Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-07-28 / 4. szám
már meg is volna." — Monda János gazda, egy alföldi falunak nyolczadrész telkes gazdája, ki a házatlan zsellérektől csak annyiban különbözek, hogy több napszámmal tartozék az uraságnak, mit közbirtokosságban lakván, már másfél évre előre ledolgozott; s miután a füst, mellyet végső szavánál kurta sárga pipaszárából tizenkettedrét lángony módjára kifújt, annyira eloszlék, hogy Sára asszonynak, kitől őt a násznagy állítása szerint csak ásó , kapa választhatá el, mig maga ezen hasznos szerszámoknak csak nyelét érté , arczvonásait láthatá, észrevéve , miképen törvényes hites társa feledkezve a bibliai törvényről, a kételkedésnek igen is világos jeleit mutatja maholnap félszázados arczvonásain, szükségesnek vélte súlyos tárnokokkal erősíteni állítását, azért is még hatalmasabb füstöt terjeszte maga körül, s bajusza mindkét szárnyát végig húzva markán , igy folytatá beszédét: ,Asszony , csak hiszed beszédemet, vagy mikor nem tartottam meg szavamat? Nem igértem-e neked múlt sz. Mihály vásárra új ködményt, és vettem magamnak ollyan pár csizmát, hogy nótárus uramé sem különb." „Hát aztán, ez a szótartás? mi hasznom volt nekem a kend csizmájából ?“ Felesé elmagyarázhatóan bosszúsággal Sára asszony. ,Mondom , ne haragíts asszony , hát a mit én magamnak veszek, nem a házhoz tartozik-e, s a mi házhoz tartozik , nem úgy veszed-e annak hasznát, mint én ?" „Szép beszéd, mintha a pap mondta volna; de szeretném ha megmagyarázná valaki, mi hasznom nekem a kend csizmájából." Viszontá egészen hitetlen arczczal Sára aszszony. ,Ne haragíts, asszony, mondtam már. Hát van-e nekem hasznom a csizmából ?" Kérdé folyvást füstölve János gazda. „Hogyne volna." Felelé a kérdés együgyüségén bámulva Sára. ,No hát, ha nekem hasznom van, neked is használ, mert az én hasznom az egész házba hoz hasznot." Viszontá István gazda, ismét végig húzva markán bajusza két szárnyát. „Jól van hát, nem beszélek tovább , de mondja íveg kend, hogy jött tehénről a csizmára?" ,Ne haragíts, asszony. — Kezdé ismét a gazda, ki felesége ellen, úgy látszik, legörömestebb használá e szavakat, alkalmasint kifogyván más okokból, ezekkel akarva őt elrémíteni. — Hát nem lehet-e a tehénből, azaz a tehén bőréből könnyen csizma?" „Verje meg a Jehova az ollyan tehenet, a méh csak csizmára való , ollyant ne vegyen kend, mert azzal isten úgyse nem bajlódom, kár volna a szénáért." Válaszolá minden, fásult arczától kitelhető megvetéssel Sára. ,Ne félj, nem vettem én még rostat, hát nézd, nem jó csizma-e ez ? — Mondá, lábait szinte az asztalra emelve, János. „Bizon derék az, aztán meg olcsó is, mert a jó isten talpalja." Válaszolá hahotázva Sára. ,Mit röhögsz, anyjok, minek is mutatnám én neked csizmámat, ha mondom jó , hinned kell, aztán már láttad is eleget." — Haragyék inkább, mint mentegetőzött a gazda , ki tévedését elismerni, férfiúi méltósága elleni dolognak tartá; de látván , hogy folyvást hahotázó felesége újra észrevételre iparkodik nyitni ajkait, olly tárgygyal előzé meg felszólását, mellynek kívánt hatásáról bizonyos vala. — „Egy szó , mint száz, a tehén egy hét múlva meglesz, mert ha a faluban minden gazdasszonynak van tehene, miért ne lenne nekem is?" Ezen beszédnek első részéből minden logica szerint az következnék ugyan, hogy a vásárlandó tehén Sára asszony tulajdona legyen, de mint már észrevehettük, a házasság dolgában János gazda saját logicával birt, s bár felhozá az asszony javára szóló előzményt, abból mindig magára következtető kedvezőt. Sára azonban sokkal jobban megörült a beszéd elején szabott rövid határidőnek, semhogy a többit csak értette volna is, s igy azt minden észrevétel nélkül hagyván, csak a következőt kérdezé : „De honnan szerez kend olly rövid idő alatt? mert lopott marhát nem tanácsos csordára járatni." .Ne gondolj vele — viszonzásra, a lopás gyanúján fel sem akadva — van a szűr ujjában, s négy nap múlva Kasardon vásár, s más nap ólban a tehén, még pedig tehén a talpán , valóságos úri tehenet veszek!“ — Sára annyira megörült az újlag erősített ígéreten, hogy örömében eszébe sem juta, miképen kedves élete párja nem is bir szűrrel, s következőleg ennek ujjába nem rejtheti kincseit , vagy talán, és okosan, csak közmondási értelemben véve az állítást, s minden előállítható nyájassággal felele: „No édes Jánosom, aztán senki se mondja, hogy kend nem a legderekabb ember a faluban, mert velem gyűl meg a baja." Az előbbi párbeszéd utáni hatodik napon hosszabbodni kezdenek a falu árnyai, a torony árnyéka már szinte a legelőbe nyúlt. Sára asszony aggodalomteljes arczcal állott kapujában, várva a vásárról haza térendő férjét; leány korában alig számitó olly dobogó szívvel szeretője — nem tudjuk János gazda-e vagy más —érkezéséig a perczeket, mint most a férje hazatérteig el folyókat. Csalatkoznék azonban, ki hinné , hogy ezen sóvárgó várakozás férje iránti szeretetből származott, mert mint olvasóink könnyen kitalálhatják, egészen az ígért jámbor házi állatot illeté, melylyet mindeddig annyi fájdalommal nélkülöző gazdaságában, hol azonban a nélkülözött tárgyak lajstroma jóval hoszabb volna a birtokénál. Szinte leirhatlan a jó asszonynak örök mozgásaiból kitörő nyugtalansága, első számítása szerint férjének már régen itthon kelle lennie, s a vásárosok már tértek is haza felé, de János gazda folyvást késék felesége nagy bajára. Az asszony, elmaradása lehető okát újra fontolóra véve, s hosszas fejtörés után csakugyan hibásnak találá előbbi számítását, mert abba betudta ugyan a mezővárosi csapszéket, de a három útban fekvő csárdát kifeledé. Ezeknek tehát mindenikére egy egy öreg félórát számítva, kiokoskodó, hogy férje még haza nem jöhetett, mi is lelkének annyi vigasztalást nyújta, hogy örömében férjére a sok haszontalan ivás miatt sem bírt haragudni. Sára türelmes várakozását a sors csakugyan is szépen megjutalmazá, mert