Pesti Divatlap, 1844. július-szeptember (1-13. szám)
1844-08-04 / 5. szám
Ah! mit látok! monda a házi úr, szép Jetta, az ön melletti szék üres, s czipője még mindig lábain,a manóban, Nidánszky ismét hibázik, az a fiú mindennap eltéved , szeretném ismerni az őzikét, ki olly messze csalja el körünkből. Jól gyanitsz, mondák többen, a mindennapi eltévedés vakeset nem lehet, de te ismered a vidéket, ki lehet az, kinek kecsei elcsábítják tőlünk a szőke Wladimirt ? Szent Szaniszlóra! én nem gyaníthatom! az erdőben egy nő sem lakik, szénégetőnéimet kivéve, — de ezekbe csak nem lehet a jámbor szerelmes. — De imerejt hallok , ő lesz. Mind oda tekíntenek, hol megzörrent a bokor, sem nem a várt, de egy ősz férfiú érkezék. Csermiiczky Oldabár, egy vidám öreg, ki jól sikerült elménczkedéseiért s vig ötleteiért fél Lengyelország kedvencze volt. — Most is mindenki egy szeszélyes mondatot,,várt tőle... s minden szem reája szegződek. Ah! barátim! ma egy őztanyára jöttem, melly vadászszá tehetné a világ minden férfiát.—Nidánszky nyoma vezérle oda, egy pár nap óta észrevevém, hogy a fiú naponta elsompolyog tőlünk, utána lopóztam, s gondoljátok csak, hova ment — az erdőszélben levő apáczazárdához, mellynek egyik ablaka csakhamar megnyílt, s egy tünde szép szőke leány egy virágfüzért doba le. Hévvel csókolá ezt az ifjú , s a leány, ki a virágok levetése után csakhamar eltűnt, ismét megjelent az ablaknál, sigy ment ez késő estig, s Nidánszky szerelmi epedést tolmácsló arczczal sohajta fel a magasban álló szűzhöz, kivel beszélni tiltá a távol. A társaság észrevételeit a házigazda harsány szava szakitá félbe.• Úrnőm ! Nidánszky hűtlen jön szépéhez, s büntetésül Csermiiczky foglalja el helyét, s most rajta, Lengyelhon királya, szabadsága s szépei éljenek! A czipők kiürítettek, s vig zene harsogott. Csermiiczkynek igaza volt. Az ifjú Nidánszky Wladimir a zárda ablakai előtt törté el estéjét, s ott lelért az éj sötété is, mellynek fátyola alatt elvégre távozók. — Szép olvasóném! ön ismeri a szerelem amaz időszakát, midőn az ajk néma még, s csak a szemek epedő pillanata, a sóhajok gyakor röppenése árulja el a kebel titkát, mert hisz ekkor még nem veszi észre avatatlan szem a szív érzetét , mellynek magunk is csak alig gyanítjuk létezését, s melly észrevétlenül lesz a kis szikrából lobogó lánggá, mellynek heve éltet, vagy perzsel, a minő szerelmünk sorsa. A későbbi órák, midőn kitártuk már keblünk titkait, s viszont szerelmet nyerve éldelgünk szépünk oldalán, ezer isteni kést nyújtanak, ámde még is amaz időszak, mellyről előbb szólok, felülmúlja ezt, mert az a szerelem arany korszaka, az ég tiszta leánya ő még akkor, szellemi egyedül, s ép azért olly nemes, olly isteni, mig később magára ölti a földiség salakját, s legyen bármilly tiszta, mégis szenvedély, s gyöngült égi malasztja. Emlékezzék vissza, szép olvasóném, múltjára, s vélem érteni, mit leírni nem, s csak érzeni, csak gondolni tudok, s mit hősünk is éreze. Napok, hetek óta jelent ő meg e titkos helyen, hova véletlenül tévedé, — a leány egyelőre elfutott ablakától, midőn reá meredt az ifjú tekintete, majd később kissé maradt, sőt várta is, örülni látszék, ha jött, s sohajta , ha szivére tévé kezét az ifjú. — Egy nap virággal jelent meg ablakánál a leány, az ifjú kérőleg emelé fel kezét, — a rózsa lerepült, s Wladimir keblébe rejté, — s ez estve óta mindennap ismételteték a rózsadobás , mellyért csókokat röpite fel az ifjú. Ámde a sors , melly minden földi üdvet irigyel, Wladimir mennyét is feldúlta, s azon éj után, mellyben fölfedeztetett szive titka, s melly alatt annyi csípős beszédeket kelle kiállni társaitól, parancsot von, hogy tüstént az ezredhez menjen , hol mint hadnagy szolgája. Ő elment, ámde magával vivé a szőke szűz képét, s mivel el vala tökélve, hogy rövidleg a zárda főnökéhez megy, s kitudja a nő nevét, hogy ha nevelését végzé, körébe jöhessen, gondtalanul engedé magát oda szép reményeinek, s túl boldog jövőt álmodék a szép hölgy oldalánál. — Illykép óriási jön a láng, s szerelme, melly naponta uj tápot nyere álmaiban, lényeges kiegészítő része leve lelkének. Illy érzeménynyel mene Varsóba, hol egy délután a királyi kertben andalga, s im egy bokor mögül egy leány lép ki; az ifjú örömtől sugárzó arczczal fut felé, a hölgy elpirul, zavarba jön; Wladimir megragadja kezét,—ez reszket, s az ifjú csókot nyom reá, mig a leány epedő tekintettel áll előtte. — Az édes elfeledés ez isteni perczét több nők s férfiak zavarák meg , kik a látványra őrök után kiáltanak , az ifjú erre általölelé a leány derekát, de e perczben több kard csillogott, — Wladimir első meglepetésében kardját rántá ki, — de kezeit katonák kapták meg, lábaira bilincsek tétettek, —ő a királyi lak közelében kardot rántott , — se vétkéért halál várt fejére. A nő gyanítani, sőt tudni látszék ezt, mert ájulva dőlt a nők karjai közé, kik gyöngéd gonddal ápolták Izabellát , Zsigmond lengyel király leányát. Másnap a határszélre egy várba viteték el Wladimir, ki mind e mellett is módot talált megszökni börtönéből, és eltűnt. Zápolya, a magyar király elhunyt, s özvegye oltalomért folyamodott Szolimánhoz maga s gyermeke számára. — A nagy urat, kit végső napjaiban megbántott Zápolya, minden oldalról Izabella ellenségei vették körül, sőt basai is kérték őt, vonná meg az özvegytől s árvától kegyelmét. Erdély vala a koncz, melly felett a felek czivódtak, s Szolimán török tartományt akart alakítani belőle. — Az erdélyieket minden párt csábitgatá. Szolimán , ki czéljai kivitelére legjobbnak látta egyelőre János király özvegyét pártolni, s a kisded János Zsigmond nevében uralkodni minden felett, mi őt illeté, vagy mit az ő nevében elfoglalhata. Ama kétes perczben , midőn habozott még Szolimán szándéka, többen találkoztak, kik azt akarták elhitetni vele , hogy Izabella nem szülő gyermeket, s hogyha van is udvarában egy csecsemő, ezt csak a nagy urs Ferdinánd kijátszására vette magához. — Szolimán, eltökélé magát