Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)

1844-08-04 / 5. szám

131 132 nem tudják megmondani, hogy árulják Bécsben a két garasos czipót. Nehéz megmondani: gyakorlat embere van e több nálunk vagy elméleté. Vannak dolgok , mellyeket igen szeretünk gyakorlani s ismét, mellyekrül igen szeretünk elmélkedni, vannak , mellyeket nem gyakorlunk, s mellyekrül nem elmélkedünk. Gyakoroljuk például a vendégeskedést, mig van mibül, s ha nincs mibül, bölcsen koplalunk, vagy czifrán káromkodunk, vagy eladjuk magunkat kortesekül. Gyakoroljuk a vadászatot, de csak nyulak ellen , lelőjük világossal a szelíd ruczát, de sötéttel félünk a bagolytól, nem azért, mintha a bölcseség madara volna, hanem mivel ő lát, s mi nem látunk, s igy könnyen kikarmolhatná szemeinket. Vaknak lenni pedig, uraim , igen nagy kin, — az irgalom már intézetet is állita a vakoknak, de az nagyon szűk, és csak a kisebb résznek való, a testi vakoknak — mikor kerül még a sor a lelkiekre? Ha a darázs döngése fülbe ható volna__ országszerte döngeném.... tanodákat, uraim, tanodákat a lelki vakoknak, és orvosokat... ha pedig megengedni méltóztatnátok.. a vonakodókat előre lódítnám falánkommal. Elmélkedni is nagyon jól tudunk mi, dolgokról, mellyek végre nem hajthatók, tervekről, mellyeket nem létesíthetünk. Sok szép dolog, sok szép terv ment már füstbe nálunk! Nem találtuk föl nem csak a puskaport, de ásiai Magyarországot sem, sőt ha Fényes nem volna, az európait sem ismernék, a külföldiek pedig különben is alig ösmerik, legfölebb czimeres ökreirül s huszár alá termett lovairul; nem indult meg Ludoviceánk, pedig ideje volna kihúzni kardunkat, mielőtt végképen berozsdásodnék; nem virult föl irodalmunk, ámbár háromszázezer pengővel tudós társaságot alkotunk; nem jön győrpesti vasutunk, ámbár mi azt sem bánnók, ha Debreczenig lenne. Elmélkedünk arról, mire túlzátonyosodik a Duna torka, s mi jó volna rajta segíteni, mi szép volna tisztába jőni életkérdéseinkkel, a polgárokkal, jobbágyokkal, magunk közt; központosítás kell e, vagy megyei municipium, rohanás, tespedés vagy fontolgatás.—Elmélkedünk elmésen s néha elmétlenül, de adja isten hogy soha elme nélkül. Vannak ellenkező oldalról dolgok, mellyeket nem gyakorlunk,. például a fegyverben magunkat, hogy, ha jó az ellenség és dolmányunkat vagy inkább frakkunkat kéri, azt mondhatnók : vedd el. Kitül pedig már a frakkot kérik és megkapják, azt a szobából is kipenderítik. Nem gyakoroljuk magunkat a türedelem azon nemes fajában, melly czélra vezet (van szamár-türelem is), de neki lobbanunk mint a puskapor s füstöt hagyunk hátra, melly mások orrának tetszik, de nem tetszhetik a magunkénak ; nem a tűrésben, hogy mikor kell, szembe tudnánk szállani az éhség, szomjúság, hideg és meleg s egyéb viszontagságokkal; nem a vésszel és halállali barátkozásban , pedig ki vasutakon akar haladni, s a sár békáibul szabadulni kiván, vésznek teszi ki magát s hamar visszaijedthet, — a mi az a nóta, azaz tespedés lesz. Nem gyakoroljuk a nemeslelküséget, melly nélkül egyes ember és nemzet nagy nem lehet: perekbe s czivakodásokba vegyülünk egymással, s a törvény holt betű osztályaink között, s azt várnok, hogy valami isten jőjön alá s egyenlítse ki ügyeinket. Nem gyakoroljuk a folytonos munkásságot, mert megszoktuk, más izzadsága után élni, s feledtük, hogy elmúltak az idők , mikor kardunk erős volt, mikor országot tudunk alkotni, védni, visszaszerzeni s az ingatag trónt megtartani. Nem gyakoroljuk a tudományokat, szép művészeteket, hanem véljük : pénzünkért kapunk mi, ki lefest bennünket bajuszunkkal és bajuszunk nélkül, s mégis urak maradunk, míg a szegény hegedűs csak czigány, s a lelkes költő éhezik, s megcsókolja puha kezünket, ha kemény ágyára matraczot ajándékozunk neki. Vannak szinte dolgok, mellyekrül nemigen vagy csak keveset elmélkedünk, és csak egy kis rész elmélkedik, mig a nagyobb tömeg, melly azonban mint valami kis király, élet és halál fölött uralkodik a közéletben , nagyot alszik ,,És hortyog, hogy a vén Kárpátnak bérczei félnek.“ Értekeznünk lehetne valahára , mikor vergődünk ki a szó özönébül a cselekvések mezejére , mikor fog kezet a jobb és bal oldal, hogy egyszer már tennénk is. „Kik heverészni nagyon jól értünk pamlagon, ágyon.“ Értekezni lehetne azon hazafius lelkességről, melly a honnak él, s a hon javára nem csak garas áldozattul nem retten meg, hanem igy szól: Itt van egész vagyonom s vérem, haza, vedd, ha neked kell. Értekeznünk kellene az egyesülésről a nemzeti oskolákban, mert utoljára is csak ezen utón fogunk egyértésűek, egyakaratuak lenni, stb. stb. Ezekben központosul az én szerény véleményem, szerény véleménye egy honi darázsnak, ki talám mértéken túl is jámbor, mert fél a zsirtul és olajtul, mellybe könnyebben bele fúl, mint Magyarhon a magáéba. Furcsa a világ, némellyki aszkárságban vész el, másik zsírba fúl — azért szeretem én a boldog közepet. A nagyon zsírosak elmélkedni is röstek, a nagyon soványak gyakorlatában pedig nincs köszönet, mint a korteskedés és a gyármunkások példája bizonyítja. Ezeket mondja a szegény harás, az erdők és rétek szabad lakozója, ki azonban bízvást a közép rendhez tartozik, mert nem sovány, van elég virága, mellyen lakozhatik. Ha valami hatalmas dongó zúgná el mindezeket, többen fölnyitnák füleiket, de azért nem vesz semmi szó el a természetben, s döngését folytatni fogja, ámbár némellyek nem köszönik meg. Darázsy. ]Vyilt levél. (Vachot Imréhez.) ágat kívántál pályalombjaimból S jegyzékeket, hogy életrajzomat Megírd belőlük. Hagyd el, ó barátom ! Mit érdekelhet értem egy hazát, Mellynek (ne vedd dicsekvő álerénynek) Még olly parányit adtam , mit nyerend A nagy közönség vagy lapod vele , Ha följegyezzük, hol s mikor születtem , Mit írtam és mit tettem ekkorig ? Ha az, mit írtam s tettem, önmagát Föntartni képes , fenmarad nevem. Ha nem , haláltól meg nem óv lapod. Vagy azt jegyezzem föl, hol iskoláztam, Mellyik tanítóm vert legtöbb diákot