Ismét a kedves ábrándokba volt sülyedendő, midőn szive körül éles fájdalmat érze, szemei elhomályosultak, s erőtlenül rogyott a földre.—Jövő perczben több tőr szúrás sebzé mellét, s mennyire a halál-kábulás , s az éj látnia engedtek, játszótársát látá vérző gyilokkal—később tárczájától érté megfosztva magát, és az örök álom kezdé terjeszteni feléje homályos karjait.—A gyilkos elsietett, de néhány perczczel utána egy más alakot látunk a sűrűből előtörni. ,Késő — sohajtá ez ! — Diavolo ! — hiába minden! — meghalt!— Az ifjúra hajolt, ki épen most küzdé a legkinosb tusát — s a megtörő szemben olly valami fagyasztó, olly borzalmas vád feküdt, hogy az idegen szivét érezé remegni. „Ismét egy gaztett! — sohajtá. — Mikor lesz ennek vége?! S én ki bűntársa valék! — Ki után nő, s gyermekek epedeznek—ah isten! Te keserűen büntetsz.“ Kezeibe hajtá fejét, s a homályban zokogása hallatszott; utóbb fölemelkedett, s egy szánakozó tekintet vetve a halottra őt a sűrűbe hurczolá. — Fenyegetőzve emelé kezét azon táj felé, merre a gyikos távozott, s elhagyá a kertet. Másnap Posonyban azon hir keringett, miszerint a ligetben egy ifjú katonatiszt párbajban elesett. — Egy újságlap is valónak mondá a hirt. — Azon urak, kikkel az ifjú harczos együtt mulatott, a párbaj okát is elmondák.—Pedig élt a városban két kebel, melly igen jól tudá, hogy a szerencsétlen ifjú orozva öletett meg.—Néhány nap múlva az esemény feledve jön. IV. Augusztus 18 és 19-dike. Kerületi tanácskozásba sereglének öszve hazánk rendei. Augusztus 18- és 19-én számtalan kiváncsi hallgató tolult a terembe, és karzatokra. A női karzaton két érdekes alakot látunk megjelenni, s száz szem fordult a szép hölgyek felé, kik atyjuk mellett helyet foglalának. Kevés idomulva Contarini is mellettök termett, s a tanácskozások megkezdettek. A halálos büntetés hozatott kérdésbe. Egy szónok beszédében ezen szavak kerülvén elő: ,,De azon titkos gonosztevő is, ki éjjel orozva sujtáló áldozatát... A karzaton zaj hallatszott, ,Mi baja önnek gróf úr ? — kérdé Rengey — olly sápadt, mint a halál?4 „Halál! és mindég csak halál — mormogá ez rémesen meredő szemekkel. — Semmi bajom.—A nagy hőség.“ Halljuk! Halljuk! hangzók a teremből. — A szónok folytatá szavait : ,Azon titkos gonosztévő, nem fog e érzékenyebben bűnhődni az örökös fogságban , mint a pillanatnyi fájdalom által, melly életét rabolja el?” Contarini arcza folytonosan márvány sápadtságu maradt. „Ezen öreg szünetlenül reám tekint gondolá, s a többiek is felém fordítják igéző szemeiket! Átkozott talán elárult valaki— s midőn a szónok utósó kérdését hallá, elmosolyodott.“ ,Érzékenyebben bűnhődni, gondolá, te ki ezt mondád, még nem vétkezél, nem talál azon helyzetben, hogy a haláltól félned kellett volna. A tiszta kebel nem retteg, meghiszem, de a vétkes ah iszonyú gondolat! Inkább egész éltemen át büzködt tömlöczben sinlődni, igy legalább remény marad. — A hóhér pallosa minden reményt elől — és azon pillanatok, mik a halált előzik meg, rettenetes kínosak lehetnek. „Gróf úr! Ön mindig halaványabb ! — suttogó Julia , —s ön magával látszik vitázni — nem jobb lenne eltávoznia ?“