Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-07-28 / 4. szám

már meg is volna." — Monda János gazda, egy alföldi fa­lunak nyolczadrész telkes gazdája, ki a házatlan zsellérek­től csak annyiban különbözek, hogy több napszámmal tar­tozék az uraságnak, mit közbirtokosságban lakván, már másfél évre előre ledolgozott; s miután a füst, mellyet vég­ső szavánál kurta sárga pipaszárából tizenkettedrét lángony módjára kifújt, annyira eloszlék, hogy Sára asszonynak, kitől őt a násznagy állítása szerint csak ásó , kapa választ­­hatá el, mig maga ezen hasznos szerszámoknak csak nye­lét érté , arczvonásait láthatá, észrevéve , miképen törvé­nyes hites társa feledkezve a bibliai törvényről, a kétel­kedésnek igen is világos jeleit mutatja maholnap félszáza­dos arczvonásain, szükségesnek vélte súlyos tárnokokkal erősíteni állítását, azért is még hatalmasabb füstöt ter­­jeszte maga körül, s bajusza mindkét szárnyát végig húz­va markán , igy folytatá beszédét: ,Asszony , csak hiszed beszédemet, vagy mikor nem tartottam meg szavamat? Nem igértem-e neked múlt sz. Mihály vásárra új ködményt, és vettem magamnak ollyan pár csizmát, hogy nótárus uramé sem különb." „Hát aztán, ez a szótartás? mi hasznom volt nekem a kend csizmájából ?“ Felesé elmagyarázhatóan bosszúság­gal Sára asszony. ,Mondom , ne haragíts asszony , hát a mit én magam­nak veszek, nem a házhoz tartozik-e, s a mi házhoz tar­tozik , nem úgy veszed-e annak hasznát, mint én ?" „Szép beszéd, mintha a pap mondta volna; de szeretném ha megmagyarázná valaki, mi hasznom nekem a kend csiz­májából." Viszontá egészen hitetlen arczczal Sára asz­­szony. ,Ne haragíts, asszony, mondtam már. Hát van-e nekem hasznom a csizmából ?" Kérdé folyvást füstölve János gazda. „Hogyne volna." Felelé a kérdés együgyüségén bá­mulva Sára. ,No hát, ha nekem hasznom van, neked is használ, mert az én hasznom az egész házba hoz hasznot." Viszon­tá István gazda, ismét végig húzva markán bajusza két szárnyát. „Jól van hát, nem beszélek tovább , de mondja íveg kend, hogy jött tehénről a csizmára?" ,Ne haragíts, asszony. — Kezdé ismét a gazda, ki felesége ellen, úgy látszik, legörömestebb használá e szava­kat, alkalmasint kifogyván más okokból, ezekkel akarva őt elrémíteni. — Hát nem lehet-e a tehénből, azaz a tehén bőréből könnyen csizma?" „Verje meg a Jehova az ollyan tehenet, a méh csak csizmára való , ollyant ne vegyen kend, mert azzal isten úgyse nem bajlódom, kár volna a szénáért." Vála­­szolá minden, fásult arczától kitelhető megvetéssel Sára. ,Ne félj, nem vettem én még rostat, hát nézd, nem jó csizma-e ez ? — Mondá, lábait szinte az asztalra emel­ve, János. „Bizon derék az, aztán meg olcsó is, mert a jó is­ten talpalja." Válaszolá hahotázva Sára. ,Mit röhögsz, anyjok, minek is mutatnám én neked csizmámat, ha mondom jó , hinned kell, aztán már láttad is eleget." — Haragyék inkább, mint mentegetőzött a gaz­da , ki tévedését elismerni, férfiúi méltósága elleni dolog­nak tartá; de látván , hogy folyvást h­ahotázó felesége újra észrevételre iparkodik nyitni ajkait, olly tárgygyal előzé meg felszólását, mellynek kívánt hatásáról bizonyos vala. —­ „Egy szó , mint száz, a tehén egy hét múlva meglesz, mert ha a faluban minden gazdasszonynak van tehene, miért ne lenne nekem is?" Ezen beszédnek első részéből minden logica szerint az következnék ugyan, hogy a vásárlandó tehén Sára asszony tulajdona legyen, de mint már észre­vehettük, a házasság dolgában János gazda saját logicával birt, s bár felhozá az asszony javára szóló előzményt, ab­ból mindig magára következtető kedvezőt. Sára azonban sokkal jobban megörült a beszéd elején szabott rövid ha­táridőnek, semhogy a többit csak értette volna is, s igy azt minden észrevétel nélkül hagyván, csak a következőt kérdezé : „De honnan szerez kend olly rövid idő alatt? mert lopott marhát nem tanácsos csordára járatni." .Ne gondolj vele — viszonzá­sra, a lopás gyanúján fel sem akadva — van a szűr ujjában, s négy nap múlva Kasardon vásár, s más nap ólban a tehén, még pedig te­h­én a talpán , valóságos ú­r­i t­e­h­e­n­e­t veszek!“ — Sára annyira megörült az újlag erősített ígéreten, hogy örömé­ben eszébe sem juta, miképen kedves élete párja nem is bir szűrrel, s következőleg ennek ujjába nem rejtheti kin­cseit , vagy talán, és okosan, csak közmondási értelemben véve az állítást, s minden előállítható nyájassággal felele: „No édes Jánosom, aztán senki se mondja, hogy kend nem a legderekabb ember a faluban, mert velem gyűl meg a baja." Az előbbi párbeszéd utáni hatodik napon hosszabbodni kezdenek a falu árnyai, a torony árnyéka már szinte a le­gelőbe nyúlt. Sára asszony aggodalom­teljes arczc­al állott kapujában, várva a vásárról haza térendő férjét; leány ko­rában alig számitó olly dobogó szívvel szeretője — nem tudjuk János gazda-e vagy más —érkezéséig a perczeket, mint most a férje hazatérteig el folyókat. Csalatkoznék azon­ban, ki hinné , hogy ezen sóvárgó várakozás férje iránti szeretetből származott, mert mint olvasóink könnyen kita­lálhatják, egészen az ígért jámbor házi állatot illeté, mely­­lyet mindeddig annyi fájdalommal nélkülöző gazdaságában, hol azonban a nélkülözött tárgyak lajstroma jóval hoszabb volna a birtokénál. Szinte leirhatlan a jó asszonynak örök mozgásaiból kitörő nyugtalansága, első számítása szerint férjének már régen itthon kelle lennie, s a vásárosok már tértek is haza felé, de János gazda folyvást késék felesége nagy bajára. Az asszony, elmaradása lehető okát újra fontolóra véve, s hosszas fejtörés után csakugyan hibásnak találá előbbi szá­mítását, mert abba betudta ugyan a mezővárosi csapszéket, de a három útban fekvő csárdát kifeledé. Ezeknek tehát mindenikére egy egy öreg félórát számítva, kiokoskodó, hogy férje még haza nem jöhetett, mi is lelkének annyi vigasztalást nyújta, hogy örömében férjére a sok haszon­talan ivás miatt sem bírt haragudni. Sára türelmes vára­kozását a sors csakugyan is szépen megjutalm­azá, mert

Next